The Doors: Live At The Isle Of Wight Festival 1970 (DVD)

írta Bigfoot | 2018.03.30.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Eagle Rock Entertainment

Weblap: www.thedoors.com

Stílus: blues, blues rock, pszichedelikus rock

Származás: USA

 

Zenészek

Jim Morrison – ének
Ray Manzarek – billentyűsök, ének
Robby Krieger – gitár
John Densmore – dob

Dalcímek

01. Roadhouse Blues
02. Back Door Man
03. Break On Through (To The Other Side)
04. When The Music’s Over
05. Ship Of Fools
06. Light My Fire
07. The End (Medley: Across The Sea/Away In India/Crossroads Blues/Wake Up)

Értékelés

Az utóbbi években sok, a legendás fesztivált megjárt előadó teljes műsorát adták ki képi formában, végre a Doors koncertjét is teljesen láthatóvá tették a nagyközönség számára. Igaz, ez a kiadvány annyira nem számít újdonságnak, mert a hanganyag hosszú évek óta megvásárolható. 1970 augusztusában nemcsak a hippi-korszak élte végóráit, hanem a Doors is, pontosabban Jim Morrisonnal utána csak két koncertjük maradt. (Nem a tárgyhoz tartozik, de a fesztivál után nem egészen egy hónappal már Jimi Hendrixről is csak történelmi léptékben beszéltek.)

Ekkoriban túl voltak a miami incidensen, Morrison az ítéletet várta, szóval nem uralkodott túl jó hangulat a bandában. Ez azonban a koncerten nem hallatszik. Abszolút összeszedetten, pontosan muzsikál a Doors, jók a hosszú improvizációk is (mindig is erősek voltak ezen a téren), és Jim is kiválóan énekel. A két dalfolyam, a When The Music’s Over és a The End mellett (ebbe Morrison belesző pár verset is) a két megaslágert, a Break On Through-t és a Light My Fire-t is alaposan elhúzzák, utóbbiból Robby Krieger ezúttal sem hagyja ki a The Beatles Eleanor Rigbyjének dallamsorát, amikor hosszan szólózik gitárján. Ray Manzarek is nagyon él a billentyűs hangszerén.

Érdekes, hogy mennyire ragaszkodnak az első albumhoz (más élő felvételek is ezt tanúsítják), négy dal is elhangzik róla, az abban az évben megjelent ’Morrison Hotelt’ csak két dal képviseli.

A kiváló zenei produkció mellett a hangzás is sokkal jobb, mint a már ismert CD megszólalása. A kép viszont messze nem a mai digitális minőségről árulkodik. Ez egyrészt azért alakult így, mert Morrison nem akart sok reflektort a színpadra, másrészt majd ötven év eltelt, és nem biztos, hogy jót tett a dobozban levő filmszalagoknak ennyi idő. Egyes helyeken a kép nem szinkronban fut a zenével, több helyen pedig a közönséget vágják be, valószínűleg jobb híján. A kezdő nóta, a Roadhouse Blues előadását egyáltalán nem látjuk, csak az előbb említett képi aláfestést. Amikor a Back Door Manbe belevágnak, végre megérkezik a kép is a négy zenészről.

Jim Morrison megjelenése nem éppen rocksztárhoz méltó. Jócskán elhízottan, torzonborz szakállal, a mikrofonba kapaszkodva énekel, mindennemű mozgást mellőzve. Kissé elvarázsoltnak is tűnik hősünk, de nem hiszem, hogy ezzel újat mondok. Ha megnézzük a két évvel korábban lezajlott Hollywood Bowl koncertet, nem azt mondom, hogy Bruce Dickinson módjára felszántja a színpadot, de kihasználja a neki biztosított teret. Robby Krieger, Ray Manzarek és John Densmore a kiváló zenei produkció mellett vastagon hozzák a Doors hírhedten rossz színpadi megjelenését. Ám e nélkül a Doors nem az volna, ami lett.

A dokumentumfilmet úgy hirdetik, mint a zenekar utolsó filmre vett fellépését. Ez igaz, ha hozzátesszük, hogy Jim Morrisonnal. 1972-ben, amikor már trióként működött a banda, a német Beatclub című zenei műsor számára rögzítették egy stúdiókoncertjüket.

Pontszám: 8.5