A Queensrÿche az én Dream Theaterem, ők mozdítottak ki a progmetál felé a klasszikus heavy metal mellől. Már a 80-as évek első felében olyan maradandó tételeket írtak, mint a The Lady Wore Black, a Take Hold Of The Flame vagy a Queen Of The Reich. Erről szólt ez az este.
A kaliforniai Night Demon a korai Iron Maident idézi, de a zenét hárman hozzák össze, mégsincs hiányérzete az embernek. 2023-as ‘Outsider’ lemezük címadó számával kezdtek, melyben rögtön jött a gyomros, amikor a megszokott maidenes ritmusváltások egyikében a Black Sabbath doomos riffjeire emlékeztető középrészben találtuk magunkat.
A régebbi dalokban nem értek ilyen meglepetések, és az Escape From Beyond is ebben a galoppozós heavy metalban telt.
Nagyon élveztem volna a koncertet, ha nem lett volna az a próbaterem jellegű kappanhang a dobokon. Sajnáltam érte Brian Wilson dobost, mert egyébként igen jókat ütött a dalok alá.
A gitár és a basszgitár is Flying V alakú volt, amiről a Raven ugrott be, ők is trióban nyomták, két Flying V-vel.
Armand John Anthony igen jól forgatta a sajátját, mint mondtam, egyedül is sikerült megidéznie az Iron Maiden-hangzást, nem beszélve a remek szólókról, mint amilyen például a farkasvonyítással érkező The Howling Man belassult középrészében szólt.
Az énekes és basszusgitáros Jarvis Leatherby, aki alapítója, dalszerzője és mára egyetlen eredeti tagja a bandának. Basszerként kiváló, időnként Steve Harrist idézte a gitárnyak tövében játszott futamaival, de énekesként, ami lemezen elment, élőben kívánnivalót hagyott maga után.
Nemcsak a színpadkép volt teljesen szimmetrikus, de a mozgásuk is. A mikrofonok miatt sokszor csak az előre-hátralépés ment egyszerre (tudod, aki nem lép…), de a szólóknál gyakran középre zártak, és még a fejrázást is egyszerre kezdték el, annyi különbséggel, hogy Jarvis rövidebb haja miatt megelégedett egy erős headbanginggel, míg Armand John propellerezett rendesen hosszú rőzséjével.
Aztán leszállt a zöld köd a szemünk elé (a színpadon zöld füst formájában), és megérkezett a Beyond The Grave, melyben ismét felcsendültek a Tony Iommit idéző doomos riffek, de még az ének is Ozzy Osbourne-t idézte. Egészen addig, míg egy Steve Harris-es basszusfutammal vissza nem tértünk a Maiden világába.
Koncertjük végén ők is visszanyúltak a dicső kezdetekhez, a The Chalice és a Night Demon a bemutatkozó EP-jükről szólt, itt még tisztábban kivehető volt az Iron Maiden-hatás, még a Running Free dobképletét is felfedezni véltem, nem beszélve az Eddie-szerű szörnyről, aki körbejárta a pódiumot az egyik dal (na, vajon melyik?) alatt egy kehellyel a kezében.
45 perc játék után mentek le a színpadról. Jó csapat, de ahhoz, hogy továbblépjenek, le kéne vetkezni az egót és bevenni egy jó énekest, aki a nagyon hiányzó frontemberi szerepet is eljátszaná élőben.
Outsider / Screams In The Night / Escape From Beyond / Dawn Rider / The Howling Man / Beyond The Grave / The Wrath / Welcome To The Night / The Chalice / Night Demon
Azt nem tudom, kinek köszönjem, a zenekarnak vagy a Dürernek, hogy a banda levonulása közben a UFO Looking Out For No. 1-ja szólalt meg. Elkezdték átrendezni a színpadot, és a dobemelvényből fellépő lett a gitárosoknak.
Negyed 9-kor az Iron Manre vonult be a Queensrÿche (ez viszont biztos, hogy nem a helyiek ötlete volt), és rögtön a névadó dalukkal kezdtek, naná, hiszen a Queen Of The Reich a debütáló EP-jük első dala, és az este erről szólt: elejétől végéig eljátszották, eredeti számsorrendben ezt a négyszámos EP-t és legelső teljes hosszúságú albumukat, a ‘The Warning’-ot.
