Phil Rudd: Head Job

írta Bigfoot | 2014.09.09.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Universal Music

Weblap: http://www.philrudd.com

Stílus: Hard rock

Származás: Ausztrália

 

Zenészek
Phil Rudd - dob Allan Badger - ének Jeffrey Martin - gitár, basszusgitár
Dalcímek
1. Head Job 2. Sun Goes Down 3. Lonely Child 4. Lost In America 5. Crazy 6. Bad Move 7. No Right 8. The Other Side 9. Forty Days 10. Repo Man 11. When I Get My Hands On You
Értékelés

Nem mondom, hogy példanélküli, de nem sűrűn fordul elő, hogy egy bandából pont a dobos vetemedik arra, hogy szólóambícióit kiélje. Roger Taylor, Bill Ward, Nick Mason – azért lehet példákat hozni, de szerintem nem sokan gondoltuk, hogy a „legjobban szögelő dobos” áll elő egy ilyen jellegű produkcióval. Mondjuk, azt sem szabad szó nélkül hagyni, hogy Rudd hatvanévesen hozta ki első szólóalbumát – „Szopás” – fordíthatnánk a címet. Más ilyenkor az unokákkal Misi és a fapapucsot játszik, vagy pecázik a Balaton partján, ő úgy érezte, beindítja saját karrierjét is, van energiája az AC/DC mellett – úgy tűnik. Az eredményről majd később, de gyerekek, hagyjuk Phil Bácsit kibontakozni.

Amikor az első dal, az amúgy jól hangzó Repo Man kijött, azt hittem, jó, Rudd felvett egy AC/DC-lemezt – a Dirty Deedsre hajaz a nóta – a többiek nélkül, annyira hozta a jól ismert feszes négynegyedet. Aztán a többit meghallgatva rájöttem, azért ez nem így van.

Már a kezdet, a címadó lassú, monoton döngölése nem fér bele az AC/DC-skatulyába, aztán a Sun Goes Down jellegzetes lüktetése már helyre teszi a dolgokat, viszont az énekdallam megint eltér. Egyszer csak eltűnik az anyazenekar szelleme, isten igazából csak az utolsó két nótában tér vissza, akkor viszont teljes életnagyságban. Közte sokfelé kalandozik, koncepciót nem nagyon hallani, olyan dalokat vett fel, ami tetszett neki. A Lonely Child a grunge zenére hajaz a fátyolos-savas hangzásával, dallamvilágával, a Lost In America elmegy egy dallamosabb metal slágernek. A Crazy pedig amolyan könnyedebb Rolling Stones téma, akár Keith Richards is énekelhetné. A No Right gitártémája egy kicsit funkos, az énekdallam mintha Paul Rodgerst idézné. The Other Side – komolyan! – a Scorpionst hozza be a képbe, persze nem olyan tiszta az énekhang, mint Klaus Meine-nél, de a dallamfüzér Németországból jön. Van itt kérem minden.

Rudd két társa nem ismert muzsikus. Allan Badger énekes hangja, amikor vadabb témákat ad elő, emlékeztet Lemmy orgánumára, legalábbis stílusában őt idézi. Persze, nem olyan brutális, elivott, mint a Motörhead főnökéé, igaz, ami igaz, nehéz is lenne annyi whiskyt meginni egy emberöltő alatt. Geoffrey Martin bevállalta mindkét gitárt, a szólót és a basszust is, koncerteken a három fazon nem tud egy zenekart kiadni. Ami nem is probléma, hiszen nem tervezik, hogy élőben bemutassák a dalokat. A dobos amúgy elégedett az eredménnyel, elmondása szerint nagyon élvezte a felvételeket, és érdekes módon az anyag egyik leggyengébb felvételének pont a Repo Mant tartja. Azonban azt is kijelentette, csak olyan számokat tettek az albumra, melyek teljes mértékben elnyerték tetszésüket, töltelék nincs rajta.

Pontszám: 6.5