Amennyiben az életmű-értékelés lehetséges így a tárgyalt alkotás felvezetése gyanánt, az esetben én egy lefelé tartó görbét rajzolnék fel, amely megmutatja, hogy számomra az amerikaiak egykoron oly magasra emelt zenei nívójához képest immáron igen hosszú ideje a középszerűség felé billen a mérleg nyelve. Jómagam sosem voltam egy szemellenzős Dream Theater-rajongó, aki mindent nagykanállal zabál, amire a zenekari logó fel van skiccelve, ezért hát odáig jutottam a csapattal való kissé megfáradt kapcsolatomban, hogy a 2016-os dupla ’The Astonishing’-et már meg sem hallgattam; azóta még egyszer sem kapott el az olthatatlan vágy, hogy egy százharminc perces és 34 egységre tagolt metal-musicalnek gyürkőzzek neki. Mondjuk, a tavalyi stúdióalbumukkal, a ’Distance Over Time’-mal ehhez képest már jobban állok, azt ugyanis sikerült egy ízben végighallgatnom – hogy aztán úgy robogjon el mellettem, mint a sinkanszeni szuperexpressz…

A jelenség sajnos nem új keletű; az a lemezük, amelyért még tényleg lelkesedni tudok, a ’Black Clouds & Silver Linings’ tizenegy évvel korábbról, ha pedig az utolsó, igazán szívet melengető remekművet keresem, akkor egészen 2003-ig kell visszamennem az időben, méghozzá a ’Train Of Thought’-ig. És nálam már az sem tízpontos, főképp, ha melléhelyezem az ’Awake’-et… Valahol a rajongói néplélek is hasonlóan működhet, mert ha az ember szinte a kezdetek óta követi a pályafutásukat (ez 1992-ig nyúlik vissza az esetemben), akkor azt látja, hogy jóformán a ’Six Degrees Of Inner Turbulence’-ig ők voltak az ünnepelt Progmetál Istenek, ám aztán a dicshimnuszok harsogását fokozatosan kezdte elnyomni az elégedetlenkedők táborának egyre erőteljesebb zaja. (Függetlenül attól, hogy mind a mai napig arénákat töltenek meg…) A közvélekedés a Metropolis-történet folytatását, az 1999-ben megjelent ’Scenes From A Memory’-t tartja az Utolsó Mohikánnak, mint egy kikezdhetetlen klasszikust. A ’Distant Memories – Live In London’ ennek a kiváló albumnak a húszéves születésnapját hivatott megünnepelni, ezért hát teljes egészében eljátszották. Ahogy a turné budapesti állomásán is így történt.

Hiába nagy kedvenc nálam is a ’Scenes…’ lemez, az új dobásuk kuriózumjellegét csökkenti, hogy meglehetősen sűrűn jelentkeznek koncertkiadvánnyal; holott voltak idők, amikor egy élő anyag legalább olyan jelentőséggel bírt, mint a hagyományos stúdióalbum. A londoni Apollo színházban rögzítették a felvételt telt ház előtt, számomra azonban a mai napig fura látványt nyújt, amikor egy metálbulin a közönség egy helyben ücsörög, kényszeredetten ragad léggitárt és ráz öklöt, s legfeljebb a csúcspontoknál pattan fel a székből. Igaz, ezt elég gyakran megteszi… Bármennyire is agyas-odafigyelős muzsikát játszik a Dream Theater, ahhoz azért kellőképpen lendületes és keménykötésű, hogy az ember akárcsak öt percig is kibírja egy széken gubbasztva. Grandiózus helyszín ide vagy oda…

Ahogy a turnén, úgy itt a teátrumban is a háttérbe felhúzott hatalmas kivetítőn mennek a javarészt animációs kisfilmek, ám ezek néhány jelenettől eltekintve kevésbé izgalmasak, nem is sokszor téved oda a kamera fókusza. (Élőben feltehetőleg jobban vonzotta a szemeket, erről nyilatkozni nem tudok, mert nekem ezúttal kimaradt a pesti fellépés.) A képminőség meg a keverés szemet- és fület gyönyörködtető, az általam oly sokat kritizált dobhangzásuk is végre megfelelő (ami például nálam a ’Scenes…’ lemez talán egyetlen gyenge pontja), emellett még az is üdvözítő, hogy nincsenek irritáló effektek és gyors vágások, nem élnek művi, klipszerű tempóváltásokkal, a kamera komótosan körbejár mindent és mindenkit, hogy nekünk, nézőknek legyen elég időnk alaposan megvizslatni a történéseket. A fények kellemesek a szemnek, a reflektorok is szolidan teszik a dolgukat, semmi tolakodó villódzás, nincs tűzijáték és cirkusz, ez nem a KISS. Tulajdonképpen a képanyag tekintetében a harsányság az utolsó, ami eszembe jut erről a kiadványról.

