Maradványérték - 2012. december

Serj Tankian: Orca (Serj Tankian grandiózus szimfonikus műve.)
The Keith Emerson Band: Three Fates Project (Keith Emersonnal továbbra is minden rendben van művészileg.)
Nonexist: From My Cold Dead Hands (Az Arch Enemy volt énekese supergrouppal tér vissza.)
Seamount: IV: Earthmother (A 21. század Wino-ja úgy tolja a melankolikus doom-rockot, mintha a Maiden játszaná azt.)
Daylight Dies: A Frail Becoming (Katatonia hatásokat is felvonultató, remek death/doom metal.)
Gypsyhawk: Revelry & Resilience (A Gypsyhawk olyan, mintha Lemmy és Phil Lynott szerelemgyereke lenne.)
Fen: Dustwalker (Remek post-black metal Angliából. Alcest fanatikusoknak kötelező!)
Mono: For My Parents (Aki a zenében a harmóniát, a nyugalmat, a békét keresi – az megtalálja a ’For My Parents’-en.)

Serj Tankian: Orca

Serj Tankiantől nem idegen a klasszikus zene, már az 'Imperfect Harmonies' és az 'Elect The Dead Symphony' című lemezein is nagyzenekar segítségével színesítette művészetét, és most 'Orca' címen saját önálló szimfóniáját hallgathatjuk. Amíg Serj korábbi munkáiban plusz elemként jelenik meg a szimfonikus zenekar, addig az 'Orca' már a születésétől fogva nagyzenekarra íródott, ennek megfelelően ez nem rock vagy metal zene, hanem leginkább a modern filmzenékhez hasonlatos, igényesen kidolgozott mű. A novemberben napvilágot látott kiadvány egy samplerek segítségével készített alkotás, amit egy 2013-ban megjelenő, élőben rögzített koncertfelvétel fog teljessé tenni. A koncertet a Das Karussell Orchestra közreműködésével október 28.-án Linzben tartották és az 'Orca' óriási sikert aratott a közönség soraiban, ami a lemezt hallgatva nem is meglepő. Serj Tankian már többször, többféleképpen megmutatta, hogy nem csak egy kivételes énekes, nagyszerű dalszerző és szövegíró, hanem egy igazi multitehetség, aki a nyers rock muzsikát épp annyira érzi, mint a nagyívű, varázslatos klasszikus muzsikát.

A 4 részre bontott mű címe ('Orca') az emberi kettősség szimbóluma, hiszen a gyilkos bálna tulajdonképpen csak egy delfin. Ez a kettősség, sőt többszínűség nem csak a címben és a borítóban jelenik meg, hanem a muzsikának is sajátja, hiszen nyugtalanító, feszültségekkel teli hangulatok épp úgy fellelhetők, mint szépségesen igéző pillanatok vagy egészen könnyed dallamok, melyek nagyon is magukon viselik Serj Tankian rockzenei előéletét, hiszen bizonyos megoldások nagyon is emlékeztetnek korábbi lemezein hallható dolgokhoz. Az 'Orca'-t leginkább modern, kortárs filmzenékhez lehetne hasonlítani, de a sokszor a képi anyag hiányában unalomba fulladó filmzenékkel ellentétben, Serj remek egyensúlyt teremt a mozikban megszokott aláfestés és olyan megkapó dallamok között, amik egy sajátos, egyedi, mesterien kivitelezett, grandiózus remekművé varázsolják ezt az alig több mint fél órás alkotást. (Pálinkás András)

The Keith Emerson Band: Three Fates Project

Négy év után jelentkezett friss alkotással az idén hatvankilenc esztendős billentyűs legenda és pályafutása egyik legfontosabb alkotásának nevezte ezt a nem olyan régen megjelent produkciót. Az instrumentális felvételeket tartalmazó albumon a Müncheni Szimfonikusok a finn karmester, Terje Mikkelsen vezényletével kísérik Keith játékát. Persze, hű társa, Marc Bonilla gitáros is itt van, szóval megosztoznak a muzsikán. Szerzőként is, hiszen Bonilla nem egy dalt jegyez komponistaként.

Az anyag egy részről retrospektív (a cím is az első ELP album egyik tétele, de ez az alkotás nem csendül fel), hiszen a korszakalkotó trió aranykorából, vagyis a hetvenes évek első feléből hallunk szerzeményeket vonós köntösbe öltöztetve, másrészről pár új fantázia is került az albumra. Az biztos, hogy a vonós-szekciónak jelentős szerepet biztosítottak, Bonilla is nagy teret kap, Emerson viszont egy kicsit meghúzódik a háttérben.

