A (zene)művészet földön járó istenei ellátogattak hozzánk: Sons Of Apollo, Kip Winger – Barba Negra Track, 2018. 09. 17.

írta karpatisz | 2018.09.21.

Ahogy közeledett az augusztus, egyre inkább eltöltött a várakozás, hogy végre láthatom a Sons Of Apollót, azaz a Del Fuvio Brothers új csapatát. Mivel iskolai kötelékben dolgozom, az időpont csere nem igazán jött túl jól, de Mike Portnoy mégis csak egy olyan név, akit nem lehet kihagyni még akkor sem, ha közben a tanév döcögve is, de elindult.

Vakartam a fejem, hogyan is lehet a korábban már lefoglalt Kip Winger akusztikus estje mellé betenni a Sons Of Apollót, de a Hammer Concerts szervezőinek sikerült mindent megoldani. Köszönet érte ezúton is, hiszen minkét koncert a maga nemében különlegesnek ígérkezett. Egy kalap alá venni a két dolgot viszont nagy bátorság, mert két teljesen ellentétes zenélésről és zenei élményről van szó. Egy akusztikus est és a jóféle progresszív metal (amit teljes hangszerpark segítségével adtak elő) együttese így elsőre furán hat, de végül is az élet bizonyította, hogy fogyaszthatóvá válhat.

A kapunyitás után nem kellett sokat várni, hiszen Mr. Winger már 18:30-tól a húrok közé csapott. A színpadon a tizenkéthúros hangszere mellett egy ütőhangszeres segítője volt, aki a kíséret mellett a vokálokban is kivette a részét. Műsoron természetesen Winger-nótákat hallhattunk, és számomra érdekes érzést keltett, hogy az áthangszerelésnek a nyomát sem éreztem. A korai kezdés ellenére elég sokan összegyűltek a színpad előtt, Kip pedig nagyon örült annak – meg is köszönte a magyar közönségnek –, hogy ennyien becsüljük az élő zenét, és hogy szép számban ott voltak az ő műsoránál is.

De visszakanyarodva ahhoz, hogy az akusztikus formára való áthangszereléssel gondokat éreztem: Robby Rothschild ütőhangszeresnek nem volt könnyű dolga, hiszen egy lábcin, egy cajon és egy djembe állt a szolgálatára. A gyors tempójú dalok esetében éreztem, hogy bizony helyenként nem tudta, hova is csapjon. Mindazonáltal tökéletesen kiszolgálta Kipet, és annak ellenére, hogy ketten voltak a színpadon, megállt a produkciójuk.

Kip tudta nagyon jól, hogy valamivel le kell kötnie az érdeklődő közönséget. Az énekeltetés volt az első trükk. „Ugye tudjátok a szöveget? Énekeljétek velem!” A legismertebb Winger-dalok – Easy Come Easy Go, Can’t Get Enough – mellett azért a balladák is befértek a műsorba. A Miles Away és a Headed For A Heartbreak esetében éreztem azt, hogy itt végre sikerült az átformálást is megoldani. Kip egy zseniális zenész, akinek minden mozdulatából áradt a profizmus. Igazán nagy élményt jelentett nekem, hogy láthattam őt gitározni.

Kip műsorának legizgalmasabb pillanatait akkor élhettük át, amikor megkérdezte a közönséget: „Van-e közöttünk énekes, van-e jó frontember?” Emlékszem, a keverőpult oldalából figyeltem, hogy egy kéz a magasban, mire a következő mondat hangzott el a mikrofonba: „Gyere fel a színpadra!” Eleinte csodálkoztam a srác bátorságán, aztán amikor már a hangját is megmutatta, akkor esett le, hogy ő biza nem amatőr.

A rögtönzött duó egy pillanat alatt varázsolt. Számomra csak a koncert másnapján derült ki, hogy az önkéntes kamarapartner nem volt más, mint Dino Jelusic, egy fiatal horvát származású énekes, aki több bandában – Dino & The Mad Dogs, Animal Drive és a Trans Siberian Orchestra – is bizonyította tehetségét (és korábban már Soto budapesti koncertjén is feltűnt). A közös éneklés után bár Winger bemutatta újdonsült társát, csak annyi jutott el hozzám a szavaiból: „Nézzétek meg a srác saját bandáját, mert egy csodálatos énekes.” Egy biztos, hogy nem mindennapi produkciót láthattunk, ha pedig tényleg véletlen volt, akkor az emléke még értékesebb lett a számomra.

Műsor: Cross / Easy Come Easy Go / Who’s The One / Can’t Get Enuff / Hungry / Ever Wonder / Rainbow In The Rose / Free / Miles Away / Headed For Heartbreak / Down Incognito / Madalaine / Seventeen

Egy órás lehetőséget kapott az akusztikus műsor, amit percre pontosan be is tartottak, így egy rövid technikai átállás után – pár perccel 20 óra előtt – felcsendült a Sons Of Apollo műsorának felvezetője. Ismerve Mike Portnoy új zenekarait, tudtam, hogy a ’Psychotic Symphony’ mellett számíthatunk olyan művekre, amivel kipótolják a műsort, hogy a kétórás időkeretet elérjék. A stúdiólemez nyitó pillanatai élőben még inkább fokozták az izgalmat. A God Of The Sun billentyű felvezetője alatt egymás után érkeztek a színpadra, a hangszeresek a gitártéma megjelenésétől vették át a zenélést. Már az első pillanatoktól kezdve érezni lehetett, hogy itt bizony nem hakniról van szó. Igazi csapatról, egységről, összeszokottságról és harmóniáról.

