Accept: The Rise Of Chaos

írta Bigfoot | 2017.08.14.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://acceptworldwide.com/

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek

Mark Tornillo – ének
Wolf Hoffmann – gitár
Uwe Lulis – gitár
Peter Baltes – basszusgitár
Christopher Williams – dob

Dalcímek

01. Die by the Sword
02. Hole in the Head
03. The Rise of Chaos
04. Koolaid
05. No Regrets
06. Analog Man
07. What's Done Is Done
08. Worlds Colliding
09. Carry the Weight
10. Race to Extinction

Értékelés

2009 óta semmit nem vesztett lendületéből a német-amerikai kvintett, és ezt nemcsak a stúdióban és a színpadokon mutatott intenzitásra értem, hanem zenéjük minőségére, valamint energiájára is. A jelek szerint győzik ötlettel, invencióval.

Az előző három album kétévenkénti megjelenéseivel szakítva, ezúttal három évig húzták a rajongóik idegeit. És azt mondom, megérte a hosszabb várakozás. A 2010-es ’Blood of The Nations’ letépte a fejem, olyan energikusan szólt. Aztán a ’Stalingrad’ albumnál visszavettek a heavy tempóból, többet fókuszáltak a dallamokra. A ’Blind Rage’-en érzésem szerint már akadtak üresjáratok, mintha egy picit megtorpantak volna, de azért nem sikerült olyan rosszul az a lemez sem. Mindezek után érdeklődéssel vártam a folytatást.

Mindenekelőtt a hangzásról: nyers, pofán vág, hasít, szóval, a lemez úgy szól, mint ahogy az le vagyon írva a heavy metal nem létező kézikönyvében. A zenei anyagot felturbózták. Sok zaklatott tempójú témát hallunk, dübörgő gitáralapokkal. Ilyen a címadó, mely erősen magán viseli a Metallica zenei világát. A thrash témák máshol is tetten érhetőek, hiszen a No Regretsben is brutálisan sikálják a húrokat, megtartva az énektémák megszokott dallamvezetését. Én egy kicsit a kilencvenes évek Accept-albumainak súlyos, gyors, dörgő gitárriffjeit is hallom, persze az énektémák jóval kidolgozottabbak, és a súlyos zenei alapok ellenére most is összehoztak pár slágerszerű témát, és ezt nem rosszindulatból mondom. A banda egyik legjellemzőbb vonása, az erőteljes kórus nem hiányozhat a dalokból, mint ahogy a klasszikus zenei motívumok sem – Wolf Hoffmann nem is akarja leplezni klasszikus zene iránti szenvedélyét. Az egyik legjobb ilyen betét a húzós tempójú Carry The Weightben hallható, ráadásul ikergitáros megoldással.

A nagyszerű hangszeres tudáson túl a zenekarvezető zsenialitását az is dicséri, hogy mert újítani, berámolt olyan elemeket az Accept zenéjébe, melyek eddig nem voltak annyira jellemzőek. Keménykezű főnök, az biztos, hiszen volt mersze megújítani a tagságot három sikeres album után, állításom fenntartva még akkor is, ha Herman Frank és Stefan Schwarzmann távozását nem csak ő akarta. Az új tagok belépésével sem történt megtorpanás, sőt lehet, hogy Wolf hagyott némi beleszólást  Uwe Lulisnak is, amikor a gitárrészeket pakolták össze.  Még azt is elfogadom, hogy mindig az történik az Acceptben, amit ő akar, de a végeredmény – különösen ennél az albumnál  magáért beszél.

Néhány megoldás óhatatlanul is régebbi darabokat idéz: A kezdő Die By The The Sword bevezetője hangulatban eléggé hasonlít a Metal Heart kezdetéhez. A Hole in The Head iniciáléja a ’Breaker’ Son Of A Bitchét idézi fel, a Koolaid refrénje egy kicsit a Monster Manre hajaz, míg az Analog Man esetén nem lehet letagadni, hogy a forrás a Balls To The Wall.

Pontszám: 8.5