„Biztos, hogy nem!” – így válaszolt három éve Ian Gillan azon kérdésemre egy interjúban, hogy várható-e csak feldolgozásokat tartalmazó Deep Purple-album.

Nos, megjelent az első, kizárólag feldolgozásokat tartalmazó Deep Purple-lemez, új is, meg nem is. Abból a szempontból új, hogy előzőleg soha nem jelent meg olyan anyag, melyen pusztán mások dalait rögzítették, viszont több szempontból nem az. A Nick Simper és Rod Evans nevével fémjelzett első korszakban megjelent három albumon összesen nyolc olyan szerzemény van, melyet nem ők írtak, csak újragondoltak, tehát nem idegen tőlük az idegen tollakkal ékeskedés, ám a későbbi formációkban csak elvétve került be egy-egy ilyen nóta a repertoárba.

Ami a dalválasztást illeti, szerintem egy őszinte szelekciót dobtak össze, mert a szerzemények legalább fele nem széles körben ismert sláger, azért kerültek be a körforgásba, mert személyes kedvencek. És ezek a rock and roll dalok lettek a jobban sikerültek. Ian Paice és Roger Glover nagyot alakít a ritmusszekcióban, Don Airey őrült zongoragyilkolásaival egy az egyben hozza a régi idők rock and roll érzését. Steve Morse ismét hátrébb lépett, Airey viszi a prímet most is, de nagyon érzi ezt a stílust. Egy-két helyen a fúvós szekció alkalmazása is jót tett: a Rockin’ Pneumonia And The Boogie Woogie Fluban a fúvós alapra még a Smoke On The Water riffjét is megidézi Airey őrült zongorázása közben eldzsesszesítve, valahogy úgy, ahogy egy francia tévéműsorban eljátszották a dalt évekkel ezelőtt. Ray Charles Let The Good Times Roll swinges zenéje hallatán meg nem mondanánk, hogy ez a Deep Purple, de a tradicionális stílus is bejön nekik. Nem nyúltak hozzá az eredetihez különösebben és nekik lett igazuk. Airey itt is óriásit játszik.

A kortárs előadók dalai közül a Fleetwood Mac Oh Well örökzöldjének sikerült elkapni az eredeti hangulatát, éppúgy az elevenünkbe vág, mint az eredeti Peter Green-szerzemény, de azért ráhúzták a maguk gúnyáját. A Love 7 And 7 Is dalának a végére is hasonló hangszeres részt tettek, mint annak idején a Mandrake Rootba, és ezzel kiválóan a maguk képére formálták ezt a nótát is. Bob Dylantől egy kevésbé ismert dalt választottak: a Watching The River Flow rock and rolljában Gillan egy picit a rockpoéta orrhangját is hozza. Ehhez sem nyúltak túlzottan hozzá, és így lett hiteles.  A Yardbirds Shape Of Thingse viszont jellegtelen, erőtlen, Gary Moore feldolgozása 1983-ban sokkal ütősebb volt, azon a felvételen szintén Paice a dobos. Nem sok jót tudok mondani a Cream White Roomjáról sem, pedig ebben Morse nagyon is Eric Clapton stílusában penget, főleg a sorvégi csípésekben, mégsem tudták életre kelteni. Pedig ez a lemez leggitárcentrikusabb dala, hosszú gitárszólóval fejezik be, nem véletlenül. És nincs sodrás a jórészt instrumentális egyvelegben sem a végén, a Spencer Davis Group Gimme Some Lovin’ dalát Gillan egy oktávval lejjebb énekeli, mint Steve Winwood – vérszegény, nincs rá jobb szó.

Azt viszont végképp nem értem, mit keres a lemezen a történelmi témájú The Battle Of New Orleans, ez az ötvenes évek végén volt nagy sláger a fülbemászó dallamával. A Deep Purple történetében először Glover is énekel a dalban, talán azért is érzem úgy, hogy ez jobban illene az ő szólóalbumai valamelyikére, persze nem az ’Elements’-re gondoltam.

Visszatérnék kicsit arra, hogy még mi nem újdonság a lemezen. A Going Downt már a Glenn Hughes–David Coverdale korszakban is játszották ’75-76-ban a színpadon, a Green Onion pedig az utóbbi időkben a Hush bevezetőjeként hangzik fel a koncerteken. És bizony a Led Zeppelin muzsikája sem új, mert egy időben az élő show-kon Morse magánszámában előszeretettel idézte meg a Whole Lotta Love és a Heartbreaker riffjeit.

Összegzés:

A helyükön kell kezelni a feldolgozásalbumokat, nem is érdemes összehasonlítani a saját szerzeményű összeállításokkal. Hallatszik, hogy nagyon élvezik az öregek ezt a zenei időutazást, Paice is azt mondta az albumról, hogy egy jó kis házibulizene, és ez így is van. Hangulat, könnyedség, virtuozitás – több nem is kell egy jó tribute lemez esetén, még akkor sem, ha most nem minden dalt sikerült megfelelően átöltöztetni.

Pontszám: 7,5

Megjelenés: 2021
Kiadó: earMUSIC
Stílus: rock and roll, rhythm & blues, dzsessz, hard rock
Származás: Nagy-Britannia

Zenészek:

Don Airey – billentyűsök
Ian Gillan – ének, vokál, ütőhangszerek
Roger Glover – basszusgitár, vokál, ének, ütőhangszerek, billentyűsök
Steve Morse – gitár, ének
Ian Paice – dob, ütőhangszerek

Leo Green – tenorszaxofon
Matt Holland – trombita
Nicole Thalia – vokál
Marsha B Morrison – vokál
Gina Forsyth – hegedű
Bruce Daigrepont – harmonika
Bob Ezrin – vokál, ének
Julian Shank – ütőhangszerek

Dalcímek (zárójelben az eredeti előadók):

01. 7 And 7 Is (Love)
02. Rockin’ Pneumonia And The Boogie Woogie Flu (Huey “Piano” Smith)
03. Oh Well (Fleetwood Mac)
04. Jenny Take A Ride! (Mitch Ryder & The Detroit Wheels)
05. Watching The River Flow (Bob Dylan)
06. Let The Good Times Roll (Ray Charles & Quincy Jones)
07. Dixie Chicken (Little Feat)
08. Shapes Of Things (Yardbirds)
09. The Battle Of New Orleans (Lonnie Donegan/Johnny Horton)
10. Lucifer (Bob Seger System)
11. White Room (Cream)
12. Caught In The Act (Medley: Going Down – Freddie King / Green Onions – Booker T & The M.G.’s / Hot ‘Lanta – The Allman Brothers Band / Dazed And Confused – Led Zeppelin / Gimme Some Lovin’ – Spencer Davis Group)