Vagyis majdnem. Ugyanis Mike Mangini űrbázis jellegű dobfelszereléséről minduntalan a filmes Roland Emmerich és munkássága ugrik be: a gigantománia indiszkrét bája. Mondhatod, hogy kár ezen rugózni, igazán megszokhattam volna már, de nekem ez még mindig nem több vásári parasztvakításnál, ráadásul Mike barátunk hónaljvillantós tornamutatványai is inkább erőltetettek, semmint lélegzetelállítóak; olyan, akár egy izgága arachnofóbiás, aki bő két órán át próbálja kiűzni a pókot a sarokból. A kevesebb néha több elve nála nemigen érvényesül már jó ideje. Ettől függetlenül rendesen odateszi magát, végig nagy átéléssel és vehemensen játszik, én pedig századjára is elámulok ezeken az ultrakomplex dobtémákon, amelyek a Dream Theater palettájának zömét teszik ki. A másik harsány jelenség maga James LaBrie: lassan több rajta a fuksz, akár egy átlag Kanye West-klipben, ezzel a fizimiskával meg úgy néz ki, mint egy pocokarcú, másnapos Lady Gaga, akinél túltolták a botoxot. És ez igazán szembetűnő a HD-képen, amikor ráközelít a kamera.

Miként az is szembe-, azazhogy fülbetűnő, hogy LaBrie milyen kitűnően énekel – ötvenhét évesen. A fonákja a dolognak azonban az, hogy mégsem tudok maradéktalanul lelkesedni: miközben a jó öreg Jamest hallgatom, sehogyan sem tudok szabadulni attól a fránya gondolattól, hogy bizonyára temérdek utómunka van abban, hogy így – szinte valóban hibátlanul – szárnyaljon a hangja, amikor köztudott, hogy élőben meg sem közelíti ezt a teljesítményt már hosszú-hosszú ideje. Bár nincs a birtokomban perdöntő bizonyíték, hogy amit e felvételen hallunk, az köszönőviszonyban van-e az aznap esti produkciójával (gyatra minőségű, amatőr YouTube-videókra hadd ne hivatkozzak, noha vannak ott spekulálásra ingerlő érdekességek, khm), mégis valahol becsapva érzem magam, hiszen a ’Scenes…’ roppant nehéz témái, magasai már tíz éve sem mentek volna neki úgy, mint ezen az anyagon. Mert ha csak megközelítőleg is ilyen színvonalon énekelne máskor, senkinek egy rossz szava nem lenne. Amúgy meg nem az utólagos kozmetikázás ellen szólok fel, nyilván az intonációs bakikat, hamis hangokat muszáj orvosolni a stúdióban, de mindezt ebben a formában akkor is egy szükséges, ám nem túl elegáns és kissé dicstelen megoldásnak tartom. (Ha pedig mégis hozta ezt a szintet aznap Londonban, én leszek az első, aki vállalja a megkövezést.)

Az előadás két blokkból áll: az első jóval rövidebb, itt négy tétel képviseli a ’Distance Over Time’-ot. Nem mondom, hogy izgatottsággal vegyes katarzisélményt okoztak a robotcsaj ténykedését elregélő nyitányból kibontakozó Untethered Angel és újkori társai, de ez van, ha meg a rajongók állítanák össze a programot, az ’Images And Words’ / ’Awake’ pároson kívül más egyéb nemigen kapna helyet. Ami viszont több mint furcsa, hogy e két legkedveltebb slágerlemezükről egy árva szám sem fért fel… Egyébiránt az mindig is rokonszenves volt Petrucciékban, hogy ugyanazzal az unásig bejáratott, sztenderd repertoárral sosem mentek turnéra (innen csókoltatom Steve Harrist!), ez a mostani dallista azonban sajna nem nekem szól. Az első egyórás etapból igazából csak a ’Black Clouds…’-os, bő negyedórás Nightmare To Remember eposz az, amely heveny libabőrt okozott, de az nagyon! Amúgy is az egyik kedvencem a DT-életműben, nem beszélve arról, hogy ez idáig még egy koncertanyagukra sem tették fel. Jordan Ruddess is kapott egy kis reflektorfényt, amikor előrejött a gitárszintivel egy rövidke show erejéig. Aranyos a faszi, és ha az „antisztár” kifejezés mellé egy szemléltető fotó kéne, az ő joviális képénél jobbat keresve sem találnánk. Azzal a pengeként előremeredő, őszbe fordult kecskeszakállával pedig pont úgy néz ki, mintha bekapott volna egy mókust, akinek kinn maradt a farka. Az Anthrax-főnök Scott Ian dettó. Na, de vissza a Nightmare…-hez: eredetileg a középrészben Mike Portnoynak ugye volt egy magánszáma (mármint „énekileg”), ez a feladat most szintén LaBrie-re hárult, amit én aztán nem bánok, tudniillik azt a fapados bömbölést mindig is egy kicsit stílusidegennek tartottam. New York HC, mi?

