NO - Wigwam

Hú, hol is kezdjem? Azt hiszem, most fogom megí­rni életem legszubjektí­vebb í­rását. Amikor megtudtam, hogy a Wigwamban, No koncert lesz, elhatároztam, ha törik, ha szakad, ott kell lennem. Még a zenészek sem tudják pontosan, hogy mikor játszottak utoljára együtt, de úgy kb. 8-10 évre tehető. (bizony, szállnak a napok...) Este 11 óra körül nem lehetett mondani, hogy a nép kinyomja az indiánsátor oldalát, viszont a kezdésre azért lett rajongó bőven és milyen lelkesek! Érdekes összetételű közönség előtt csaptak bele a húrokba Slamoék. Volt itt meglett családapa, zakóban, volt ős-Eddás kazettás magnóval a kezében, ami természetesen felvételre volt állí­tva, voltak "gyűlis" tini lányok, voltak olyan srácok, akik tőlem kérdezték a kezdés előtt, hogy tulajdon képen kik fognak ma itt játszani? Talán minden túlzás nélkül mondhatom ilyen vegyes közönséget, rock koncerten még nem is láttam. Na, de mit láthattunk a szí­npadon? Nem tudom a jelen lévők közül ki, hogy volt vele, de én az utóbbi idők legjobb koncertjét láttam. Valami olyan elemi erővel szólaltak meg a dalok, hogy rögtön elragadtak egy időutazásra, és vittek magukkal. Úgy éreztem engednem, kell ennek az érzésnek, hogy egy kicsit szabadon szálljunk együtt. Hogy miért ennyire kedves nekem a No? Életem egyik legszebb időszaka volt amikor, őket hallgattam annak idején. A dalok újra elhozták ezt az életérzést, ha csak egy kis időre is, de jó volt kalandozni. Az eredeti zenekarból mára már csak Szatai Gábor és Slamovits István maradtak, de ahogy ismerjük az Ő profizmusukat, tudtam, hogy nem kell majd csalódnom a többi zenészben sem. Így is lett. Slamo mintha csak tegnap ment volna le utoljára a szí­npadról. Néhány barázdát leszámí­tva, amit az idő rajzolt az arcára semmi sem változott. Egy jó öreg SG-vel valami olyan bődületesen szólalt meg, hogy borsozott a hátam. Egy kicsi izgalmat vagy talán feszültséget lehetett észre venni a fiúk arcán, de ez hamar oldódott, ahogy az első perctől kezdve a közönség együtt énekelte végig a dalokat Gáborral. Talán Ő volt, aki ezért nagyon hamar fel is vette a "ritmust". És jöttek egymás után a slágerek. Az első lemez dalai voltak túlsúlyban, szinte mindent hallottunk erről az albumról. És persze volt meglepetés is bőven. Az Eddától az Érzés, a Minden sarkon álltam már, vagy az Engedjetek saját utamon. Ki ne emlékezne ezekre a örökzöldekre? Jó másfél óra játék után köszöntek el először, de természetesen itt nem lehetett vége. A zsűri hangos -"még, még, még, ennyi nem elég..."- mondóka skandálásával hamar rábí­rta, az akkor már igencsak vidám zenészeket, hogy visszatérjenek még egy jó húsz percre. Aztán Gábor "találkozunk a Mennyben" kiáltásával véget ért ez a csodálatos este. Személy szerint remélem, hogy úgy lesz, ahogy Ő mondta, de ha lehet előtte még egy-két ilyen koncertet megérni a Földön, annak is nagyon örülnék. Amikor előzetesen beszéltem telefonon Szatai Gáborral, nem tudott konkrétumokat mondani arra vonatkozólag, hogy mi lesz ebből a kezdeményezésből, de meg í­gérte, hogy a közeljövőben egy interjút adnak a Hard Rock Magzinnak. Hátha akkor többet megtudunk, de én úgy gondolom, hogy egy ilyen buli után ez nem is kérdéses. Szakáts Tibor