Emerson már régóta nem olyan féktelen, mint régen volt, még a Fanfare For The Common Manben sem a végén, azt is inkább Bonilla és a nagyzenekar viszi el, azért itt egy jóízűt szólózik. Azonban az esetek nagy részében inkább a komolyzene dominál a játékában. Ezt nem rossz értelemben mondom, ez most egy ilyen album, de azok az igazi, emersonos hátborzongató futamok nekem hiányoznak. Nem tőr fel belőle az őserő – sajnos.

Egy nagyzenekari albumot elég nehéz turnéra vinni, egyrészt anyagilag, nehéz kivitelezni hatvan muzsikus utaztatását, de ha ők nincsenek, akkor elveszik a komolyzenei varázs. Pedig egy jó akusztikájú hangversenyteremben, például a MűPa Bartók Termében alaposan megdörrenne ez a muzsika.

Minden kiszámíthatósága, sterilsége ellenére szerethető ez a lemez. Ha valaki ebben a műanyag világban egy ilyen kaliberű progresszív rockmuzsikát mer kiadni, fittyet hányva a kor elvárásaira, azzal a zenésszel művészileg minden a legnagyobb rendben van. (Bigfoot)

Nonexist: From My Cold Dead Hands

Mióta Johan Liiva lelécelt az Arch Enemyből, sok maradandót nem alkotott. Igaz, a Hearse-lemezek messze tanyáznak a felejthetőség félhomályától, de a szűk rajongói bázison nem is képesek mást megszólítani – nem véletlenül. Ha csak egy lemez lenne érdemes figyelemre Liiva poszt-Enemy-s életművéből, az egyértelműen a ’Deus Deceptor’ lenne. A Nonexistet Johanunk névtestvérével, Johan Reinholdzzal hozta tető alá, akit leginkább a prog.metalos Andromeda ifjú gitárosaként ismerhetünk – a bőröket pedig a Dark Funeral egykori dobosa, Matte Modin verte szolidan szét a debütön. A technikai arzenállal pedig nem szerénykednek a „visszatérő” lemezen se a srácok – habár 10 év telt el nagy csendben a projekt háza táján, a Johanok ott veszik fel a fonalat, ahol elejtették 2002-ben.

A ’From My Cold Dead Hands’ kétarcú szörnyeteg: egyik pillanatban olyan, mint egy itt felejtett death metal ereklye a ’90-es évekből, máskor pedig mintha az okos ember melodeath lemeze szeretne lenni. Egyszer pimaszul oldszkúl, máskor meg úgy szúrja közbe a jazzes futamokat, a lágy-akusztikus leállásokat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hát nem az, és a lemez legnagyobb hibája, hogy ezt nem tudja elhitetni velünk Reinholdz: a számok – a túlzó eklektika miatt – néha szétcsúsznak, ahelyett, hogy csak intelligensen zúznának. Elég csak meghallgatni a Days Without Endet: remek riffek, thrashesen kapkodó kiabálás, ami egy ponton átcsap magasztos baritonba, egy jól megtekert szóló, és kész. Nem kell több ennél, pláne, mert Liiva hörgéshangja még mindig olyan, mintha CIA-sok kínoznák éppen Amerika-ellenes bűntettekért, úgyhogy kellően fájdalmas és utánozhatatlan adja a világ tudtára mérhetetlen fájdalmát. Amikor fókuszáltan, célratörően menetelnek Liiváék, a ’From My Cold Hands’ a műfaj jobbjai közé lövi be magát – csak azt a fene nagy művészkedést tudták volna kordában tartani. (Tomka)

Seamount: IV: Earthmother

Phil Swanson a 21. század Wino-ja. Ugyanolyan örökmozgó doom-torok, aki egyszerre kb. féltucat bandában ontja melankólia-szegélyezte dallamait. Leginkább a Black Sabbath örökségét a kortársakénál magasabb színvonalon ápoló Hour of 13-ból ismert, amellyel 2012-ben adták ki harmadik nagylemezüket (’333’). Ám Swanson nem Ozzy-kópia, s Wino-nál sokkal közelebb áll a heavy metalhoz: Vestal Klaret vagy Upwards of Endtime (ex-)bandái bevallottan heavy metalt zúznak. A Seamount különös keverék: az epikus doom és a tradicionális heavy metal lép frigyre számaiban, mintha csak a Swanson-bandák összes védjegyét fel szeretnék mutatni. Az amúgy germán zenekart Tim Schmidt vezeti Swansonnal, ennek megfelelően két dolog dominál a ’IV’-on: Schmidt übermelodikus gitárjátéka és Swanson a szokottnál is szomorkásabb éneke.

