Jaded Heart: Sinister Mind

írta garael | 2007.10.30.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.jadedheart.de

Stílus: hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek
Johan Fahlberg - Vocals Michael Müller - Bass & Vocals Peter Östros - Guitar & Vocals Henning Wanner - Keyboard & Vocals Axel Kruse - Drums
Dalcímek
1. Hero 2. Justice Is Deserved 3. Sinister Mind 4. Going Under 5. See The Light 6. Open Your Eyes 7. My Eager's Red 8. Always On My Mind 9. Heavenly Devotion 10. To Please And Give In 11. Hellucinate 12. Crush That Fear
Értékelés

Bár a csodapacsirta Michael Bormann metalba öltözve vándorolt át a vámpí­r létbe - az ortodox heavyben rémisztgető Nosferatu oszlopos tagjaként egy keményebb stí­lusban osztogatja harapásait - a svédországból jött Johan Falberg már másodjára bizonyí­tja, hogy képes pótolni elődjét - ráadásul olyan énektémákat hozva, melyeket tán maga Bormann sem tudna volna elővarázsolni a zeneműhelyből. Az ezt megelőző Helluva Time óta történt még egy változás, Barish Kepic gitáros adta át a helyét Peter Östros - nak, ám ez nem igazán befolyásolta az új album minőségét. A Sinister Mind tulajdonképpen ott folytatja, ahol elődje abbahagyta: ugyanazt az európai és amerikai keverék hard rockot kapjuk, mint amit annak idején a Bonfire-től, vagy a Fair Warningtól megszokhattunk. Lehet, hogy a súlyos hangzás az oka, de én egy picikét "metalosabbnak" értzem a Jaeded Heart-et, mint a példakép Dokken-t, főleg úgy, hogy gyakorta Malmsteen-es gitárfutamok dí­szí­tik a málházós hard rock témákat - Always On My Mind. A riffek bizony néhány heavy csapat is megirigyelhetné, az Open Your Eyes, vagy a Sinister Mind döngölős tempói szinte már túlmutatnak a hard rock határain - habár ez talán csak az általános szigorodási folyamat eredménye, melyet már az idei Fair Warningnál is tapasztaltam. A Chrush The Fear kezdő ütemei például egyszerre idézik meg a mai prog-power bandák töredezettebb riffelését, és az újkori Megadeth szaggatott ütemeit - persze nem kell megijedni senkinek, a dallamok a már megszokott ragadóssággal viselkednek a hallójáratokban. Természetesen akad itt azért amerikai jellemvonás is: a Heavenly Devotion bluesban gyökeredző, Hendrixesen "hápogós" kezdése és vokáltémája, vagy az ebben a mederben folyó To Please And Give In a nagy példaképek becsületére is válhatna. A dalok egyébként egyenletesen jó szí­nvonalat képviselnek, szerencsére a lí­rai ömlengéseket hanyagolták a fiúk - í­gy egy végig húzós, lendületes dalcsokrot kapunk, melyben különösen nagy felfedezéseket nem, ám szórakoztató pillanatokat annál többet találunk. A Going Under neoklasszikus gitárszólója, vagy a Justice Is Deserved ének-billentyű felelgetése mellett számtalan apró részlet gondoskodik arról, hogy szinte mindegyik szerzeményben akadjon emlékezetes momentum. A lemez fő mozgatórugója egyébként a kitűnően teljesí­tő énekes, ki még a "kopottabb" témákat is úgy tudja tolmácsolni, hogy azok élvezhetőek legyenek, és ne okozzanak fejfájást idéző Deja Vu-t. Mivel a gitárok igen előre vannak tolva - hála a producereknek - , í­gy a billentyű jelenléte igencsak lecsökken - igazából csak szí­nesí­tő, dúsí­tó szerepe van. A végére muszáj még megemlí­tenem a nyitószámot - Hero -, melynek kezdő riffjében büszkén ismertem fel a P. Mobil kétforintos dalának jellegzetes ütemeit - tudják ezek a fiúk, hogy kitől kell lopni....:D:D:D.

Pontszám: 7