Aspera: Ripples
írta Kotta | 2010.03.17.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Inside Out
Weblap: http://asperaofficial.com
Stílus: melodikus progresszív power metal
Származás: Norvégia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Sokak számára gondolom az igen hasonló melodikus prog.-power (NWOEHM) csapatok unalmasan egyformák (reméljük azért nem egyformán unalmasak), de az a helyzet, hogy én bármikor elhallgatom ezt a muzsikát. Reggelire, ebédre, kocsiban, fülessel, háttérzeneként - mindegy! Hol egy remek énekdallamra kapom fel a fejemet, hol egy tökös riff vagy egy frankó kis gitárszóló üti meg a fülemet, néha pedig egy jó kis progos részre figyelek fel. Olyan ez, mint a tapas, vagy egy finomságokkal megpakolt svédasztal. Megunhatatlan, mindig valami mást lehet kicsipegetni belőle/róla, amihez éppen gusztusunk van. Főleg, ha ilyen korrektül van kivitelezve. A hidegtál ezúttal Norvégiából érkezett (hiába, a Pagan's Mind és a Circus Maximus elvetette a magot rendesen), és ennek megfelelően tele van ínyencfalatokkal. A füstölt/pácolt lazac, a tonhalkrém vagy a kaviár persze nem számít ma már olyan rettenetesen egzotikus különlegességnek (lásd IKEA), azaz hallottunk már ilyent, de azért időnként igen jólesik a tengeri kaja, ráadásul még egészséges is alkalomadtán beiktatni a töltött káposzta és a pörkölt-nokedli közé... szóval változatosságként mindenképp ajánlom a hardcore europower rajongóknak éppúgy, mint a dallamosabb vonal kedvelőinek. Zavarba ejtő, hogy mennyire nincsenek zavarba esve ezek a skandináv fiatalok. Az átlagéletkor 20 év, a lemez első a minden bizonnyal nemsokára jelentőssé duzzadó diszkográfiájukban, mégis szinte tökéletes. Akár a megszólalásba, akár a hangszeres tudásba nehéz lenne belekötni (utóbbiról sokat elárul, hogy Tarja kísérőzenekarául választotta őket néhány fellépésén). Na, nem mintha akarnék... különösen a billentyű- és a gitár-játék tetszik. Ne menjünk most bele újra, hogy miért tudják arrafelé sokkal hatékonyabban a rock/metal felé terelni a fiatalokat, ezt már párszor megtárgyaltuk a fórumon, csak mint tényt említem, mert ide kívánkozik. A dalok is tökéletesre vannak csiszolva, nagy ívű dallamok ülnek a szikár riffeken és a progos megoldások sem mennek a befogadhatóság rovására. Én mondom, igazán nehéz NEM megkedvelni őket egy-két hallgatás után. A nagy kérdés ebben a szcénában, hogy sikerül-e egyéniséget növeszteni, amivel kiemelkedhetnek a túlkínálatból. Persze egy első lemezes bandával szemben ez talán némileg túlzó elvárás lehet. Mindazonáltal biztató, hogy már most találni a zenéjükben olyan jegyeket, melyek alapján beazonosíthatóak. Számomra egyik ilyen a dallamvilág, amely helyenként igen ragadós. Ha már Norvégia, akkor a TNT lehetne ebben a párhuzam. Az énekes hangja a másik: próbál ugyan időnként repeszteni, de Atle Pettersen-nek alapjáraton magasabb fekvésű, lágyabb hangszíne van. Meglátjuk, ez elég lesz-e a boldoguláshoz, mert ha engem kérdeztek, egyáltalán nem egyszerű azoknak a zenekaroknak a dolga, akik ebben a rétegzenében próbálnak meg boldogulni. Nem csak a komoly konkurencia és a relatíve kisebb befogadó közönség miatt, de még proggerek egy jó része sem lát a Dream Theater és a Queensryche világán túlra. A dallamosabb megközelítés miatt nem is elsősorban a korábban említett honfitársakat, mintsem inkább a két “csendes" zenekart (Silent Call, Silent Memorial) juttatják eszembe, az ének tónusa okán pedig a Tiles/Enchant vonal villanhat fel azoknak a bennfentesebb fanoknak, akik nem ma kezdték el űzni az ipart. Már ha jól emlékszem, mert tudjátok, ebben a dömpingben összemosódnak a dolgok, ráadásul az egyik melodikus prog.-power banda éppen olyan, mint a másik, nem igaz? 😀
Legutóbbi hozzászólások