Az azt követő Fall Into The Lightnál köszön be először Jamesünk, ám igencsak szűkszavúan, és legközelebb majd csak hetven (!) perc múlva szól újra a közönséghez. Nem egy Téglás Zoli, na. A ’Distance…’-es dalok hallatán nincs is nagy megőrülés a népek között; képzeld csak el, ha mondjuk a Pull Me Undert konferálná föl, a bátrabbja azonnal szét is kapná az Apollo széksorainak bársonyhuzatát. Meg lennének ezek húzatva… (Azért a Barstool Warrior míves gitárszólójától még az én kérges szívem is megolvadt.) Az egyik leginkább „rajongóellenes” album, a ’Systematic Chaos’ is terítékre került, csak azért is szívatni akarnak minket ezek a derék legények, máskülönben miért is játszanák el az In The Presence Of Enemies – Part 1-t egy Learning To Live vagy egy Scarred helyett?! Oké, ez azért egy egészen klassz darab, az elején AZ a síró-rívó szóló pedig… apám!

Nem úgy a második blokk! Az 1920-as évekbe kalauzol el a rövidke zongorás intró kisfilmje, s rögvest megadja a tökéletes alaphangulatot a lényegi dolgokhoz – merthogy eddig csupán az előétel került tálalásra, a lakoma csak eztán következik! A szövevényes reinkarnációs történetet elmesélő ’Metropolis Pt. 2.: Scenes From A Memory’-t szerencsére már láthattam-hallhattam élőben magyarföldön, 2000. július 19-én a jobb létre szenderült PeCsában, méghozzá úgyszintén teljes egészében; életem egyik legpompásabb koncertélménye volt a végén a The Mirrorral meg az Acid Rainnel többek közt. (És arra emlékszik valaki, amikor 1999. október 23-án, az album megjelenése előtt mindössze három nappal bejátszottak róla részleteket az I. Progresszív Metal Fesztiválon a Viking klubban? A nosztalgiától máris opálos a tekintetem…)

Ám ezen a londoni felvételen hiába is sorjáznak egymás után a tízpontos dalok, sok újat nem tudok hozzáfűzni azonkívül, hogy természetesen minden egyes másodpercük nagybetűs Progmetál Esszencia, és mit sem veszítettek erejükből huszonegy év távlatából, s embereink nyilván hiba nélkül tálalták őket. De amennyire figyeltem, szinte ugyanúgy játsszák el, ahogyan azt egykoron korongra (és kazettaszalagra) préselték. Holott a Dream Theaterre mindig is jellemző volt, hogy a koncerteken szerettek csavarni egyet a számokon, olykor meg-megtoldották őket szólóbetétekkel, miegymással; a ’Scenes…’ dalai pedig pont olyasfélék, amelyek teret engednének az improvizációnak és a fantázia szabad áramlásának. Példának okáért a Beyond This Life közepe egy finom kis jazzes jammelés után kiált, nem beszélve a Home-ról vagy a The Dance Of Eternityről! Ezek hiánya azonban a felszabadult örömzenélés jellegétől fosztja meg az előadást, amely így inkább csak egy becsületes rutinmunka érzetét kelti. Viszont vérprofi, szó se róla. Mondom ezt annak ellenére, hogy az urak ábrázatára a savanykás unalom korántsem vert tanyát, a gesztusaik arról árulkodnak, hogy a show minden percét élvezik, és a kémia is ott vibrál köztük a színpadon.

Hangsúlyozom, a néhány hasábbal fentebb említetteken kívül LaBrie-re sem lehet panasz (a koponyás mikrofonállvány is cool!), pedig ezeknél a számoknál bizony fel kell kötni a gatyát, nem Lukács Laci hangjára íródtak… Helyenként azért igencsak modorosra veszi a figurát, mint például a Beyond This Life „bridge” részében vagy imitt-amott a Through Her Eyesban, néhol meg a dallamíveket énekli másképp a stúdióváltozatokhoz képest, ám ez nem ejt csorbát az adott szerzeményen. John Petrucciról pedig olyanokat tudnék írni, hogy az ujjai csak úgy füstölnek a húrokon, de az elég bénán hangozna. A másik Johnnak, a Myungnak meg tényleg kaszáspókszerű ujjai vannak, bár szerintem ezt is már sokan sok helyen elsütötték, ahogy azt is, hogy ő a Csendes Don, mármint a legszerényebb, legvisszafogottabb tagja a díszes társaságnak, itt viszont néha-néha azért megrepteti a haját. Úgy szolidan. (Nemrégiben egyébként belekukkantottam az 1993-as tokiói felvételbe, és már el is felejtettem, hogy a New York-i/koreai basszeros milyen kis vadóc volt akkoriban, szinte csak a stagediving hiányzott a színpadi kelléktárából.)

