The Dogma: A Good Day To Die

írta garael | 2007.05.11.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Drakkar/HMP

Weblap: www.thedogma.net/

Stílus: gótik-power metal

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Daniele Santori - ének Cosimo Binetti - gitár Stefano Smeriglio - billentyű Marco Bianchella - dob Andrea 'Masso' Massetti - basszus
Dalcímek
1. The Beginning Of The End 00:59 2. A Good Day To Die 03:59 3. In The Name Of Rock 04:01 4. Bitches Street 03:37 5. She Falls On The Grave 04:55 6. I Hate Your Love 04:18 7. Autumn Tears 04:29 8. Ridin´ The Dark 04:12 9. Angel In Cage 04:18 10. Back From Hell 06:14 11. Feel My Pain 03:58 12. Bullet In My Soul 04:54 13. Christine Closed Her Eyes 04:12
Értékelés

Az olasz The Dogma másodjára hinti tele fekete rózsaszirmokkal az akácos, izé, metalos utat, jófajta talján dallamokkal megspékelve a gótikus power alapú nótákat, némileg friss vért pumpálva a túlgyúrt euro-metal izmok kidagadó ereibe. Legutóbbi kritikám óta eltelt egy év, a fiúk túl vannak egy Lordival közös turnén - szerencsére az image-ben ez nem nyilvánul meg - és az énekes, a neve által először hölgynek gondolt, és a debütön is remekül teljesí­tő Daniele Santori hangján is érződik, hogy nem múlt el hiábavalóan ez az időszak. A pofátlanul fiatal banda előző albumával, a Black Rose-al remekül keverte a hagyományos euro-metalt a méltóságteljes, szomorkás gótikus rockkal, abból az olasz fajtából, mely sokkal lágyabb, és bensőségesebb, mint harci kürtös német társai: a jellemző 'teuton sarkosságot' a szentimentális dallamformálás szerencsére a Po völgyébe űzte. Nem véletlenül tehát, hogy nagy várakozással tekintettem a srácok új munkájára - az olasz operairodamon felnőtt itáliai metal bandák általában nem tagadják meg a dallamörökséget, mely Verdi és Puccini, valamint a mediterrán folk által szakadt rájuk. Mi is változott az első album óta? Nem sok - és ezt megelégedéssel jelentem ki, jóllehet azért a legtöbb dalban van egy olyan kis piciny furfang, többlet, ami turbófröccsként lendí­t a stí­lus hajtómotorján. Már a kezdő "A Good To Die" olyan orbitális slágerként zúdul a nyakunkba, melyben ott találhatjuk mindazt a pozití­vumot, melyet a debütalbum kritikájában leí­rtam, az In The Name Of Rock pedig egy ügyes csavarral mutatja meg, hogy a fekete menyasszony nem visel bugyit: jófajta, bulizós rock'n'roll ütemek keverednek a metal riffek alá, hogy aztán amolyan Edguyos vokállal megspékelt dallambombát robbantson a Bitches Street a fülünkbe. A szomorkás hangulat amolyan Rhapsodys kórussal tér vissza a She Falls On The Grave-ben, mely egyfajta felvezető az album legnagyobb slágeréhez, az I Hate Your Love-hoz. Nos, ez az a dal, melyet a legtöbb love metal csapat csak akkor tudna í­rni, ha átesne egy jófajta nekrofil tanfolyamon, s lenne elég fém a tökében, hogy odacsapjon vele az asztalra. A poweres szellemben fogant Ridin' the dark , -mely ismét felvillant egy kis Edguy í­zt , szimfonikusabb hangzással - és a Bullet In My Soul bármely keménykedő bandának becsületére válhatna - bár a háttérben dolgozó szinti, és a lágyabb refrén azért gondoskodik arról, hogy ne kezdjünk el Júdás papokért kiáltani. A Therion vokállal megspékelt, kissé Ómen-filmzeneként beinduló Back From Hell csak az egyike azoknak a daloknak, melyek potenciális koncertfavoritokként kergethetik extázisba a refrénekre éhes közönséget, a Feel my Pain pedig egyszerre közvetí­t metalos dühöt, és hölgyszomorí­tó lí­rát - talán ezért (is) érzem erős koncerttehetségnek a bandát: úgy képesek metalos keménységet produkálni, hogy az esetlegesen lágyabb pillanatokra fogékony hölgyek is megtalálhassák a számí­tásaikat. Természetesen nem maradhat el a ballada sem, a némileg Cure-os hangulattal ellátott záró szám, és a zongorás Autumn Tears azonban érdekes módon nem tudja olyan sikerülten prezentálni a mélabút, mint karakteresebb, harapósabb társaik.

Pontszám: 8.5