DVD - Ring Of Fire: Burning Live in Tokyo

írta garael | 2006.07.21.

Megjelenés: 2002

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.ringoffiremusic.com

Stílus: neoklasszikus heavy metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Nehéz a helyzetem, mert annak, aki a fent nevezett muzsikusokról még csak nem is hallott, nehezen fogom tudni röviden elmagyarázni, hogy kik is ők, és mit tettek eddig a heavy metal/hard rock műfajért, aki meg ismeri őket, - úgy vélem a többség - az meg elsősorban arra kí­váncsi, milyen is lett a zenekar DVD-je. A zenészeket és zenekart nem ismerőknek tehát annyiban foglalom össze a lényeget, hogy kivétel nélkül olyan arcokból áll a csapat, akik eddigi életük (javarészt negyvenes korosztály) jelentős részét arra áldozták, hogy hangszereiken mindent el tudjanak játszani. Veszélyes vállalkozás ez, melynek megvannak a maga hátrányai. A kis-és középszerűség kultuszát éltetőknek mindig van olyan erős a hangja, hogy az igazi tehetséget feleslegesnek, öncélú magamutogatásnak láttassák, a talmi "csillogással" szemben. Így van ez az élet és művészetek egyéb területein is, nem csak a zenében. A Ring Of Fire is ezzel a bélyeggel lett besöpörve a szőnyeg alá és í­gy történhet meg, hogy a DVD zenei anyagát tartalmazó CD-t a "futottak még" polcon lehet megtalálni a ............ban, és már néhány száz forintért megvásárolni. A felvétel nem új, de az í­rás célja éppen az, hogy némiképpen igazságot szolgáltasson a mindig és mindenhol értéket képviselő tehetségnek és tudásnak. Vitalij Kuprij. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem büszkeséggel tölt el, hogy a kedvenc stí­lusom egyik jelese, cseppet sem mellesleg, mint zongoraművész, rendszeresen koncertezik a világ egyik leghí­resebb koncerttermében, a Carnegie Hall-ban, ahol saját művei mellett, Rachmaninov, Chopin, Liszt darabokat játszik. De szinte semmiben sem marad el tőle Tony Macalpine sem, aki szintén klasszikus képzést kapott. Zongorán és hegedűn már művészi szí­nvonalon játszott, amikor érdeklődése az elektromos gitár felé fordult. Ha ezen a felvételen más nem lenne, mint Kuprij (Artension, Revenge) és Macalpine (Steve Vai, CAB, stb) játéka, akkor is bőven megérdemelné a nagyobb elismerést, de a Ring Of Fire egy zenekar, amely dalokat í­r, és amelyekben - kimondani is szörnyű - sokszor körökön keresztül, párbajszerűen hangszerszólók "mérgezik" a levegőt. Annyira persze én sem vagyok elfogult, hogy mindent 100%-ig tökéletesnek gondoljak, amit képzett hangszeresek adnak ki a kezükből, mert távolról sincs í­gy, és legalább olyan oktondi hozzáállást feltételez, mint a technikai felkészültséget élből elutasí­tók "csak öncélú instrumenstruáció (tekerés, virga, hősködés, stb.), semmi más" megfellebbezhetetlen(nek gondolt) í­télete. Ez sem tökéletes. Sem a hangzás (csak sztereo, ráadásul kevés basszussal, Bynoe-mentesen), sem az előadás nem az. A Ring Of Fire dalai összességében messze nem olyan jók, mint a hangszeresek külön-külön. Ami engem mégis különösen zavar, az Mark Boals teljesí­tménye. Az Yngwie Malmsteen's Rising Force Trilogy (1986) lemezén debütált énekes, vélhetően az utómunkáknak köszönhetően, ugyan tökéletesen énekel, de szinte folyamatosan a padláson, ráadásul erőből, ami egy idő után nekem zavaró. Helyre kis parókája mellett zseniális hangadottsággal is rendelkezik, ezt a Puccini áriában is bizonyí­tja (A hang és kép pillanatig tartó szinkronitásának hiányában a feleségem a mai napig nem hiszi, hogy ezt Boals énekli, hiába mondom neki, hogy a play-back használat ezen a szinten nem szokás...), de a középtartománytól való érthetetlen tartózkodása meglátásom szerint árt az előadás egészének.

Pontszám: 8