Swanson ezen a korongon áll a legközelebb a Maiden vokalistájának dallamvilágához: hajlításai, fogalmazásmódja mintha többször is Dickinsont (és néha Blaze-t) idézné. Sajnos a srácok a Maiden dalszerkezeteit is átvették, és minden dalukat 6-7 percesre nyújtják – ám ami jól áll Steve Harrisnek, az annyira nem megy jól Schmidtnek, ugyanis nem tudja elég váltással és izgalommal megtölteni a dalokat. Ha 4-5 percnél befejeznék a számokat, egy remek lemezről beszélhetnénk – így viszont egy idő után apad a figyelem, a túlzottan monoton alapok (riffek, ritmusszekció) álmosítóan hat, hiába pakol Swanson mindenhova megejtően szép melódiákat.

Máshol viszont nem lehet belekötni a ’IV’-ba: a bánatos The Fool, a Seamount Solitude-jának számító Isolation, vagy a tempósabb címadó mind atmoszférától duzzadó, megkapó dallamvezetéssel bíró szerzemény, amit kár lenne kihagyni azért, mert a lemez hosszabb a kelleténél. (Tomka)

Daylight Dies: A Frail Becoming

Az 'A Frail Becoming' az amerikai melodikus doom/death metal mesterek negyedik nagylemeze, mely újra örömmel fogja eltölteni az igényes, nyers death és a komor, fekete doom metal ötvözetéért rajongók táborát.

Azt hiszem nem túlzott az optimizmusom, hiszen ez a lemez roskadozik a fogós melódiáktól, a gyilkos riffektől, a szomorkás dallamoktól, valamint a mesteri gitárszólóktól. A Daylight Dies úgy tud brutális lenni, hogy a végeredményt nagyon is könnyednek, kellemesnek érezzük, pedig Nathan Ellis egysíkú, durva hörgése, valamint a szikár, kíméletlen riffelés mint súly ott van a dalokban, de Barre Gambling és Charley Shackelford gitárosok annyi könnyed melódiát, dúdolható gitárszólót és dallamot pakolnak a szerzeményekbe, hogy azok már első hallgatásra beleégnek az ember memóriájába. A gitárharmóniákon túl Egan O'Rourke bánatverte énekdallamai is rendkívül kidolgozottak, magával ragadók, kár, hogy viszonylag ritkán hallatja hangját. Természetesen a Katatonia hatása még mindig szerves részét képezi a Daylight Dies művészetének, de míg Jonas Renkse és zenekara egyre sötétebb, komorabb lemezekkel rukkol elő ('Dead End Kings'), addig  'A Frail Becoming' fogósságával, dallamosságával hódít.

Talán nem a legerősebb lemeze az észak-karolinai zenekarnak, de mindenképpen a legjobbak között van. Érett, kimunkált mű, mely joggal tarthat igényt a dallamos, szomorkás death/doom metal szerelmeseinek figyelmére. (Pálinkás András)

Gypsyhawk: Revelry & Resilience

Stílusát tekintve a ’Revelry & Resilience’ olyan, mintha Lemmy és Phil Lynott szerelemgyereke lenne. Az összehasonlításokat leginkább azzal érdemelték ki a srácok, hogy Eric Harris énekes-basszer hangja erősen hajaz Lynottéra – ami azt illeti, sokkal jobban, mint Ricky Warwické. Szerencsére ezt ki is használják, és habár az ikergitár-harmóniákat nem adagolják olyan kézenfekvően, hogy plágiumgyanút kiálthassunk, a zene végig ismerős mederben csorog. Az eredetiséget hangulattal és velős dallamokkal pótolják a srácok: Night Songs From The Desert, szól az egyik dalcím, és ennél jobban nem is lehetne összefoglalni a ’Revelry & Resilience’-t.

Laza, kraftosan riffelt, pőre rock és roll, a régimódi fajtából. Habár 40 éves por ül a produkción, a zene azért örökérvényű: laza riffelgetés, hányaveti refrének, pár macsósan lezavart gitárszóló, és megvan a rocklemez. Legalábbis a Gypsyhawké, hiszen a fő csapásirányt ezek a punkosan könnyed, de mégis lépten-nyomon fülbemászó dalok jelölik ki. Persze, rövid kitérések beleférnek, bluesos kikacsintások, vagy garázsrockos nekigyűrkőzések, ám a Gypsyhawk második stúdiólemeze végig pofonegyszerű és hatásos marad. Nem is érdemes tovább szaporítani a szót: aki a hóviharban egy kis amerikai sztráda-feelingre vágyik, az csavarja tökig a hangerőt, és toljon Gypsyhawkot! (Tomka)

Fen: Dustwalker

Az angliai Fen 2006 óta tagja az egyre gyarapodó post-black metal színtérnek, és akik még nem hallottak volna erről a formációról, de kedvelik az extrém muzsikák ezen ágát, esetleg lejátszójukban gyakori vendég a francia Alcest, azok biztosan új kedvencet fognak avatni.

A zenekar eddigi pályafutása során egy EP-t ('Ancient Sorrow'), valamint két nagylemezt ('The Malediction Fields' és 'Epoch'), ill. a De Arma zenekarral közös split CD-t ('Towards the Shores of the End') jelentetett meg. Amíg első nagylemezük magán viselte a klasszikus gyermekbetegségek minden nyavalyáját (gyenge hangzás, felejthető dallamok stb.), addig az 'Epoch' című második albumukat már keblére ölelte a média (legalábbis a brit Terrorizer magazin mindenképpen), hiszen ott már megvillantotta az együttes, hogy bizony az extrém zenék felső ligájába igyekeznek. A több tagcserén is átesett zenekar végül trió felállásban szilárdult meg, így The Watcher felel az énekért és a gitárért, társai pedig Grungyn basszusgitáros és Derwydd dobos.

A 'Dustwalker' címre keresztelt új lemezzel minden eddiginél igényesebb és kidolgozottabb szerzeményeket sikerült a Fen legénységének alkotnia. Amíg az azonos színtéren tevékenykedő zenekarok nagy többsége lemezről lemezre távolodik black metal gyökereitől, addig a brit trió gondosan ügyel rá, hogy a félelmetes, fenyegető, szikár fekete metal ne vesszen ki a dalokból, és annak mintegy további színeket, érzéseket adva szője hozzá a tiszta ének magával ragadó dallamait és az igéző gitártémák áradatát. Mindegyik dal katartikus élmény, hol a sodró fekete, sötét dallamok ragadják magukkal a hallgatót, hol The Watcher felszabadító tiszta éneke, de akár Derwydd erőtől duzzadó, de felettébb változatos dobolásában is kedvünket lelhetjük. Az elmúlt években nagy fejlődésen ment át a zenekar, főleg a vokális témák terén. The Watcher félelmetes, erőteljes hörgése remekül illeszkedik a brutális black metal riffek közé, míg tiszta dallamai, kellemes hangja csodálatos kontrasztot biztosít az izgalmasan felépített daloknak.

2013 elején várható a 'Dustwalker' megjelenése, így már most biztosan tudhatjuk, hogy jövőre is lesz izgalmas, igényes, kiadvány post black metal berkekben. (Pálinkás András)

Mono: For My Parents

Érdeklődők talán már belebotlottak kortárs instrumentális, netán post-rock zenével foglalkozó oldalakon a japán Mono nevébe: a négytagú formáció 2001 óta simogatja az idegeket gyönyörkeltő, meditatív muzsikájával, a ’For My Parents’ pedig a hatodik nagylemezük. Időközben sokat finomodtak a Mono kompozíciói, pedig már az ’Under the Pipal Tree’ sem tehetségtelen zajongás volt: a rockzene szerkesztésmódját a szabadon lebegő, minimalista komolyzenével rokonszenvező dalok vették át. A Mono karrierjének csúcspontja kétségkívül az ezelőtti, ’Hymn to the Immortal Wind’ című lemez, amelyet Takaakira Goto zenekarvezető indítványozására élőben, egy 25 fős nagyzenekarral rögzítettek a stúdióban.

A ’For My Parents’ a ’Hymn to the Immortal Wind’ által megkezdett irányvonalat fűzi tovább; a lassan építkező, elmélázó dalok gyakran kapnak vonós kíséretet, és érzelmekben, hangulatokban gazdag hangszerelést. Lélekbalzsamként hat a Mono magasztos zenéje, a lemez folyását elindító Legend csendben katartikus üveghangjaitól a Nostalgia rejtélyes és fennkölt dallamain keresztül, egészen a Dream Odyssey shoegaze-inspirált álmodozásáig. Mintha csak egy természetfilm soundtrackjét írta volna meg a Mono – a méltóságteljesen vonuló muzsika filmszerű, vizuális jellege ugyanolyan hangsúlyos maradt, mint a ’Hymn to the Immortal Wind’-en.

Nehéz szavakba önteni a ’For My Parents’-en kavargó hangulatokat, érzelmeket, amelyek a meghatottságtól az elvágyódásig, a hálától a megnyugvásig terjednek. De talán nem is kell – itt van ez a közel tökéletes, néma hangjegy-folyam, amely mégis önmagáért beszél. Aki a zenében a harmóniát, a nyugalmat, a békét keresi – az megtalálja a ’For My Parents’-en. (Tomka)