Utilitárius grind: Napalm Death, Hypnos, Brutally Deceased, Freedom Is A Lie - Club 202, 2012.03.26.

Az angol Napalm Death egyszerre stílusalapító és együttesóriás: a grindcore zene első és máig legnépszerűbb képviselője és világrekorder – egy legenda. Március 26-án Budapestet kereste fel az új lemez apropóján.

A grind gyors, feszes műfaj, a core pedig ennek a feszességnek az ellentéte: a grindcore tehát a műfaji ambivalencia szótárcikke is lehetne, hiszen skizofrénnek tetteti magát. A Napalm Death lényegében eme kettősség zenei kifejeződése miatt vált korunk egyik legmeghatározóbb együttesévé: engedve zárja a riffeket és zárva engedi a váltásokat azok között. A vájtfülű zeneszeretők számára a meghökkentő kettőség miatt értékes az együttes: lazasággal tetteti a keménységet, viccel próbál komoly képet kialakítani magáról. Hogy ez hogyan történik a gyakorlatban, a Hypnos és a Brutally Deceased beszámolója után olvasható.

A két vendég, illetve a magyar Freedom Is A Lie (mely együttes a Hammer közönségszavazatának nyertese) lényegében ugyanazért szerethető, illetve kritizálható: a riffkészletben könnyű tekerések, hajrák hallhatók, a zene nem különösebben terhelt gondolatokban, progresszióban vagy más úri huncutságokban. Ami kiáll a színpadra, az hűvös, halálos, nem szereti ha pózolással vádolják, ha megzavarják – a Brutally Deceased ennek iskolapéldája. Ez a legalapvetőbb és talán a legfontosabb elvárás egy death metal banda felé, ami valljuk be, olykor inkább komikus, mint lenyűgöző. A Napalm Death-szel szemben az együttes nem tudta levetkőzni ezt a kettősséget: nehezen zökkentette ki a közönséget a mindennapokból, hiába volt hangos, zajos és halálos. Érdekes módon az arclebontás talán a Hypnos-nak sikerült a legjobban, noha technikai értelemben a három együttes közül ez volt a leglágyabb – vagyis ez volt a leginkább black metalos.

A cseh együttesről annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy a koncertest legatmoszférikusabb, legepikusabb, tehát narratív együttese volt. A Hypnos mindig mesél valamiről, ezért van felvezetés, ezért vannak komoly váltások (például súlyos és könnyű, kemény és lágy részek között) és ezért hallható több lyuk a hangok között. A telítettség – valószínűleg szándékos – hiánya okos eszköz, hiszen így a hallgatóság jobban odafigyel az egyes hangokra. Ugyan a Hypnos nem adott elő igazán melodikus számokat, valamilyen hangsor-narratíva mindenféleképp felépült a közönségben. Ezt az epikusságot jól mutatja a Lovesong című szám, melyben a sablonos blackes hörgést az énekes a narratívának megfelelően „tiszta” énekre váltja. Ez elég megnyerő húzás, hiszen unalomig elkoptatott sablonokból ropogósan friss, élettel teli blacket már nem lehet játszani.

Amit elmondhatunk az előzenekarokról, az a Napalm Death esetében nem lehet szempont. A grindcore lényege a műfaji skizofrénia feloldása, így komoly riffanyag vagy narrativitás nem kérhető számon rajta. Ez nem azt jelenti, hogy a számok ne közvetítenének gondolatokat: a Napalm Death hírhedten politikus együttes, több társadalmi, gazdasági, politikai kérdésről a grindcore nyelvén osztja meg véleményét. Az idei ’Utilitarian’ album a gazdasági válság kérdéseit feszegeti, de a végül az együttes 30 éves fennállásának tételmondatát erősíti meg: a társadalom műhelyeiben futószalagon készített individualitás szemétre való, az igazi, értékes ember nem áll be a sorba. Erről szól a koncerten is elhangzó When All Is Said And Done, a Freedom Is The Wage, vagy a slágeres Silence Is Deafening is.

Ahogyan a cikk címe is mutatja: az együttest egy utilitárius zenei hozzáállás jellemzi. A zenének célja van – ez itt prédikáció egy jobb világról. Az őszinte, köntörfalazás nélküli betonozás célja az elme kitisztítása, a technikai egyszerűség tehát valójában egy összetett célt szolgál. Ezért tudjuk nehezen feldolgozni Barney Greenway énekes színpadi performanszait, ami ez esetben egy zavart, szélütött idős ember végső stádiumú rángásaira emlékeztetett. Ez a komikus megjelenés igaz az együttes összes tagjára; ez az öntudatlan lazaság, a viccelés márpedig szembekerül az együttes komoly ázsiójával. Nem tudom, hogyan lehet ezt a szembenállást feloldani – ez itt nem sikerült. Zeneileg ez annál jobban ment, hiszen a crustos csapkodás és a grindos darabolás egymást kiegészítette, így jelen volt a természetesen ambivalens Napalm Death légkör. Ez minden számban alapvetés, így az új lemezről is ugyanaz mondható el, mint a ’Smear Campaign’-ről: a Napalm Death életműve egy számban is elmondható lenne, de ez annyira értékes, hogy megéri azt kis módosításokkal többször lejátszani. Természetesen elhangzott a legendás egy másodperces You Suffer, a banda egyetlen remixe, a Nazi Punks Fuck Off! (eredetileg Dead Kennedys), a Scum és a többi nagy klipszám is.

Ha egy mondattal kellene elmondanom, miért volt érdemes elmenni a koncertre, azt mondanám: az ilyen együttesek karaktere élőben még jobban előjön, ezt pedig legalább egyszer meg kell tapasztalni. A Napalm Death-ben nem csalódtam: egyedi együttes egyedi koncertje volt, még a szélütéses dilipóz is kedves emlék marad.

Szerző: Sárosi Ádám

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Hammer Concerts-nek!