Maradványérték - 2012. április II. rész

Led Zeppelin: Haven’t We Met Somewhere Before (Egy darabka zenetörténet, figyelemre méltó minőségben.)
Glenn Hughes: Live In Wolverhampton (Glenn Hughes ezzel a koncertanyaggal visszatekintett pályafutására, és összegezte a szakmában eltöltött negyven évét.)
Saint Vitus: Lillie: F-65 („A ’Lillie’ a klasszikus Saint Vitus albumok mellé nyugodtan odarakható, ennél többet pedig valószínűleg senki sem várt az újjáéledt legendától.”)
Kissin’ Dynamite: Money, Sex & Power („Tökösségből nincs hiány, a kisfiúk lassan férfivá érnek, e téren hiányosságot aligha találunk.”)
In Mourning: The Weight of Oceans (Tovább progos(k)odik a nemrég még messiásként üdvözölt svéd prog-death banda.)
Huntress: Spell Eater (Avagy, hogyan váljunk operaénekesnőből és Playboy-modellből heavy metal sztárrá?)
Halestorm: The Strange Case of... (Egy félúton elbaltázott mainstream rocklemez a továbbra is ígéretes zenekartól.)
Crystal Viper: Crimen Excepta (Nem a legjobb Crystal Viper lemez, de ezért még nem invitálunk senkit boszorkányüldözésre Marta Gabriel után.)
The Foreshadowing: Second World (Olaszország romantikus gothic/doom metalosai a bánatmetal esszenciáját sűrítették harmadik nagylemezükbe.)

Led Zeppelin: Haven’t We Met Somewhere Before

2002-ben indult be az Empress Valley kiadó bootleg sorozata, melyben a Led Zeppelin legjobb soundboard, vagyis keverőpultos koncertfelvételeit próbálták összeszedni. Kiadványaik eddig kizárólag az 1973 és 1975 közötti időszakban mozogtak – van még tehát mit pótolni –, de tavaly elérkeztek egy igen finom kis darabhoz, az általuk viccesen csak ’Haven't We Met Somewhere Before?’-re keresztelt felvétel kiadásához, mely a Zep 1975-ös, pontosan március 17-i Seattle-i koncertjét tartalmazza.

Kereken három óra hosszú, 14 dal, óriási jammek. Egy tipikus ’75-ös koncert, annak minden finomságával és furcsaságával, a ’Psychical Graffity’ éra néhány újdonságával. Az akkor új lemezről a banda négy új dalt játszik (a Sick Again, az In My Time Of Dying és a Trumpled Underfoot került be a repertoárba a mindig kötelező Kashmir mellé), mely dalok később is fontos pontjai maradtak a zenekar koncertjeinek. A kötelező köröket itt is letudja a banda, természetesen a Dazed and Confused, a Stairway to Heaven, és a No Quarter is itt van, utóbbi 26 percben, John Paul Jones finom zongoraszólójával megtűzdelve.

A ’75-ös észak-amerikai körút érdekessége a ráadások rendszere volt, ezeket ugyanis a zenekar koncertről koncertre válogatta ki. Jelen esetben a Whole Lotta Love indul el, ami azonban másfél perc múlva átúszik a The Crunge-ba – mely nóta utána 9 percen keresztül hömpölyög, magába foglalva Page theremin szólóját is. A Black Dog, mint zárónóta, nem tartalmaz nagy meglepetéseket.