A Queensrÿche lemezei a 80-as évek végén már ott sorakoztak a polcomon, hogy az 1990-es ‘Empire’-ral – ez volt az első olyan bakelitem, ami a hosszúsága miatt jelent meg 2 LP-n – lezáruljon egy korszak, mire a következő ‘Promised Land’ kijött 1994-ben, már csak CD-k voltak, meg műsoros kazetták. Mivel akkoriban CD-lejátszóm még nem volt, utóbbin szereztem be azt a szintén kiváló albumot. A Queensrÿche kapcsán született az a viccem is, hogy miért játszanak újabban plexi kalitkában a dobosok? Hogy le ne köpje őket az énekes. Hát igen, csúnya vége lett az együttműködésnek. Chris DeGarmo már korábban távozott, de nincs már Geoff Tate se, sőt, Scott Rockenfield is távozott, aki az említett csörte szenvedő alanya volt. Michael Wilton gitáros és Eddie „Edbass” Jackson viszik tovább a zászlót, természetesen nem kispályásokkal pótolva a kiesetteket.
Ott van mindjárt az ex-Kamelot-dobos Casey Grillo, akinek hosszú haját szélgép lebegtette játéka közben, gondolom, hűtésnek sem volt utolsó, leizzadhatott rendesen.
Aztán Mike Stone gitárost kell megemlítenem, aki másodszor csapódott az együtteshez, először a ‘Tribe’ lemezen hallhattuk a játékát, majd az ‘Operation: Mindcrime II’-n és a ‘Take Cover’ feldolgozásalbumon, hogy aztán 10 év kihagyás után visszatérjen a bandába. Szálkás termete és kötött sapkára illesztett napszemüvege Michael Schenkerre emlékeztetett, játéka is éppoly laza volt, mint gitárhősömé. (Az már csak slusszpoén, hogy a sapkára tolt szemüveg alatt egy másikat viselt.)
És persze a leglényegesebb egy énekesét vesztett zenekarnál: hogyan tudják pótolni az ikonikus hangot? Todd La Torre tökéletes választás volt erre a szerepre, nemcsak Tate 80-as évekbeli magasait énekelte ki tisztán, de frontemberként is ujja köré csavarta a nézőket. Az öklöket már az első szám refrénje után sikerült a magasba varázsolnia.
Az egyik eredeti tag, Eddie Jackson öthúros basszusgitárján hozta a kötelező alapokat, miközben a vokálba is besegített Mike Stone-nal karöltve. Nagyon extrát nem nyújtott, de időnként villantott egyet-egyet, a ráadásban például a Jet City Woman basszus intrója után a közönség közé hajította pengetőjét, hogy aztán ujjal folytassa a pengetést a hátralévő részben.
Na és Michael Wilton, aki nemcsak fő gitárosa volt az estének – azért nem sajátította ki a szólókat, jó párat átengedett Stone-nak, az ikerszólókról nem beszélve –, de születésnaposa is. Ezt a ráadásra visszatért csapat énekese jelentette be, majd érkezett az előzenekar vezetője, Jarvis Leatherby egy tortával, amit a közönség „Happy birthday to you”-dalolása után adtak át neki, majd ki is vitték a színpadról, mielőtt megkóstolhatta volna, előbb még le kellett tolnia a háromszámos ráadást, melyeknek mindegyikét márványba lehetne vésni, ha egyszer emlékművet állítanának a progresszív metál műfajnak.
Bő másfél órában idézték meg a dicső kezdeteket, megfejelve 3 klasszikussal az azt követő 3 lemezről. Hibátlan koncert volt, persze csak hardcore rajongóknak, akik nem a Silent Lucidityt akarták hallani huszonnyolcadszor, hanem olyan dalokat, melyek némelyikét a 80-as évek óta nem vették elő koncerteken.
Queen Of The Reich / Nightrider / Blinded / The Lady Wore Black / Warning / En Force / Deliverance / No Sanctuary / NM 156 / Take Hold Of The Flame / Before The Storm / Child Of Fire Roads To Madness // Walk In The Shadows / Jet City Woman / Eyes Of A Stranger
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Török Hajni
Köszönet a Concerto Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások