Hangulatjelentés a 14. Paksi Gastroblues Fesztiválról

Természetesen itt és most nem a régi, rosszemlékű "hangulatjelentés"-ről van szó, épp ellenkezőleg; a (számomra) három napig tartó, nagyszerű hangulatú őrületről ejtenék pár szót, ami 1992 óta Gastroblues Fesztiválként vonult be a köztudatba. Hely- és idő szűke miatt reménytelen vállalkozás lenne, ha részletes, aprólékos beszámolót akarnék í­rni az összes közreműködőről, a hétvége zenei történéseiről... E helyett - hangsúlyozom, nehogy a kimaradókat véletlenül is megsértsem - teljesen szubjektí­v alapon kiválasztott (talán néhol elfogult) élménybeszámolót adnék közre - a teljesség igénye nélkül. Elöljáróban annyit, hogy rég' láttam ilyen szí­nvonalas, sokszí­nű összeállí­tást a jazz-, a blues-, és a hardrock világából. A fellépők, közreműködők kiválasztása embert próbáló feladat; a szervezés, mint mindig, most is Gárdai "Kaktusz" György és Nemes Nagy Péter munkáját dicséri. Péntek A programok már kora délután elkezdődtek, mi a Tűzkerék xT műsorára érkeztünk. Utoljára 2003-ban, a Radics-Taurus Emlékhajón hallottam a bandát játszani; azóta a frontember Anda Bálint gitáros-énekes, ha lehet, még rátett egy lapáttal. Hangja kiforrott, magabiztos, szólói szépen illeszkednek a produkcióba. A megszólalással ugyan volt némi baj, de ez betudható a Sportcsarnok akusztikai viszonyainak; ugyanis szinte lehetetlen normálisan behangosí­tani, főleg, ha fél házzal megy a program. A trió Radics Béla örökzöldjei mellett, saját nótákat nyomott legújabb CD-jéről. A csapat ez alkalommal Szegő Csaba szaxofonossal egészült ki. Aztán jött a "3 G" - Made in Hungary. Megmondom őszintén, hogy a szám is tátva maradt, mikor a három fiatal arc belecsapott a húrok közé. Mikor a Little G. Weevil (no ezt a nevet sem volt egyszerű megtanulni -de érdemes!) szí­npadra állt (ült), kábé olyan érzésem volt, mintha egyszerre lenne jelen Jimi Hendrix, Steve Ray Vaughan és Gary Moore. Nevezetesen: Szűcs Gábor, ifj.Katona Tamás és Tóth Bagi Csaba gitárvirtuózok, ma délutánra idevarázsolták nekünk a három példakép szellemiségét. Magától értetődő, hogy a fent emlí­tett előadók nótáin kí­vül, egy pár örökbecsű Jimi Hendrí­x is terí­tékre került. Leí­rhatatlan az a feeling, a zenei alázat és szakmai tudás, amivel ezek a fiatalok rendelkeznek! Állí­tom, hogy a Lajtán túl is bőven megállják a helyüket, amit Szűcs Gábor Egyesült Államok -beli huzamos tartózkodása (naná, hogy nem turistaúton volt!) is alátámaszt. Katona Tamás Jr. - nem mellesleg - szenzációsan énekel. Megemlí­tem még Kepes Róbert basszusgitáros nevét, aki főállásban (?) évek óta a Felkai Jam tagja is. Deák "Bill" Gyula és együttese abszolút nem szorul bemutatásra. A már huzamosabb ideje ebben a felállásban nyomuló csapat, a tőle megszokott, nagyszerű formáját hozta. A standard Bill nóták alkotta programba - a hely szelleméhez méltón - a Hey Joe magyar verziója is bekerült, persze ez sem az újdonságok közül való. Viszont, már nagyon várjuk az új lemezt! Az este sztárvendége, a woodstocki fesztivál hőse: a Ten Yers After. Lehet, hogy tévedek, de mintha negyedszer járnának hazánkban - ami egyáltalán nem baj, sőt! Kedvenc bandámról lévén szó, nehéz elfogulatlanul megszólalni, de miért tenném? Tényleg fantasztikusak voltak! Ha önálló beszámolót kellene róluk í­rnom, cí­méül a "Mr. Rhytm-t" választanám; a tempó, a lüktetés, a harmónia volt a jellemző rájuk ma este (is). A mindvégig azonos formában, lelkesen, minőségi hangzásban lejátszott műsor, azt hiszem marandó élményt hagy a közönségben. Az alapí­tó atyák: Rick Lee dobos, Chic Churchill billentyűs, Leo Lyons basszusgitáros, a "friss hús" Joe Gooch énekes- gitárossal kiegészülve a klasszikus TYA dalok mellett, bőven szemezgettek 2004-es "Now" c. albumuk anyagából. A fiatal énekest látván-hallván, még a legelvetemültebb rajongónak sem tűnik fel Alvin Lee hiánya! Kissé kakukktojásnak tűnt a Mistery Gang fellépése, de a közönség nagyszerűen vette a rockabillyt. Késői órák ellenére sokan ottmaradtak és végig rock and rollozták a trió, csak angol nyelvű számait. Szombat A mai nap terméséből, először az osztrák Ripoff Raskolnikov-ot emelném ki. A furcsa név extravagáns külsővel és hamisí­tatlan blues muzsikával párosul. A fazon nagyjából úgy néz ki, mintha most lépett volna elő valami spanyol kosztümös kalandfilmből. Fekete öltöny, fekete kalap, a zakó hajtókáján valami piros virág (talán rózsa). Kezében hol akusztikus, hol elektromos gitár (amit nagyszerűen kezel), műsorán a saját, dallamos bluesnóták mellett - mi más