A felvétel alapvetően a legjobb Zep soundboardok közé tartozik. Élvezhetősége maximális, hangzásban csak Page gitárja nyeklik-nyaklik bizonyos pontokon, illetve a Kashmirban nagyon érezni a billentyűk mindent elnyomó erejét, néhol furcsán cincognak is. Viszont erre a bulira is igaz, hogy egy kiadós keverési metódus után abszolút vállalható, hivatalosan is kiadható anyag lehetne. (TShaw)

Glenn Hughes: Live In Wolverhampton

Ez a dupla album, mely DVD-n is sasolható, két egymást követő buli (2009. június 6-7.) felvételét tartalmazza. A Rock Hangja jobbára saját szólótevékenységének legemlékezetesebb pillanatait igyekezett megeleveníteni, de felidézte két dal erejéig a Deep Purple-ben eltöltött három esztendőt, (Mistreated, What’s Going On Here) a Trapeze-től három nóta elhangzik, pontosan a kultikus ’Medusa’ albumról, ahol Hughes-nak a 2008-ban eltávozott Mel Galley gitáros és a jelenleg börtönbüntetését töltő Dave Holland dobos voltak a társai. De hallunk még három szerzeményt a Pat Thrall gitárossal készült LP-ről is.

A zene nem annyira hard rock, inkább soulos, funkys, kicsit bluesos, nem döngöl úgy a földbe, mint a Black Country Communionnal készült anyagok, Hughes nagy teret biztosít magának (szerintem túl nagyot, de ez legyen az én bajom), hogy megmutassa egyébként fantasztikus énektudását. Mindenképpen pozitívum, hogy a kiváló kezű Jeff Kollman gitárosnak (2006-ban Glenn elhozta magával Budapestre) lehetőséget ad a kibontakozásra, sok nagyszerű pillanatot köszönhetünk neki. Az már a technika hibája, hogy a dobon kívül jobbára az ő hangszerét lehet végig hallani. Egyáltalán, az egész úgy szól, mint egy vödörbe tett magnó, mintha nem igazán foglalkoztak volna a cucc keverésével. (Bigfoot)

Saint Vitus: Lillie: F-65

A Saint Vitus tagjai felett megállt az idő. Az újra a mikrofon mögött álló Scott Weinrich és Dave Chandler gitáros még mindig a 80-as években érzi magát – legalábbis erről tanúskodik a ’Lillie: F-65’ c. új lemez, amelyről ha nem tudnám, meg nem mondanám, hogy 23 évvel a legutolsó Wino-s Saint Vitus kiadvány után készült. Még a hangzás is olyan koszos, mint a ’Born Too Late’-n, igaz, az erőteljes megszólalás inkább a ’V’-t idézi. A totálisan underground hozzáállás is maradt, a Saint Vitus ugyanis nagyon magasról tesz arra, hogy amit ’Lillie: F-65’ címen kiadtak, nehezen tesz ki manapság egy nagylemezt. 34 percnyi muzsika, amin 5 „rendes” dal akad – a záró Withdrawal ugyanis inkább Chandler által gerjesztett zörej-had, mintsem hagyományos értelemben vett zenei alkotás. Illetve ott van még a Vertigo, ami egy 2 perces, instrumentális szösszenet – igaz, ha Wino mondjuk ráénekelne, akár a When Emotion Dies kistestvére is lehetne, ha már rövid, legalább hangulatos. Ez a hozzáállás talán azt is megmagyarázza, hogy miért nem tud manapság a Saint Vitus tömegeket megmozgatni: Chandlerék ugyanis nem tesznek kompromisszumot azért, hogy a hallgatók kedvére tegyenek.

Persze a SV-rajongók pont ezért fogják imádni a lemezt, nevezetesen azért, mert a ’Lillie’ dalai akár a ’Born Too Late’ és a ’V’ között íródott kiadatlan felvételek is lehetnének: a Let Them Fall az 1986-os címadóját idézi, komótosan cammogó, keserves doom alapvetés, míg a The Bleeding Ground vagy a Blessed Night pl. a ’V’ melodikusabb dolgaira hajaz. Minőségben tartják a színvonalat, lemezen Wino hangja sem tűnik gyengébbnek, mint régen, Chandler ugyanolyan lazán, csuklóból rázza ki a borult hangulatú riffeket, Mark Adams basszusgitárja pedig kellemesen eldorombol az érces gitártémák alatt. Csak Henry Vasquez dobos az újdonság, de ő is csak papíron, hiszen ütései, ritmusai akár a 2010-ben elhunyt Armando Acostaé is lehetnének. Nem mondom, hogy benyaltam a lemezt, mint hippi az LSD-bélyeget, de ha ez kellett ahhoz, hogy júliusban élőben láthassuk a legendát, akkor ámen. A klasszikus Saint Vitus albumok mellé nyugodtan odarakható, ennél többet pedig valószínűleg senki sem várt az újjáéledt legendától. (Tomka)

