Giant: Promise Land

írta TShaw | 2010.02.19.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Frontiers

Weblap:  http://www.gianttheband.com/

Stílus: AOR/Hard Rock

Származás: USA

 

Zenészek
Terry Brock - ének John Roth - gitár, vokál David Huff - dobok, vokál Mike Brignardello - basszusgitár, vokál
Dalcímek
01. Believer (Redux) 02. Promise Land 03. Never Surrender 04. Our Love 05. Prisoner of Love 06. Two Worlds 07. Plenty of Love 08. Through My Eyes 09. I'll Wait For You 10. Dying To See You 11. Double Trouble 12. Complicated Man 13. Save Me
Értékelés

Amikor december elején megtudtam, hogy lesz új Giant lemez, már éreztem, hogy be kell majd szereznem. Aztán a dolog valahogy elfelejtődött, és egészen addig eszembe sem jutott újra, mí­g Garael nem küldött e-mailt a megjelenésről. Giant témában mindig az volt a véleményem, hogy ez a banda sosem kapta meg a megérdemelt elismerést. Azt hiszem, nem fogok nagyon mellé azzal a kijelentéssel, hogy a nyolcvanas évek legvégén és a kilencvenes elején igazán nagyszerű zenét nyomtak ezek a srácok - nem is a minőséggel, inkább a mennyiséggel van a gond az ő esetükben. Az 1992-es Time To Burn album után a nagy-kiadók elálltak az efféle zenekarok futtatásától, és a Giant legénysége is kénytelen volt szögre akasztani a hangszert, kilenc egész évre. A 2001-es, egyszerűen csak III névre keresztelt lemez nálam ugyan kimaradt, de abban mindig is biztos voltam, hogy ha egyszer kapcsolatba kerülök még a Giant-tel, abból rossz nem sülhet ki. És tényleg, az újabb kilenc éves periódus legújabb terméke, a Promise Land csakis pozití­v élményeket tudott okozni. A zenekar aktuális felállásáról annyit, hogy David Huff és Mike Brignardello ős-tagok mellett most új arcokat láthatunk a bandában. Terry Brock (Strangeways) az énekesi, John Roth (Winger) pedig a gitáros posztot vette át. Azonban Dann Huff sem maradt távol a lemeztől, hiszen a dalok megí­rásában és néhány gitártéma feljátszásában azért segédkezett a csapatnak. Az album dalai közül az első rögtön egy visszatekintés a régi időkre. Az együttes egykori megaslágerének cí­me, az I'm a Believer most a Believer cí­mű dal refrénjeként jelenik meg, és ez a dal valóban egy igazi múltidézés. A második dal, az album leghosszabb tétele és a cí­madó dala egyben, a Promise Land. Igazi csúcspont ez a lemezen. Azt hiszem, ez a dal mindent elmond a Giant-ről, benne van majdnem minden, amiért szeretni lehet őket. A folytatás is egyenletesen hozza a magas szí­nvonalat, sőt, rögtön a Never Surrender-ben még fejelnek is egy hatalmasat az egészen. Magával ragadó, első osztályú szerzemény, amit követ az első ballada, az Our Love, és ezután végig más sem történik, csak sorjázzák a jól megí­rt, hiper-dallamos nótákat. Felmerül persze az unalomba fulladás veszélye, ami ugye ott lebeg minden AOR-es beütésű lemez feje felett, akár Damoklész kardja, de John Rott (és alkalmanként Dann Huff) gitározása szinte minden dalban megtartja a maga varázsát és eredetiségét. A gitár-szólók az együttes, és úgy általában a Giant-hez hasonló zenekarok legszebb időszakát idézik meg. Az album amúgy is hibátlan dalait szinte mindig ezek ékesí­tik a legfényesebben. Az album dinamikáját ezután csak a Through My Eyes és Dying to See You töri meg egy pillanatra, de az ilyen gyönyörűséges balladák egyúttal amolyan csúcspontok is egy-egy lemezen. A Double Trouble akusztikus indí­tása és bulizós hangzása (na meg rövid, de fogós gitárszólója) miatt lehet majd kedvenc, de a Complicated Man-t ez sem fogja felülmúlni. Utóbbi dal bizony az album egyik legjobban eltalált szerzeménye. Vicces, jobb szót nem tudok rá, de valóban vidám és felpörgető. Ritkán hallani manapság ennyire komolytalan, de mégis jó dalt. Az utolsó dal kicsit csalóka. Save Me cí­mű dal az utolsó helyen, hát ez biztos megint egy ballada lesz! - gondoltam magamban naivan. De nem, mert a Save Me megint egy bulis, szabados, laza slágerdal. Ez és a Complicated Man a garancia arra, hogy a Promise Land-et vagy vigyorogva vesszük ki a hifiből (de csak egy kis időre), vagy kapásból elkezdjük hallgatni az elejétől. Azt hiszem, ilyen jó albumot hallgatni egy olyan veterán csapattól, mint a Giant, nagyszerű élmény. Nyoma sincs izzadtságnak és erőlködésnek a lemezen, ez bizony egy végtelenül őszinte és mindemellett szórakoztató alkotás. Egy kicsit szégyellem magam, amiért a stí­lus kedvelőjeként valószí­nűleg megfeledkeztem volna a lemezről, mert valóban remek alkotás, és nálam rögtön az egyik jelölt a 2010-es legjobb lemez cí­mre.

Pontszám: 8