Menjünk tovább. A Through Her Eyes közben a háttérben futó kisfilm emléket állít néhány elhunyt zenésztársnak, úgymint Freddie Mercury, Cliff Burton, Dimebag Darrell, Randy Rhoads, Chris Squire, Keith Emerson, David Bowie, Chris Cornell, Frank Zappa… Szép gesztus. Ezúttal viszont nem hívtak vendégénekesnőt és gospelkórust sem, ahogyan a régi ’Metropolis 2000: Scenes From New York’ koncerten tették, pedig sokat hozzáadott volna az élményhez. És mit lehet még elmondani az egyik kedvencről, a hidegrázós Home-ról vagy a The Dance Of Eternity instru-őrületéről, amely továbbra is észveszejtően zseniális? Hát ezeket. Na, meg hogy sajnos a közönséget csak nagy ritkán hallani, így aztán valamelyest sterilebb és kevéssé élő-lélegző a hangzás. A ’Scenes…’-fejezet eufóriája után csupán a nem túl emlékezetes At Wit’s End maradt zárásként; szerintem annyira adta volna magát, hogy a fináléra a Metropolist is elnyomják az ’Images…’-ről, de sajnos elfelejtettem szólni nekik. Ejnye.

Először nagy lelkesen egy nyolcassal akartam honorálni e kiadványt, hiszen azért mégiscsak megkaptuk a komplett ’Scenes From A Memory’-t, ám aztán józanabb megvilágításba helyezték a dolgokat a korábban ecsetelt kisebb negatívumok és az ízlésbeli tényezők. Ha azonban megpróbálok elvonatkoztatni tőlük, és egyszerűen csak élvezem a látottakat-hallottakat, akkor más a gyerek fekvése. Objektíve tehát nyugodtan hozzáadhatsz még egy pontot… Jut eszembe, a hírek szerint a fiúk már neki is álltak a dalszerzésnek, így vélhetően jövőre érkezhet az új album; normál esetben ennek örülnöm kéne, az elmúlt évek megfáradt lemezeinek ismeretében viszont én megint csak a sietséget látom mindebben. Rájuk férne egy jóval hosszabb – akár több éves – pihenőidőszak, mialatt feltölthetik az elemeket kreatív energiákkal és ihlettel. Persze a zenészembernek alkotni „muszáj”, főképp, ha már turnéra nem indulhatnak, meg aztán ők ezt amúgy is jobban tudják, én pedig tiszteletben tartom a döntésüket. Nem is pofázom többet.

Összegzés:

A Dream Theater hatszázhuszonötödik koncertlemezét a nálam kevésbé finnyás rajongóknak ajánlom, akik felül tudnak kerekedni olyan apróságokon, mint a (számomra) izgalommentes ’Distance Over Time’ album dominanciája, a klasszikus dalok mellőzése vagy LaBrie mester gyanúsan remek énekteljesítménye. (Bár ha meg gyalázatos lenne, akkor az volna a baj, ugye.) A ’Metropolis Pt. 2.: Scenes From A Memory’ viszont itt van teljes pompájában, ami már önmagában felér egy kisebbfajta mennybemenetellel. Főként az olyan iszapszemű rájáknak, akik bő két évtizede, a megjelenés napján hallhatták először, hogy „Close your eyes and begin to relax, take a deep breath and let it out slowly…”

Pontszám: 7

Megjelenés: 2020
Kiadó: Inside Out Music
Stílus: progresszív metál
Származás: USA

Zenészek:

John Petrucci – gitárok, vokál
James LaBrie – ének
John Myung – basszusgitár
Jordan Rudess – billentyűk
Mike Mangini – dobok

Dalcímek:

1. Untethered Angel
2. A Nightmare To Remember
3. Fall Into The Light
4. Barstool Warrior
5. In The Presence Of Enemies – Part 1
6. Pale Blue Dot
7. Scenes Live Intro
8. Scene One: Regression
9. Scene Two: I. Overture 1928
10. Scene Two: II. Strange Déjà Vu
11. Scene Three: I. Through My Words
12. Scene Three: II. Fatal Tragedy
13. Scene Four: Beyond This Life
14. Scene Five: Through Her Eyes
15. Scene Six: Home
16. Scene Seven: I. The Dance Of Eternity
17. Scene Seven: II. One Last Time
18. Scene Eight: The Spirit Carries On
19. Scene Nine: Finally Free
20. At Wit’s End
21. Paralyzed (bónuszdal)