Kissin’ Dynamite: Money, Sex & Power

Az utóbbi hónapokban mindenütt glam/hard rock/sleaze bandákba botlik az ember. Na, nem minthogyha baj lenne, mert szeretjük a 80-as éveket, annak minden bugyuta bájával és feltupírozott hajú bőrgatyás hőseivel együtt. Csak néha azt érzi az ember, hogy ezek az általában még legális sörfogyasztó korba sem érő srácok mintha megszállták volna Európát. Pedig, mint tudjuk jól, a gyökereket nem a tengeren innen kell keresni, de talán pont ez adja a dolog glamúrját, akarom mondani, báját.

A beskatulyázás mondjuk pont az ő esetükben a legnehezebb, mert legtöbbször mindig kerül valami kis rafinéria a dologba, még akkor is, ha a szó legszorosabb értelmében vett glamnek megvannak a maga korlátai. A nyálas nevű Kissin’ Dynamite harmadik albumával már címében sem próbált meg elszakadni a glam metal alapvetéseitől, vagyis a pénztől, a szextől és a hatalomtól, még akkor sem, ha ezek már a fénykorban is lerágott csontnak számítottak. Ahogy azt Marci kolléga is megírta anno, ezek a kis reutlingeni lurkók 2008-ban debütáltak, nem is gyengén: a ’Steel of Swabia’-val, amelyen már akkor is összeházasították a power metalt és a glamet. A második lemez inkább egy metalosabb vonalat képviselt, és talán valamivel gyengébb is lett, mint a nyitány.

A ’Money, Sex & Power’-ben is megfigyelhető ez a kettősség, de szerencsére visszavettek a power metalból – mindezt anélkül, hogy az a lemez kiheréléséhez vezetett volna. Sőt, tökösségből nincs hiány, a kisfiúk lassan férfivá érnek, e téren hiányosságot aligha találunk.  Ami viszont nekem kis csalódást okozott, az Hannes Braun hangja, amely elveszítette konstansságát. A srácnak nagyon jól áll, hogy most már akár éveket is „feltagadhatna” a hangja okán, de valamiért igencsak egyenetlenné vált a teljesítménye. Ráadásul most a dallamok és refrének sem sikerültek olyan ütősre, mint „régen”, legalábbis nekem jobban bejöttek az olyan számok, mint a My Religion vagy az Against the World, még akkor is, ha a szövegeken sokat nem gondolkodtak (legalábbis nagyon remélem).

A ’Money, Sex & Power’ egy harapós, remekül szóló bulilemez, sokkal azonban nem több. Kevés a kiemelkedő dal, de hazugság lenne azt állítani, hogy a mércét ne ütnék meg. Ha most a fejemhez fognának egy pisztolyt, akkor azt mondanám, hogy az utolsó, akusztikus alapokra helyezett Six Feet Under a legjobb, amelyben Hannes barátunk magasan legjobb teljesítményét hozza (talán még egy korty whisky-t is elöblögetett a feléneklés előtt). De jó a punkos beütésű, agyszaggató dobbal operáló Club 27, és a zakatoló Dinosaurs Are Still Alive is, amelyben említésre kerül néhány nagy öreg, vagyis dinoszaurusz: a Guns, a Maiden és az Accept is feltűnik egy-egy utalás formájában – persze ezzel újat nem csináltak, de az ilyen tisztelgéseket mindig szívesen hallgatom. Korrekt, de nem kihagyhatatlan. (Jocke)

In Mourning: The Weight of Oceans

Az In Mourning már első lemezével jól kicseszett magával. Történt ugyanis, hogy egy olyan hangulatos albumot írtak, amit a műfaj kedvelői azóta is mestermunkának tartanak, így a svédek most egész pályafutásukat azzal tölthetik majd, hogy átugorják a startnál már roppant magasra helyezett lécet.

