ZZ Top: Goin' 50 (3 CD)

írta CsiGabiGa | 2019.12.18.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Warner Records

Weblap: www.zztop.com

Stílus: blues-rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Még mindig tart a „ZZ Top év”, idén 50 éves a zenekar, ezzel kapcsolatban volt már megemlékezés 50 évükről két részletben (ITT és ITT), koncertbeszámoló a jubileumi turnéról és most itt az „50 év - 50 dal” válogatáslemez bemutatása. Ugyan júniusban megjelent egy sárga borítójú, 18 számos válogatáslemez 'Goin' 50' címmel, ám az ínyencek (köztük én is) tudták, hogy érdemes várni a háromlemezes anyagra. Ez az egy CD-s válogatás olyan volt, mint az 1993-as 'The Best Of Mike Oldfield: Elements' című album, mely tulajdonképpen egy zanzásított verziója volt az 'Elements' című négylemezes kiadványnak (naná, hogy az van a polcomon!). Itt is hasonló dolog történt: kijött az átlaghallgatóknak egy 18 számos válogatás a legnagyobb slágerekkel, amiket már a rádiókból ismerhettek, és készült egy átfogóbb gyűjtemény (az 50 év tiszteletére 50 dalos), mely 3 CD-re fért rá. Ez utóbbi fekete alapon arany grafikával, aranyszínű gerinccel készült dupla gatefold cardboard sleeve borítóban került a boltokba. Nem tudok rá jó magyar kifejezést, de a hozzám hasonló régi motorosok értik.

A három lemez a csapat három korszaka szerint tagolja életművüket. Az elsőn a '70-es évek Texas blues nagyágyúi figyelnek, mint a La Grange, a Tush vagy a Cheap Sunglasses, a másodikon a '80-as évek kommercializálódott, rádióbarát slágerei, mint a Gimme All Your Lovin’, a Sharp Dressed Man vagy a Rough Boy, a harmadikon az azóta eltelt 30 év kevésbé sikeres, útkereső próbálkozásai, melyeken azért így is akad egy-két gyöngyszem, mint a Pincushion, az I Gotsta Get Paid vagy a Fearless Boogie.

Az anyag tehát – nagyjából – kronológia szerint halad, bár épp az elején borítják ezt fel, hogy a lehető legütősebb legyen a kezdés: a La Grange / Beer Drinkers & Hell Raisers / Tush hármas mindent visz! Ezután azonban visszakanyarodnak 1969-be, és egy igazi ritkaságot mutatnak be, a még inkább pszichedelikus rock hatásokat mutató első kislemez két dalát (Salt Lick / Miller’s Farm). A borító szerint a Billy Gibbons - Lanier Greig - Dan Mitchell - Tom Moore négyes adja elő ezeket a dalokat – persze a kislemezeken ritkán van zenésznévsor. Tom Moore a ZZ Top elődjének számító Moving Sidewalks billentyűse volt. A borító szerint talán (possibly) ő játszik az 1969-es kislemezen. Ám az Ultimate Classic Rock szerint Lanier Greig Hammond-játéka hallható a két dalban, aki basszusgitáron és billentyűn is közreműködött.

A folytatás már tényleg kronológiában zajlik, az 1981-es Pearl Necklace-ig bezárólag. A booklet – katalógusszámokkal is kiegészített – részletes információkkal szolgál arról, melyik dal melyik lemezről származik, még arról is, hogy melyik (a többség) jelent meg kislemezen is. Ennél már csak az lett volna jobb, ha a kislemez verziókat teszik rá az albumra, mert az igazi gyűjtőknek a nagylemezek biztosan megvannak. A kislemezverziók között azért találhatnak ők is hiányzót.

A második lemez a '80-as évek „mesterhármasa”, az 'Eliminator' - ’Afterburner' - 'Recycler' trió összefoglalója. Tudom, az ős-rajongóknak – Bigfoottal az élen – nagy csalódás volt ez a fajta váltás, de a blues rádióbarátabbá tételével a ZZ Top rengeteg ember számára (köztük számomra is) kaput nyitott a műfaj felé. Ráadásul nemcsak rádióbarát, de az MTV megjelenésével tévébarát is lett ez a zene, mely a '80-as évek újhullámos törekvéseit is beépítette magába. A szintetizátorok mellett olyan effekteket hallunk, amilyeneket a Yes is alkalmazott a '90125' lemezen.

A harmadik lemez elején megint kapunk két különlegességet: az 1992-es 'Greatest Hits' két bónuszdalát, a hatalmas népszerűségre szert tett Elvis Presley-feldolgozást, a Viva Las Vegast és a kevésbé ismertté vált saját szerzeményt, a Gun Love-ot. Itt érzem megint, hogy engedtek a koncepcióból, ahogy az elején a sorrendcserével. Én ezt a két dalt a második lemezre tettem volna, hangzásában sokkal inkább azokhoz passzol, de akkor nem oszlott volna el ilyen szépen 17-17-16 arányban a három lemezre az 50 dal.

Mert az azóta eltelt időszak – bár voltak villanásai – nem igazán volt meggyőző a csapat életében. A rádióbarát köntös levedlése után igen lassan, igen nehezen találtak vissza a gyökereikhez, és ezt a kísérletezgető hangzással, a túltolt gitártorzítással ellensúlyozták, ami számomra nem volt annyira szimpatikus. Talán az utolsó két lemezre ('Mescalero' - 'La Futura') találták meg önmagukat, de arról a két lemezről meg mindössze egy-egy dal került be a gyűjteménybe. Szóval ez a harmadik lemez számomra a leggyengébb.

A Pincushion és az I Gotsta Get Paid közé foglalt 12 dal között azért akad pár kedvenc, az említett kettőn kívül a She’s Just Killing Me vagy a Fearless Boogie, de a „Bang, bang, shang-a-lang” refrén még szövegileg is olyan gyenge, mint egy Bay City Rollers sláger. Szóval egy nehéz korszak kevés jó dalából nem sikerült a legjobbakat kiválogatni. Ezt kompenzálták a nyitó két dallal az 1992-es válogatáslemezről, és a végén a Waitin’ For The Bus / Jesus Just Left Chicago összenőtt páros koncertverziójával, melyet a zenekar 2016-os 'Live! Greatest Hits From Around The World' koncertantológiájából metszettek ki.

Pontszám: 0