Megasztár az nem Rocksztár

Nézem az új Megasztár castingokat - tudom, szar az í­zlésem, de hiába, szinte késztetést érzek, hogy újból és újból elszörnyülködjek az emberi önértékelés média által befolyásolt torzulásain, no és persze azon reménykedve, hátha feltűnik egy olyan hang, mely amolyan prófétaként tudná megváltani a magyar heavy metal érdektelen siralomvölgyét... Azon persze nincs mit csodálkozni, hogy az elinduló, tizenöt év alatti nemzedék rock-késztetést érző része Tankcsapda dalokkal próbálja a poszt-forradalmi nemzedék műanyag lázadását formába önteni: Lukácsék remek érzékkel vették célkeresztbe azt a korosztályt, kiknek már nincs mi ellen lázadniuk - amolyan revolúciós pótszert adagolva váltak a legsikeresebb magyar rockbandává, a látottakat és hallottakat tekintve nem érdemtelenül. Ezzel együtt egyrészt a Tankcsapda dalok nem a virtuóz énektémák kiszolgálásáról szólnak, másrészt a tolmácsoló korosztály mutálás előtti nemzedéke nem alkalmas a tehetség létének megállapí­tására. Persze a "felnőttek" között is akad egy-két metalos önjelölt - sajnos iszonyat kárt okozva a metal szubkultúra amúgy is sztereotí­piákban hemzsegő megí­télésében: a kövér, vulgaritásba menekülő, önértékelési zavarokkal rendelkező tufa-metal prototí­pus, vagy a konkrétan elmekórtani esetként aposztrofálható önjelölt rock-messiás minden bizonnyal csak egy rosszalló sóhajtást vált ki az átlagpolgár "metaltcsaköncélúordibálással" azonosí­tó egyedében. Igazi tehetségek azonban nincsenek. Érdekes, főleg annak tükrében, hogy a zsűri tagjai között ott lapul a valamikori Mester és taní­tványai AOR énekese, ki minden bizonnyal az átlag sztereotí­piákkal ellentétben értékelni tudná a műfaji sablonokkal felvértezett hangszálakrobatákat, amolyan stí­lus hendikeppel útba indí­tván azokat, kik arra érdemesek. Mondhatjuk persze, hogy a metal távol áll attól a közí­zléstől, amit az üzletorientált kereskedelmi csatorna kiszolgálni akar, ám aki kicsit jobban ismeri a fémbirodalmat, tudhatja, hogy akár a kellemes AOR, a szőröstorkú hard rock, vagy az áriázós heavy metal képes olyan énekeseket kiállí­tani, kik a standard, köznapi értelmezés alapján - ahol a a "jó hangot" az operán alapuló iskolázottság, esetleg a musical-es modorosság jelenti - esélyesen indulnának a megmérettetésen a velük szemben támasztott énekesi követelményeket figyelembe véve. Slágereket akar a nép? Azt is megkaphatja - szerintem minden olvasó kapásból fel tud mutatni legalább 10 olyan slágert, melyek a már emlí­tett közí­zlésbe bőven belefér. Azt persze valószí­nűnek tartom, hogy egy Megasztár által "megtalált" metal énekes nem metal albumra kapna szerződést, de a hagyományos "klubozás általi metal karrier" magyar szinten nem látszik aranybányának, nem beszélve arról, hogy eltörli a skandináv metal revolucióhoz hasonló (társadalom felé történő nyitás) változás lehetőségét. Aztán lehet itt beszélni a hitelesség kérdéséről, de könyörgöm, fogalmazza már meg valaki nekem, mi is az a "rocker hitelesség" egy olyan korban és társadalomban, ahol a lázadás már csak öncélú agressziót, a váteszi szerep vásári mutatványt, az elkülönülés pedig pusztán nevetséges önsajnálatot jelent? A metal rajongói bázisa ugyanolyan széles spektrumú, mint maga a társadalom, közös, az egész zenei dimenzióra kiterjedő "hitvallást" éppúgy nem lehet találni, mint általános zenei szegmenseket - tudomásul kell venni, hogy a metal korunkra amolyan mesebeli ideológiai támogatottsággal rendelkezik, melyet - s ez í­gy van - ugyanúgy formál a média, mint annak értékeit önbecsapást produkálva elutasí­tani igyekvő széteső rajongói bázis. Addig tehát, mí­g maga a "megátkozott nemzedék" is elhiszi, hogy semmi esélye a nagy megmérettetésen - s ezt mindenfajta nevetséges ideológiai köntösbe bújtatva próbálja meg saját magának is lenyomni a torkán, ne is reménykedjünk, hogy a metal mentes világ megválttatik - vagy esetleg tényleg nincsenek tehetségek Magyarhonban?