A műfaj neve amúgy progresszív, melodikus death metal: képzeld el, hogy az Insomnium túladagolta magát Opeth-tel, majd atmoszférikus doom metalba fojtotta bánatát, és kis túlzással meg is kapod a ’Shrouded Divine’ c. debütlemezt. Szerencsére a Netzell-tesók nem szeretik/szerették úgy szétnyújtani a dalaikat különféle akusztikus meg elszállós passzázsokkal, mint Mikael mester, sőt: az In Mourning zenéje kifejezetten riff-központú és lényegretörő. Komplexitása inkább a témahalmozásban, a finom ritmikai váltásokban rejlik, a rétestészta-effektust meghagyják másoknak. A ’Shrouded Divine’ zsenialitása pont abban állt, hogy ezt a szikár, gitárcentrikus megközelítést össze tudta boronálni a melankóliába mártott, kesernyés doom/death hangulattal. A sokak által kritizált, de igencsak korrekt ’Monolith’-on modern hatásokkal, szaggatott riffeléssel (ill. hosszabb, „progresszívebb” dalokkal) bővítették a stílusrepertoárt, ami azért nem állt nekik olyan jól, mint a debüt pengeéles, gyilkos death/thrashbe hajló gitártémái.

Ahogy a ’Monolith’, úgy az áprilisban megjelent friss konceptalbum, a ’The Weight of Oceans’ is megosztotta a rajongókat: tény, hogy a gitárjáték ezúttal sem olyan frappáns és változatos, mint a ’Shrouded Divine’-on, ellenben az atmoszférát talán még sosem szőtték ennyire vastagon a svédek. A ’Monolith’-hoz hasonlóan, a 7-8 perces dalhossz dominál, a riffek viszont a ’Shrouded’ keménységét idézik. A megnőtt játékidőben egyfajta lebegős, – vagy a koncepciónak megfelelően: hullámzó – dallamok dominálnak, és még azt is megkockáztatom, hogy post-rock beütés is felbukkan az alapvetően prog-death dalokban. Az Opeth párhuzam talán erősebb, mint valaha, de a svédek nem feledkeznek meg egyszer sem arról, hogy olyan fülbemászóan elhörgött refréneket és bizsergető gitárharmóniákat írjanak, amelyekre az Insomnium is büszke lehetne. Egyszer talán túlzásba is viszik a dallamosságot, nevezetesen a tiszta énekkel bíró The Celestial Tears-ben, ami ugyan szokatlan húzás a zenekartól, de valószínűleg csak a halálmetalon edzett füleket fogja zavarni. Azért meg kell hagyni, hogy míg az első lemezüket azért lehetett dicsérni, mert elkerülték a túlnyújtott és ezért unalmas részeket is tartalmazó dalokat, a ’The Weight of Oceans’-on ezt nem sikerült mindenhol abszolválni (pl. Convergence).