A libabőrt azonban egyértelműen Jeff Scott Soto hangja hozta. A 10 perces epikus tétel alatt nem tudtam, hogy hová is figyeljek. Itt van a nagy kedvenc, aki a lemezborító színeiben pompázó felszerelés mögött üti a bőrőket, ott volt a két duplanyakú hangszer, ott van egy kiváló billentyűs és maga a HANG! Az eufórikus érzések mellett persze evett is a méreg, mert bárhogy helyezkedtem a keverőpult környékén, a hangzás nem volt túl rózsás. Gondoltam, hogy az a 10 perc csak elég lesz arra, hogy beálljon végre a hangzás. Sajnos nem lett elég. Az első hangzásbéli tiszta pillanatot szinte csak a műsor közepére sikerült a keverő mögött ülő hangmérnöknek helyrehozni. A látvány viszont mindenért kárpótolt, mert ez az ötösfogat mindent tud arról, hogy hogyan is kell a közönséget megfogni.

A „munkamániás” a műsor összeállításánál nem fukarkodott, hiszen minden zenésztársának biztosított önálló perceket, de ne szaladjunk ennyire előre. A pótlásra ezúttal az 1997-es Del Fuvio Brothers alkotása, a ’Falling Into Infinity’ is szerephez jutott, aminek én személy szerint örültem. Abban biztos voltam, hogy a Lines In The Sand elő fog kerülni, de a Just Let Me Breathre nem mertem volna nagyban fogadni. Kellemes meglepetés volt a Sons Of Apollo előadásában a DT klasszikus, a HANG ismét elindította a fantáziám. Réges-rég úgy gondoltam, hogy azon a bizonyos magashangú énekes előadásán kívül mástól nem tudnám meghallgatni ezeket a dalokat. Azóta eltelt egy kis idő, ami megértette velem, hogy bizony vannak mások is, akik el tudnák énekelni ugyan a DT énektémáit, de úgy, mint Jeff Scott Soto, senki sem. Az énekes részéről az a bizonyos lapát plusz rákerült bőven, de a hangszeresek oldaláról már nem éreztem ezt. Megvolt, jó volt, de valahogy a saját szerzeményeiket jobban élvezték.

Szeretnék szót ejteni azokról a percekről, amikor kedves zenész barátaink a tudásukat csillogtatták. Kezdjük is a sort a számomra legkedvesebbel. Jeff itt is kitett magért, hiszen az egyik példaképét, Freddie Mercuryt idézte meg nekünk. Bár a két vokalista hangkaraktere más, de az érzelem, amit Jeff bele tudott tenni, az nem volt mindennapos. A The Prophet Song esetében a technikát hívta segítségül, hiszen minden szólamot ő énekelt, de mégis azt a képet adta vissza, mintha négyen énekeltek volna legalább. A Save Me esetében viszont Bumblefoot nyújtott segítő kezet. Kettőjük közös produkciója is egyszerűen lehengerlő volt. A Sons Of Apollo műsorának talán legmeghatóbb pillanatait köszönhettük Sotónak.

Derek előadása is érdekes volt, hiszen két megírt szólórész közé improvizált egyet. A rögtönzött rész természetesen csemegének számított, hiszen egyértelműen gitárcentrikus játékmódot választott. Arról már nem is beszélve, hogy Eddie Van Halen mestert is megidézte nekünk. Az a gondolat jutott eszembe ezek után, hogy ők a világ legkülönlegesebb zenekara, hiszen három nagyon jó gitárost tudhatnak a soraikban, igaz, ebből kettő más hangszeren játszik. A játékstílus és az élmény viszont egyértelműen a gitárt idézi.

Végül, de nem utolsó sorban vegyük kicsit górcső alá a kétszer hat húrt kezelő mestert! A lemez sokszori meghallgatása után is egyértelmű volt, hogy a Sons Of Apollo kulcsa egyértelműen Ron „Bumblefoot” Thal. Az ő kreativitása, különleges játékmódja az, ami hatalmasat dobott a bemutatkozó albumon is, de élőben még inkább.

A vizuális képet megerősítő másik dupla nyakút kezelő Billy Sheehan viszont igazi csapatjátékos képét mutatta. Jellegzetes stílusa és hangszínei árnyaltabbak voltak, így jobban illeszkedett a csapatba. Kellett volna-e ide még egy dobszóló? Szerintem nem! Jó volt minden úgy, ahogy azt láthattuk. A műsor, a látvány minden ki volt találva, amit nem tudok más szóval jellemezni, mint profi, a buli hangzásában viszont maradt némi kívánni való. Remélem ez csak egyszeri eset volt.

Egy ilyen pazar buli után már most várakozással tekintek a szombaton rögzítésre kerülő első Blu-ray/DVD anyagra, amit a bulgáriai Plovdiv városában rögzítenek. Apolló fiai ugyanis tiszteletüket teszik egy ókori amfiteátrumban, ahol egy szimfonikus zenekar is a segítségükre lesz, 2019-re pedig várhatjuk a második nagylemezt. Úgy látom, hogy Mike Portnoy végre otthonra lelt, bízom abban, hogy ez hosszú távon is így marad. Ha igen, mi nyerjük a legtöbbet!

Műsor: Intro / God Of The Sun / Signs Of The Time / Divine Addiction / Just Let Me Breathe (Dream Theater)/ Labyrinth / Basszusgitár szóló / Lost In Oblivion / The Prophet’s Song - Save Me (Queen) / Alive / Rózsaszín Párduc Főtéma / Opus Maximus / Figaro’s Whore / Billentyű szóló / Lines In The Sand (Dream Theater) / And The Cradle Will Rock (Van Halen) / Coming Home

szerző: karpatisz
fotó: TT
Köszönet a Hammer Concertsnek!
További fotók ITT