2024 februárjában kezdte 16. stúdiólemezének komponálását a régi-új felállású Dream Theater, azóta volt szerencsénk élőben is látni a zenekart. Mike Portnoy visszatérése nemcsak a koncertlátogatók számán emelt, de a ’Parasomnia’ előrendeléseit is jól érezhetően meglökte. Egy biztos: a ’Distance Over Time’-ot és az ’A View From The Top Of The World’-ot jóval meghaladó várakozás és üzleti siker körvonalazódik a ’Parasomnia’ albumot illetően. Már tavaly nyáron felkaptam a fejem Jordan Rudess kijelentésére, miszerint a munkálatok alatt Portnoy úgy gondolkodott, mint valami filmrendező. Elindultak a fogaskerekek a fejemben, hogy vajon mire gondolhatott? A válaszra októberig kellett várni: nevéhez kapcsolódó témájú, az álmatlanság és alvászavar köré felépülő tematikus konceptalbumot készített az „Álomszínház”.
A görög mitológia egyik istene Morpheus, aki a Dream Theater legújabb történetében emberi alakot ölt. A másfél percig tartó édes szendergés hirtelen átcsap rémálomba, a John Petrucci nyolchúros hangszerén megszólaltatott robusztus riffeket kíméletlen dobjáték kíséri, hogy még hangsúlyosabb legyen az élmény. Lassan átmegy az egész egyfajta nyitányba, amelyben a Dream Theaterre jellemző erőteljes motívumokat hallhatunk. A billentyűs hangszerek csatlakozásával érezhető némi filmzenei hatás, de azért még mindig a progresszív metál keretein belül maradunk. A gitárszóló átvezet minket a következő dalba, az itt hallható melódiának a lemez későbbi részében még szerepe lesz. Az előzetesként már megismert Night Terror tökéletes esszenciája annak, amit a zenekar képvisel, amelyben első pillanattól kezdve felismerhető Portnoy szignifikáns dobjátéka. Nagyon örültem neki, hogy a hazai koncerten hallhattuk ezt a tételt, jól illeszkedett a turné műsorába. A Petrucci-Portnoy páros kémiája érezhető szinte az egész szerzeményben, de a könnyed, jól énekelhető refrén ellenére igencsak összetett számról van szó. A vokális részek mellett hangszeres témák kavalkádja szólal meg, nem is beszélve a szólókról. Kíváncsian várom, hogy a dobosnak még hiányzó Grammy-díjra meccsben lesznek-e ezzel?
A Broken Man–Dead Asleep párossal a lemez sötét és metálos oldalára érünk, kemény hangzást és rengeteg érdekes megoldást hallhatunk. A szövegben megjelenő háború, katonák és a hozzá készült vizuális körítés a 2013-as „self titled” album Enemy Inside dalának világát idézi meg, de a zene inkább a ’Distance Over Time’ hangszerelésére emlékeztet – elsősorban Jordan orgonajátékának köszönhetően –, a legnagyobb meglepetés azonban a középrészbe ültetett rock ’n’ roll-hangulatú szóló Petruccitól. Amikor a folytatásban érkező sejtelmes felvezetés okán már azt hinné az ember, hogy egy kicsit szusszanhat, akkor csapnak bele a Dead Asleep irgalmatlan mélységeibe. Ismét a Petrucci-Portnoy páros diktál, mint egykor az ’Awake’-en. James LaBrie Metallica-stílusú éneke jól illik ehhez a környezethez, Jordan Rudess a szólóban kap főszerepet.
A harmadik előzetesként közzétett Midnight Messiah számomra a ’Parasomnia’ legjobb dala lett. Mintha a Metallica és a Judas Priest fúziójához hozzáadnánk a ’Train Of Thought’ zenei miliőjét. A szövegben egyértelműen az éveken át tartó vívódását írta le Portnoy: „Help find my destiny / Take me back into the dream / For all eternity / It’s calling me back to my home”. Ezt a lelki sebet csak az a bizonyos 2023-as bejelentés gyógyította be. Hogy mindez álom volt-e vagy valóság? Ez a kérdés egy rövid, mindössze másfél perces, megnyugvást hozó orgonabetétben jelenik meg. Halkan megjegyzem, mesteri módon.
A Bend The Clock az album egyetlen balladája, amely a befogadhatóságával alighanem rögtön tetszeni fog a legtöbb embernek. A könnyed dallamok azonban súlyos témát rejtenek: a szöveg egy olyan emberről szól, aki maga mögött hagyná a múltat, de megbénítják saját rémálmai és pánikrohamai. A dal egésze a sokak által vitatott ’The Astonishing’ világát idézi, John Petrucci utolsó percekben hallható szólója pedig az élő előadások fénypontjának ígérkezik. Lehet ezt még tovább fokozni? Igen, hiszen itt a közel 20 perces zárótétel, a The Shadow Man Incident. A ’Parasomnia’ epikus tételében a lemezborító hátsó részén megjelenő sötét alak a főszereplő, akinek a felbukkanása mindenkit lebénít. Nyilván nem véletlenül hagyták ezt a gigantikus művet a történet végére, zeneileg a ’Systematic Chaos’-on hallható In The Presence Of Enemies lassú építkezéséhez hasonlóan dolgozták ki. A nyitányban gitáron felcsendülő melódia itt, a lemez végén visszatér, de már az énekszólamban. Ezt a fajta ötletességet rég nem tapasztaltam náluk, végre ismét régi fényében tündököl a zenekar.
Összegzés:
Hosszú idő után végre egy olyan lemezt kaptunk a Dream Theatertől, amely az első pillanatától az utolsóig szerethető.
Pontszám: 9
Megjelenés: 2025
Kiadó: Inside Out Music
Stílus: progresszív metál
Származás: Amerikai Egyesült Államok
Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok: CD, fekete és áttetsző, grafikázott dupla vinyl, 2 CD + Blu-ray artbook és gyűjtői díszdoboz
Zenészek:
James LaBrie – ének, vokál
John Petrucci – gitár, vokál
John Myung – basszusgitár
Jordan Rudess – billentyűs hangszerek
Mike Portnoy – dob, ütőhangszerek, vokál
Dalcímek:
01. In The Arms Of Morpheus
02. Night Terror
03. A Broken Man
04. Dead Asleep
05. Midnight Messiah
06 Are We Dreaming?
07. Bend The Clock
08. The Shadow Man Incident
Legutóbbi hozzászólások