Összességében az In Mourning megint továbblépett eggyel, ezúttal komplexebb zúzdák helyett a hangulatra koncentrálva, így a lemezek minden hasonlósága ellenére is, egészen másért lehet szeretni a ’Shrouded Divine’-t, mint az új nagylemezt. Szerintem a ’The Weight of Oceans’ igazi addiktív album a maga hátborzongatóan szép melódiáival, Tobias Netzell öblös hörgéseivel, és a Petterson-Nedergård-Netzell trió nagyobb szerepet kapó gitárszólóival és harmóniáival, amivel nyugodtan próbálkozhat a stílus minden rajongója. (Tomka)

Huntress: Spell Eater

Ha lenne metalos Megasztár, azt tuti a Huntress nyerné. Vagy legalábbis az énekesnője, Jill Janus, alias Penelope Tuesdae, alias...? Ki is? Azt nem tudjuk, csak hogy Jill volt már Playboy modell, volt DJ, volt operaénekes-tanonc, de énekelt női tribute zenekarban (Chelsea Girls), és Dave Navarroval is dolgozott már közösen. Vagyis hősnőnk igazi self-made woman, aki látszólag szereti különböző stílusokban, különböző területeken kipróbálni magát. Most épp heavy metal énekest játszik, interjúiban okkult dumákat nyomat, meg persze rajong a boszorkányokért. Természetesen ez szíve-joga, csak akkor ne várja el senki, hogy komolyan is vegyék a minden fotóján és klipjében alulöltözött hölgyeményt. Ahogy maga Jill, úgy a Huntress is egy termék (vagy legalábbis erősen annak tűnik), amit most a retro metal őrület idején könnyű eladni – csak egy platinaszőke mű-modell kell hozzá, akivel ki lehet tűnni az amúgy is túltelített nosztalgia-mezőnyből.

Ez persze mind nem számítana (vagy nem annyira), ha a Huntress debütlemeze nemes egyszerűséggel letaglózna. A stílus még akár garanciát is nyújthatna erre, hiszen thrash-sel durvított, black metallal gyorsított, nyers power metalról van szó, amely elsősorban a ’80-as évek hatásait viseli magán. A ’Spell Eater’ zúz is rendesen, de ezen felül nem tud más (érzelmi) reakciót kicsikarni. Janus állítólag négyoktávos hangterjedelemmel bír, ellenben itt az egész lemezen csak ordít, sikít, károg, talán néha még el is hányja magát... de nem énekel, úgyhogy dallamokat ne is keressünk a ’Spell Eater’-en. Janus szélsőséges hangját lehet utálni vagy imádni, de attól még ez az egész inkább erőlködésnek hat, mintsem egy alapvetően más pályáról érkező zenész (?) örömzenéjének, aki végre kiéli a heavy metal és az okkult iránti szeretetét. Persze, nem rossz lemez a ’Spell Eater’, hiszen tisztességgel össze van rakva, csak éppen olyan, mint egy „fémes ízű gyorskaja”, amit előregyártott, étvágygerjesztő(nek szánt) elemekből raktak össze. Június 3-án, a Vader-Behemoth koncert előtt élőben is lecsekkolhatjuk a zenekart, amit már csak azért (is) érdemes megtenni, mert pár év múlva valószínűleg már nem lehet Huntress-koncertre járni... (Tomka)

Halestorm: The Strange Case of...

Az amerikai mainstream rocksztár-jelöltek második nagylemezének koncepciója egyértelmű: a Lzzy Hale frontcsaj vezette zenekar Jekyll & Hyde (ill. a rockzene) kétarcúsága köré farigcsálta dalszövegeit, és a dalok által lefogott skálát egyaránt. Egyrészről az általában dögös Lzzy arról akarja meggyőzni a hallgatóságot, hogy amikor éppen nem dögös, akkor minimum érzékeny széplélek, akiben ugyanúgy megvan a rock ’n roll alappillérének számító outcast-életérzés, mint a női érzékenység, a szeretet utáni vágy ésatöbbi. Másrészt az alapvetően populáris dallamokkal elsimított klasszikus hard rock, arénarock és punk-rock vonalon mozgó zenét egy jó nagy adag fröccsöntött balladával öntik nyakon, vagyis az amúgy rendesen odapörkölt kezdést követően a ’The Strange Case of...’ derékben kettétörik, amikor is líra-túladagolás, azaz egymás után 3 (!) ballada akasztja meg a korong lendületét.

