Uriah Heep: Living The Dream

írta Bigfoot | 2018.09.10.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.uriah-heep.com

Stílus: hard rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek

Mick Box – gitár, vokál
Russell Gilbrook – dob
Phil Lanzon – billentyűsök, vokál, ének
Dave Rimmer – basszusgitár, vokál
Bernie Shaw – ének

Dalcímek

01. Grazed by Heaven
02. Living the Dream
03. Take Away My Soul
04. Knocking at My Door
05. Rocks in the Road
06. Waters Flowin'
07. It's All Been Said
08. Goodbye to Innocence
09. Falling Under Your Spell
10 Dreams of Yesteryear

Értékelés

Jövőre a Uriah Heep is belép azon zenekarok közé, akik kipipálhatják a félszázéves jubileumot. Így még eggyel több rockbanda lesz, aki végképp rácáfol a hatvanas évek „Hosszúhaj, villanygitár, hülyezene” szemléletre, mely a rockműfajt valami mulandó zenei vadhajtásnak nevezte.

Hasonlóan a 2014-es ’Outsider’ albumhoz, Mick Boxék újra kihoztak egy kutyakemény hard rock lemeztm mely sok tekintetben hasonlít a négy évvel ezelőtti albumhoz, ám többszöri hallgatás után néhány különbséget fellelhetünk.

Ez nem olyan tipikus Heep-album, mint az előző (természetesen a jellegzetes többszólamú vokál most is erős), vagy az azt megelőző lemezek, mivel keménységben még egy lapáttal rátettek a muzsikára. A gitárnak nagyon metalos a megszólalása, Mick Box egyes riffjei és a szólók is ilyen irányúra sikerültek, ám jól ellensúlyozza a Heepre oly jellemző torz, hápogós gitárrészekkel. Nagyon szeretik a unisonókat, van, hogy a billentyű, a gitár és a basszus is ugyanazt a riffet zúzza, nem egy helyen. A ritmusszekció brutális erővel dolgozik, Russell Gilbrook valósággal hajszolja társait, pokoli tempót diktál végig, Dave Rimmer rendesen ráerősít basszusgitárján. Ebből is leszűrhetjük, hogy elég zaklatott tempójú az album, a ritmusszekció időnként nagyon szellemes megoldásokat alkalmaz. Azt gondolom, a Uriah Heep alaposan kihasználja a viszonylag fiatal és friss, technikás ritmusszekció adta előnyöket. Phil Lanzon játéka a lehető legnemesebb módon idézi fel a klasszikus rock hagyományait. Szimfonikus elemeket kölcsönvéve adagolja recsegő Hammond-szólóit, ezeknek épp akkora szerepe van, mint Mick gitárjának. Felváltva viszik a szólókat, nem lehet eldönteni, hogy gitárcentrikus vagy billentyűs dominanciájú albumot hallgatunk, ám ez egyáltalán nem baj. Nem egy dal kezdődik billentyűs bevezetéssel (sokszor klasszikus zenét idézve), aztán mindez átcsap a zúzdába.

Üdítően hat, hogy több dalon belül bőkezű témaváltásokat alkalmaznak, sokszor ritmusváltásokkal együtt jönnek, ilyenkor jó kis hangszerszólókkal megspékelik az anyagot. mint például a Rocks In The Road befejező szakaszát. Az egyik legváltozatosabb szerzemény az It’s All Been Said, ebben a dalban legalább négy témát hoznak. A vég pedig egy lírai gondolat, a Dreams Of Yesteryear – talán ellensúlyként rakták oda a sok zaklatott ritmus után. Még egy halkabb szerzemény kapott helyet, ez a Waters Flowin’: a hangszerek tisztán szólnak, Bernie Shaw is a szelídebb énekstílusát mutatja meg. Ő egyébként végig biztosan hozza a tőle elvált formát.

Akadnak szerzemények, melyek régebbi dallamokat idéznek. A Goodbye To Innocence például a 74-es  nem túl jól sikerült ’Wonderworld’ albumról a So Tiredre hajaz, a Falling Under Your Spell egyes motívumaiban a Flyin’High köszön vissza az ’Innocent Victim’ LP-ről.

Idegen hatások is felfedezhetők az albumon. A második dal, a címadó kezdő kórusa teljesen úgy hangzik, mint egy Yes-szerzemény, aztán a folytatás már a Deep Purple-t idézi, lassú, dögös riff, brutális Hammond-hangzás, talán bevillan a Knockin’ At Your Back Door a 84-es ’Perfect Strangers’ albumról. A Purple feeeling még egy helyen, a már említett Rocks In The Roadban is felhangzik. Itt Phil Lanzon egy olyan Hammond-betéttel áll elő, mely megtévesztő hitelességgel idézi a pályatárs első felállásának zenei világát.

Pontszám: 8