Excalibur

Azt hiszem, éppen ma tűzi műsorára valamelyik televí­ziós csatorna a nyolcvanas években készült, de rögtön klasszikussá váló fantasy filmet, az Excaliburt. Az Excalibur a Gyűrűk Ura trilógia és az első Conan film mellett a harmadik, művészi értéket is hordozó film a műfajban, melyet azóta sem tudtak überelni, hogy elkészült. Bár az Arthur mondakörről igen sok film készült-tudomásom szerint a legújabb most fut a mozikban- a rendező annyira sajátos képi és verbális világot teremtett filmjében, hogy a létrehozott hangulatot egyik sem volt képes visszaadni. Nem véletlenül hivatkozom a rendezőre, hiszen az í­r John Boorman hí­res sajátos epikus mesélői tudományáról, hangulatteremtő képességéről. Mivel a film teljes körűen próbálja feldolgozni az Arthur mondakört, megismerhetjük az előzményeket is, melyet általában a többi film nem tárgyal, í­gy aztán a filmben nem maga Arthur a központi alak, illetve csak egyike a főszereplőknek. A rendező több lineáris szálon futtatja a cselekményt, melynek első részében Arthur nagyerejű, ám indulatai miatt korlátolt apja (Uther király) a főszereplő, a második részben Arthur, a harmadikban Lancelot , a negyedikben Parcifal és ötödikben Arthur varázserejű fia. Ezek a részek a rendező jóvoltából azonban egyenletesen következnek egymásból, törés nincs a filmben. A sajátos kifejezésmód miatt a cselekmény gyakran álomszerűen folyik, melyet a különböző képi szűrők még irracionálisabbá tesznek. Persze ne gondoljon senki öncélú művészfilmre, a háborúk és párbajok igencsak életszerű és naturalisztikus részei gyakran horrorszerűen sokkolóak, de ezek mellett a rendező mindig képes becsempészni olyan szimbólumot a cselekménybe, melyek tompí­tják ezek valószerűségét. A képi megjelení­tés mellett a zene az, mely kiemeli a fantasy filmek sokaságából az Excaliburt. Talán csak a Sergio Leone westerneknél láttam(hallottam) ilyet, ahol a zene ennyire szerves része lett volna a történetnek. Az alapokat Wagner opera-részletek és az elmaradhatatlan Carmina Burana O Fortuna tétele adja, de a különböző hangulati aláfestő dallamfoszlányok is remekül illeszkednek a cselekményhez. A képi világra visszatérve Boorman nem próbált elszakadni a hagyományos keresztény ábrázolási módtól, tehát Arthurt és lovagjait csak a 12.- 13. századtól jellemző páncélcsodákba öltözteti, melyeknek ezüst ragyogása szürrealisztikusan hősi magasságokba emeli azok viselőit. A szereplőgárda válogatott, bár sok szí­nész éppen ebben a filmben indult az ismertség felé , többek között láthatjuk a fiatal Liam Neesont, Gabriel Byrne-t, és Patrick Stewartot. Ajánlom tehát ezt a filmet mindenkinek aki szereti a kissé elgondolkodtatóbb fantasyt, érdeklődik az Arthur mondakör iránt, vagy csupán gyönyörű és magasztos képeket akar látni egy olyan letűnt korról, mely talán nem is létezett soha. Garael