Derek Sherinian sem tétlenkedett a pandémia alatt, megírta és el is készítette a 2020-as ’The Phoenix’ folytatását. Azonban nemcsak az előző lemezhez illeszkedik a ’Vortex’, hanem Derek korai szólólemezeinek koncepcióját is folytatja, gitáros és basszusgitáros világsztárok felvonultatásával. Már az ’Inertia’ lemezén – de mondhatnám a ’Black Utopia’ vagy épp a ’Mithology’ című anyagait is – ott szerepelt Derek mellett Simon Phillips, Zakk Wylde, Tony Franklin vagy épp Steve Lukather, de az akkori Sherinian-lemezek inkább rock- és metálközpontúak voltak. A ’The Phoenix’-szel viszont egyértelműen váltott, és inkább fúziós stílusban alkot Derek. Ez alkalommal is egy ilyen albumot kaptunk, de – a billentyűs szavaival – „súlyosabb hangzással”. Dereknek szüksége volt arra, hogy a Sons Of Apollo megalakulása ismét kinyissa azokat a kapukat, ahol ő önálló előadóként is tevékenykedik. A ’Vortex’ esetében sem lehet azt mondani, hogy rohamtempóban dolgozott volna, bár most a két legutolsó lemez érkezése között nem telt el két év.

A ’Vortex’-en hallható művek számomra fogósabbak és meggyőzőbbek tudtak lenni, mint az elődjén szereplők. Derek egy zenei kaméleon, aki mindig az őt körülvevő társakhoz igazítja muzsikáját. Ez a nyolc dal is ennek ékes bizonyítéka. Bár az tény, hogy a gitárosok körül ismét nagyobb a felfordulás, mint kellene. Egyrészt azért, mert Derek több mint 20 éve ilyen szólólemezeket szállít le, másrészt pedig ezek a hangszeresek nem tudtak volna a jól elkészített alapok nélkül boldogulni. Aki végighallgatja a ’Vortex’ anyagát, ráébredhet, hogy Steve Stevens, Nuno Bettencourt, Joe Bonamassa, Zakk Wylde vagy akár Bumblefoot is egy-egy olyan szerzeményt kapott Derektől, amiben kényelmesen és otthonosan mozoghat, más szóval nem esik kívül egyikük komfortzónáján sem. A Fire Horse-ban például a Nunóra jellemző karcos, virtuóz rockos alap hallható, a fúziós stílus nagyágyújának számító Steve Lukather a Key Lime Bluesban kapott lehetőséget. A korong egyértelmű legjobbja viszont a Die Kobra, amiben Michael Schenkeré a főszerep, a végén viszont Zakk veszi át a stafétát. A dal sodrása és sokszínűsége nagyon tetszett, több ilyen jól sikerült szerezményt örömmel fogadtam volna. Ahogy a Sons Of Apollo első budapesti fellépése után említettem is, Derek most már teljesen gitáros aggyal alkot, igaz, billentyűs hangszereken. Persze a ’Vortex’ dalai között is hallhatunk olyat, amikor Derek csupán zongorázik. Sajnálatomra az itt hallható a Scorpion nem lett olyan átütő erejű, mint például az ’MMXX’-en helyet kapó Desolate July.

Derek Sheriniant nem véletlenül jegyzik a rockzene egyik legnagyszerűbb billentyűseként. A ’Vortex’ azonban inkább azoknak fog tetszeni, akik a jazz-rock/fusion világában érzik otthon magukat.