Pedig a Lzzy-től megszokott intenzív és erőteljes refrénnel mellbedöngölő Love Bites (So Do I), a Gunsosan zúzó Mz. Hyde, a punk-rock lendületével letaglózó, kiirthatatlan refrénnel felvértezett I Miss The Misery, és a stadionrockos himnusznak is beillő Freak Like Me még egy remekbeszabott lemezt ígér, amely méltó párja lesz az ütős debütnek. Ám a Beautiful With You, az In Your Room, és a Break In közül egyik se több, mint pofonegyszerű műanyag-ballada, amely lapos, mint a Kisalföld, és dagályos, mint a Duna. A bonusz dalos, 15 számos nagylemeznek a harmada (!) szemenszedett lassúzás, ami azért mégiscsak több a sok(k)nál, akkor is, ha tudjuk, hogy alapvetően egy kommersz rocklemezről beszélünk.

A ’The Strange Case of...’ sajnos nem tudja visszanyerni a félidőben elvesztett lendületét, habár a kislemezről már ismert Rock Show és a Daughters of Darkness még bírja a felütés nívóját, a You Call Me A Bitch Like It’s A Bad Thing-nek is inkább a címe (meg a gitárszólója) az érdekes, az American Boys és a Private Parts pedig sztenderd darabok, amik nem rosszak, de nem is zavarnak túl sok vizet. Kár, hogy Lzzy Hale azt akarta bizonygatni a második nagylemezükön, hogy az érzelmes, intim balladák is milyen jól állnak neki, mert így a kommersz oltárán beáldoztak egy pofás rocklemezt... Az első 4 dal viszont úgy állat, ahogy van, szóval nem kell leírni még a fiúkat-lányokat. Az átlagmezőnyből még mindig kiemelkednek, köszönhetően Lzzy Hale erőteljes, dallamérzékeny orgánumának, a csaj-nézőpontú, ironikus és „cool” dalszövegeinek és a rockos dalaik húzós, dallamos lendületének. (Tomka)

Crystal Viper: Crimen Excepta

Bevallom, gondban vagyok az új Crystal Viper lemezzel. Szeretném szeretni, de valahogy mégse tudok lelkesedni érte... pedig a lengyel zenekar az egyik legtehetségesebb abból a vonulatból, amit New Wave of Traditional Heavy Metalnak csúfolnak manapság. Különlegesnek annyiban mondhatók, hogy ügyesen, erősebb plágiumgyanú nélkül mozognak a ’80-as évek heavy metal világában, a dallamokra hiperérzékenyek, és már 3 nagylemezen potyogtatták el a főként a Running Wild és az Iron Maiden által kiszabott zenei ösvényen galoppozó dalaikat. Egyéni hangjukat Marta Gabrielnek hívják, akinek karcos-harcos orgánuma leginkább a White Skullból ismert Federica de Boni-éhoz áll a legközelebb, és hererepesztő sikolyra vagy rekedtes tradicionális melódiákra egyaránt fogékony.

Meglepetésre nem, minőségre viszont mindig is lehetett számítani a Crystal Vipertől: debütlemezük, a ’The Curse of Crystal Viper’ még nyers lendületével trappolt át a hallgatón, hogy aztán a személyes kedvencnek számító ’Metal Nation’ kiforrottabb, kiérleltebb dallamokkal toborozzon új rajongókat a csapatnak. A több mint korrekt ’Legends’ után két évvel pedig itt a folytatás, a ’Crimen Excepta’, ami újdonságokat ugyan hoz, viszont nincs olyan jó, mint elődjei. Az alap persze ugyanaz a gyors, reszelős heavy/speed metal, amit a lengyelektől már megszokhattunk, dallamos gitárleadekkel és harmonikus szólókkal, ill. Marta erőteljes, különleges énekével.

