Skid Row: Rise of the Damnation Army - United World Rebellion: Chapter Two

írta ProblemChild | 2014.07.27.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Megaforce Records

Weblap: http://www.skidrow.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Johnny Solinger - ének Dave Sabo - gitár, vokál Scotti Hill - gitár, vokál Rachel Bolan - basszusgitár Rob Hammersmith - dobok
Dalcímek
1. We are the Damned 2. Give itt he Gun 3. Catch Your Fall 4. Damnation Army 5. Zero Day 6. Sheer Heart Attack (Queen feldolgozás) (bónusz) 7. Rats int he Cellar (Aerosmith feldolgozás) (bónusz)
Értékelés

Mit csináljon egy zenekar, aki klasszikussá vált lemezeket tett anno az asztalra? Milyen lehet a kényszer: teljesítsd túl az elérhetetlent?  A tudat, hogy ha változtatsz, nem leszel a „régi”, ha nem, akkor rókabőröket húzogatsz? Nem tudhatom. A Skid Row tudhatná… de nem teszi. Még jó.

A helyzet új, a formátum régi, mégis jobban passzolnak, mint Crawford és Briant együttvéve. Míg a zeneipar egy része ezerdollárosokat sír tele a „hagyományos” terjesztés halálán, mások lehetőségeket látnak a változásban. A fizikai hanghordozók háttérbe szorulásával az eddig szinte kötelező LP (teljes album) formátum visszaváltozott azzá, ami egykoron volt: egy opcióvá a sok közül. Az EP (mondjuk úgy: középlemez) nem mai találmány, de illik a letöltős/online stream-es/saját listás XXI. századba. A formátum egyik előnye a végigvihető hangulat, és a ’Damnation Army’ lázadása, pofába mászó lendülete pont ilyen húszperces (+ bonus tracks) csörtékre lett optimalizálva. (Bár kétlem, hogy Bolanék ezt ennyire tudatosan megtervezték volna.)

Régi kedvencek új lemeze esetén alap, de itt külön kiemelném: úgy hallgasd, mintha egyetlen lemeze lenne a bandának. Mivel nekem ez nem ment, második-harmadik hallgatásra vettem csak észre a nyilvánvalót: a ’Chapter Two’ nem a ’Skid Row’ vagy a ’Slave to the Grind’ folytatása. Még slágert se írtak rá. Aztán egyre feljebb csavartam a hangerőt, ugrálni és tombolni akartam, majd nekimenni a világnak és… basszus! Ezek meg hol találtak újra debütlemezt? Merthogy a bandatagok a fél évszázad helyett a harmadik tizenhetet tapossák, az hétszentség. A világ igazságtalan és tele van [email protected]ággal, mi meg épp erre járunk, fullon energiával, szóval valami lesz! A lemeznek az első rifftől kezdve egy olyan nyers sodrása van, mint egy csapat tinédzsernek egy lepukkant Fordban, úton a tópartra szombat este, tudván, hogy semmi nem állhat eléjük. Nincs sallang, finomkodás. Másik oldalról viszont van ott dallam, némi tudás, és igen jó arányérzék. Darálás után fogósabb témák, pogó, ütemes ugrálás/headbang váltakoznak, rendszerint épp akkor, mikor kell. Solinger adottságai illenek a stílhez, ha köpköd/ordít, akkor is dallamos, de éneklés közben is belemászik a képedbe. A fószer pont erre lett kitalálva. Bele is hasal a balladai Catch Your Fallba. A dal rutinlassúnak indul, és amíg a bridge-ben, refrénben nem adnak rá kakaót, legjobb esetben is csupán szenveleg. Az ének egyszerűen nem érzi jól magát leszabályozva, kiabálnia kell. A többi dalban kiabál is. Szerencséjére. (Különben… különben? Pontosan!)

Személyes favoritom a nyitó We Are The Damned. A refrén húzós, tempós, megjegyezhető, akár sláger is lehetne, ha Scotti és Snake „hol nem szarom én le a rádiót, ha zúzni van kedvem” felkiáltással nem kezd súlyos dempfelésbe valahol gisz alatt. Így viszont legalább nincs, mi gátolja a majd’ perces fílingteli váltott szólót. Van itt még dallamos kiállás, csordavokál, az egész szám egyszerre karcol és finom, pont úgy keverve, ahogy szeretem. A Detonation Army valahol olyan, mintha egy punk banda megtanult volna zenélni és dallamot írni (esetleg a stúdióban a mankónak szánt sávot egy ötletes technikus másfélszeres sebességgel játszotta le, és így került felvételre a szám). A tracknek egy felemelő módon őszinte sodrása van. Szinte már punk-tempójú az első bónusz is, a Sheer Heart Attack. A dal eredetileg egy Queen-nóta, és gyanítom, Freddy Mercury-ék is komoly Ramones hatás alatt írhatták a számot. Skidék mondjuk kicsit energikusabban tolják... Majdhogynem ugyanezt mondhatom az Aerosmith-feldolgozásról is (Rats in The Cellar). Fogtak egy elfelejtett, de amúgy állat dalt, hallgatták egy ideig, majd rátenyereltek a piros gombra és fülig érő szájjal eljátszották. Bónusz tracknek mi kell más? A Zero Day pedig az album leglassabb száma (na jó, kivétel a ballada), amolyan igazi ablakkirúgós nóta. A verze alatt külön fejkendőhajtás Hammersmithnek, a ritmus, amit lever, a lüktetésével már magában elvinné a számot, a nóta egésze pedig mintegy 35%-kal képes növelni bármely mélyművelésű bányászati telep hatékonyságát.

Give it the Gun. Az egyetlen nóta, amiről még nem szóltam, és ami néhány korábbi lemezre is simán ráfért volna. Igazi Skid Row-s riffek, tempók, dallamvonalak, valahonnan a ’Subhuman Race’ környékéről, viszont amennyire jobban állt volna Bachnak a Catch Your Fall, annyival őszintébbnek érzem ezt a fajta durvulást Solingertől. Tudom, hallottam sokszor, Bach nélkül nem olyan, satöbbi, satöbbi. Elfogadom, ez egy másik Skid Row. A ’90-es évek elején a Skid Row megtette, amit nem sokan tudtak, kitörtek a fénybe, olyan klasszikus slágereket pakolva az asztalra, mint a Youth Gone Wild vagy a 18 and Life. A 2014-es Skid Row pedig olyat tett, ami talán még kevesebbeknek sikerült: átlépte a saját árnyékát.

Nagyon meglepődtem tavaly, hogy az egykor repülőgépekkel turnézó, sok tízezres stadionokat megtöltő hipercsapat milyen őszinte örömmel állt fel az Ottakringer Sörfőzde deszkáira, alig 1500-2000 ember előtt. A ’Rise’ után lassan megértem. Nem azért, mert hülye lennék (az vagyok, de nem tartozik ide), hanem mert klasszikus csapattól szokatlan: a srácok jelen időben élnek. Valami kósza jótündér meglebegtette a varázspálcáikat, és ők átváltoztak harminc év tudással operáló tizenhétté. Megírtak egy dühös, energikus EP-t, aminek eredendő rendeltetése, hogy zengjen tőle a panel, hogy minden középső ujjnál jobban mutassa: itt vagyunk, élünk.  Mégpedig úgy, ahogyan mi akarunk.

UI.: Külön főhajtás (és volume up) a hangmérnök bácsinak, aki – hűen a lemezhez – pont annyit tekert csak a potikon, hogy már bőven hallgatható, de még kellően nyers legyen. 

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások