David Gilmour: Rattle That Lock

írta Bigfoot | 2015.09.22.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Columbia

Weblap: http://www.davidgilmour.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
David Gilmour - gitár ének, billentyűsök, basszusgitár Gabriel Gilmour - zongora Steve DiStanislao - dob, ütősök, vokál Guy Pratt - basszusgitár Phil Manzanera - billentyűsök, akusztikus giár Andy Newmark - dob Danny Cummings - ütősök Damon Iddins - harmonika David Crosby - vokál Graham Nash - vokál Jools Holland - zongora Rado Klose - gitár Robert Wyatt - cornet Chris Laurence - nagybőgő Mica Paris - vokál Louise Marshall - vokál The Liberty Choir - vokál Zbigniew Preisner - nagyzenekari hangszerelés MichaíŤl Boumendil - eredeti francia vasúti csengő Richard Wright - beszéd
Dalcímek
01. 5 A.M. 02. Rattle That Lock 03. Faces of Stones 04. A Boat Lies Waiting 05. Dancing Right in Front of Me 06. In Any Tongue 07. Beauty 08. The Girl in the Yellow Dress 09. Today 10. And Then...
Értékelés

Aktív az utóbbi időszak a gitáros számára, hiszen tavaly év végén megjelent a minden bizonnyal utolsó Pink Floyd-album, a ’The Endless River’, igaz, nem új dalokkal, most pedig kreatív oldalát is aktivizálta David Gilmour, és összerakta negyedik szólóalbumát. Zajlik egy rövid turné is, de valljuk be, az átlag magyar számára horribilis jegyárakkal, szóval nem valószínű, hogy idehaza látjuk őt élőben.

Valami hasonló muzsikát vártam Gilmourtól, mint a 2006-ban megjelent ’On An Island’ lemezen, szóval egy erősen Floyd-ízű albumot, de nem ezt kaptam. Pedig a bevezető instrumentális fantázia, a 5AM jellegzetes halk gitárjátékkal ezt sugallja, a címadó szerzemény egyszerű, ritmusos alaptémája már másról szól. Bár ha egy cseppet belegondolok, született hasonló szellemű, slágeres, rádióbarát téma, ez a Take It Back volt a ’The Divison Bell’ albumról. A Faces Of Stone is az ő stílusában kezdődik, amikor az egész átmegy vurstli-szerű keringőbe, fúvósokkal megspékelve, óhatatlanul elkezd szemünk előtt épülni a ’Fal’, ott elférne az ilyen stílus. Úgy néz ki, öregségükre megbékültek Roger Watersszel, hiszen pár éve David és Nick Mason is feltűnt a londoni O2-es ’The Wall Show’-n.

Az A Boat Lies Waiting hosszú zongora-alapú bevezetője alól madárhangok, emberi beszéd bújik elő, majd egy jellegzetes gilmouri énektéma következik. A Dancing Right In Front Of Me könnyed hangvételű nóta nem az ő stílusa, az In Any Tongue mintha a Comfortably Numbból bújt volna elő. A Beauty az instrumentális vonalat erősíti leheletfinom gitárhangokkal, teljesen Pink Floyd-os billentyűs alapozással. Aztán dobhatunk egy hátast, mert a The Girl In The Yellow Dress standard jazzmelódiájára, ha azt mondom, kakukktojás, nem sokat árultam el. Esküszöm, el tudom képzelni Tom Waits szétivott hangjával ezt a nótát. A Today megint csak a kései Pink Floyd stílusában szólal meg, a zárásként felhangzó And Then… újra egy hangszeres téma – még egy jócskán nagyothalló ember is megismeri ezt a semmivel sem összetéveszthető gitárjátékot.

Meglepő, hogy Gilmour zeneileg ennyire szerteágazó albumot hozott össze, bazári tarkabarkaságról azonban semmiképp nem szólnék, már csak azért sem, mert a fentebb említett gitárjáték rányomja bélyegét valamennyi tételre: hogy honnan fúj a szél, minden pillanatban nagyon egyértelműen megállapítható. Új és ősi zenei stílusok keverednek ezen a lemezen, a cégér azonban az összes termék esetében ugyanaz.

A muzsikusok kiválasztását illetően nem kockáztatott Gilmour, régi társaival rögzítette az anyagot. Most is mellette dolgozott Phil Manzanera gitárosként, billentyűsként és társproducerként. Az ő múltjából elég a Roxy Musicot megemlíteni. Guy Pratt kezeli pár dalban a basszusgitárt, ő már a Pink Floyd utolsó lemezein is pengette hangszerét, no és, ahogy az ’On An Island’ esetében megtörtént, ismét itt vokálozik Crosby és Nash. Richard Wright-ra is megemlékezik, hiszen a negyedik dalban az ő hangját is hallhatjuk.

Pontszám: 8.5