A konszolidált újdonságok közé sorolhatjuk a pár dalban felbukkanó, háttérben kísértő orgona/szintetizátortémákat, a dalokat egymásba átvezető, amúgy tök felesleges introkat, ill. a Tyrani Piekiel c. Vader-átiratot, amiben maga Piotr "Peter" Wiwczarek énekes/gitáros is felbukkan. Viszont ezek nem ellensúlyozzák a ’Crimen Excepta’ második felét képező, középszerű dalokat (The Spell of Death, Hope Is Gone, Here’s New Law, Fire Be My Gates), amikből pont az a tűz, az a lendület, és a heavy metal örömzenéje hiányzik, amiért elsősorban meg lehetett szeretni a Crystal Vipert. Az olyan sikerültebb darabok, mint a húzós, zúzós Witch’s Mark, a 7 percével sem unalmas címadó, vagy a fülbemászó gitárleaddel támadó Child of the Flame viszont mentik a lemezt, Gabriel énektémái pedig lazán elrongyolnák bármelyik manapság divatos kópiazenekart. Ettől függetlenül némi vérfrissítés ráférne a bandára, így aki csak szimpatizál a zenekarral, de még elmulasztott megismerkedni vele, az inkább az első két lemez valamelyikével merüljön alá a Crystal Viper középkori, horrorelemektől sem mentes világába. (Tomka)

The Foreshadowing: Second World

Igazán nem panaszkodhatnak a gothic/doom metal fanok, hiszen a műfaj két nagyágyúja (Paradise Lost, Moonspell) is friss nagylemezzel rukkolt elő egy hónapon belül. Ám ne hagyjuk, hogy az elsőligás bandáknak alanyi jogon kijáró figyelem megfosszon minket más, hasonmód színvonalas zenei élményektől, hiszen itt van Olaszország válasza a gothic/doom nagyjainak múltidézésére, ami minőségben nem (sokkal) marad el a műfaj atyjaiétól. A The Foreshadowing a Katatonia, a Paradise Lost és a My Dying Bride által kitaposott ösvényen halad, azaz a végzetmetalt a romantikus, melodikus végéről fogja meg. A doomosan horzsoló belassulások és morcos riff-szörnyetegek csak elvétve bukkanak fel a lemezeiken: a túl sok vizet nem zavaró Klimt 1918-ből ismert gitáros, Alessandro Pace bandája inkább az atmoszférikus, lebegő, melankolikus gothic metalra esküszik. A háttérben diszkrét szintiszőnyeg, elnyújtott, ambientesen mélázó hangulat, és masszív apokalipszis-szag az, ami az atmoszférát alapozza.

Pace legnagyobb húzása egyértelműen Marco Benevento énekes leigazolása volt, aki önmagában eladja a produkciót. Az olasz bánatdalnok ugyanis képes életet lehelni egy olyan énekstílusba, ami könnyedén lehetne klisés, unalmas vagy egysíkúan depresszív – ehelyett a The Foreshadowing melódiái lélegeznek, sírnak, könyörögnek, gyászolnak, mikor mit követel a zene... Talán a Katatonia-s Jonas Renske stílusához áll legközelebb Benevento melankolikus vokálmágiája, ami sikerrel ellensúlyozza az olasz zenekar vonzódását a túl hosszú dalokhoz. Máshol viszont nemigen lehet belekötni a ’Second World’-be, ami se nem jobb, se nem rosszabb, mint a The Foreshadowing előző két lemeze: a nyitó, delejezően szomorkás Havoc-tól kezdve a szigorúbb riffelés ellenére is slágeres The Forsaken Sonon keresztül a vészjósló templomi harangokat kongató Reverie Is A Tyrant-ig, a ’Second World’ a stílus rajongóinak minden igényét kielégíti. Méltóságteljes, romantikus, melankolikus, tovalebegő dallamcsokrot nyújt a „második világ”, amely újdonságértékkel ugyan nem bír, viszont mindent felvonultat, amiért ezt a stílust szeretni lehet. (Tomka)