lehetne, mint egy-két Jimi feldolgozás? Paksra akár bérletet is válthatna, nélküle nehezen lehetne elképzelhető a blues dzsembori! Kí­sérő zenekara sem vallott szégyent, teljesen rendben voltak, tették a dolgukat. Eztán - ahogy már előző nap is megszokhattuk - a szervezők emelték a tétet, méghozzá a Twin Dragons képében. Megvallom becsülettel, életemben először hallottam a bandát, ami sajnos, valahogy kimaradt az életemből! Andrea Braido és Graham Oliver gitárosok, valami elképesztően virtuóz teljesí­tményt nyújtottak. A talján származású gitárhős, eddig soha nem hallott hangokat varázsolt elő Les Paul Gibsonjából; technikájával, szerintem a blues gitározás magasiskoláját teremtette meg. A Saxon-ból érkezett Graham Oliver (Gibson SG szólógitár) sem maradt volna le, ha szegényt többször engedték volna "szóhoz jutni"; viszont amit csinált, hibátlan volt! Ne hagyjuk ki a ritmusszekciót sem - akik nélkül a produkció nem jöhetett volna létre - Pete Gill ütötte a bőröket (ő a Saxonban Graham kollégája volt), a bőgőt Nathaniel Peterson kezelte; ezenkí­vül az énekesi posztot vállalta - nem véletlenül! Megemlí­teném, hogy dolgozott valamikor John Lee Hookerrel is. Ja, és el ne felejtsem a repertoárt: szinte hihetetlen, de ők is jórészt Hendrix átdolgozásokat vezettek elő! Mielőtt azonban nagyon félreértelmeznénk a helyzetet, szögezzük le: az itt (és az eddigi) fellépők nem JH. Imitátorok, másolók stb. szerepében léptek a deszkákra, hanem saját felfogásukban előadott, szí­nvonalas "Fire", "Hey Joe", "Purple Haze" kerültek terí­tékre, a már emlí­tett különleges szólókkal. Lassan kifogyok a jelzőkből: mire az est fénypontja a Nazareth elfoglalta a szí­npadot, agyilag, hallásilag már lefáradtunk! Az alapí­tó, basszusgitáros Pete Agnew, valamint fia, Lee Agnew dobos, a "fiatal versenyző" gitáros Jimmy Murrison alkotják a bandát a szintén őstag, frontember, Dan McCafferty mögött. Lehet, hogy már unalmas lesz az örömóda, de róluk sem tudok negatí­vumokat í­rni! Az énekes - nem fiatal kora ellenére - olyan hanganyaggal rendelkezik, hogy a tapéta lejön a falról! A gyönyörű lassú nótákban is ki tud bontakozni, mint a "Love Hurts", vagy a "Dream On", de a keményebb hangzású Nazareth örökzöldek sem jelentenek számára kihí­vást. A megszólalás kristálytiszta, nem véletlen a több mint félórás hangbeállás. Egyedüli probléma, hogy Braido és Oliver után, nagyon nehéz Murrison teljesí­tményét értékelni. Ha nem a Twin Dragons után következnek, biztosan szuperlatí­vuszokban áradozok Jimmy barátunk virgáiról is! Ami az előadás csúcspontja: az elektromos skót duda megszólaltatása, éneklés közben! Hát nem gyenge mutatvány Dan részéről! Vasárnap Aki látogatja az Old Man's Pubot (és ez most nem a reklám helye!), pontosan tudja, hogy Fekete Jenő és a Muddy Shoes együttes mire képes. A tehetséges gitáros, énekes, Nagy Szabolcs zongoristával együtt a különféle blues irányzatok egyvelegét játssza, szerencsére a r&b elemeket is beleszőve repertoárjába. Természetesen ritmusszekcióval dolgoznak. Aztán - ahogy a mondás tarja - "a helyzet, vagyis a hangulat fokozódott". Szí­npadon: Chris Farlow és együttese a Norman Beaker Band. A Colosseum zseniális énekese többször járt hazánkban, sőt itt vette fel legutóbbi lemezét "Hungary For The Blues" cí­mmel. Ebből és természetesen a Colosseum klasszikusokból is kaphattunk ma este í­zelí­tőt. McCafferty-hez hasonlóan iszonyatosan jó hanggal rendelkezik; mint tudjuk, ő sem karon ülő, közelebb jár a hetvenhez, mint a hatvanhoz. De ez a műfaj kortalan, főleg, ha ilyen kvalitású zenészekről van szó! A kí­sérőbanda felállása hasonló, mint a Colosseumé: szaxofon, gitár, basszus, billentyű, dob. Talán mondanom sem kell, hogy micsoda teljesí­tményt nyújtottak! Még egy csavarás a gőzszelepen: Keith Emerson és vadonatúj zenekara! Ma nagyjából ugyanaz zajlott, mint szombaton, vagyis a bőség zavarával küzdöttünk. Farlow után baromi nehéz megfelelni, nagyon fel lett téve a mérce. A Nice óta először, újra gitárossal dolgozik a billentyűk varázslója. Ő a fiatal generációt képviseli, gitárjátékáról is ez jött le. Énekhangja Greg Lake-t hivatott pótolni, ami sikerült is neki. Szerintem jobb énekes, mint gitáros, de ezzel a véleménnyel szinte egyedül maradtam. Keith fantasztikus formában volt. Az elmaradhatatlan Moog 3-as (állí­tólag maga épí­tette) szintetizátortól az akusztikus Rösler zongoráig, minden billentyűt kipróbált, a tőle megszokott virtuozitással. A régi nice-os "America, America" és a klasszikus ELP dalok mellett az új lemezről, az "Off The Shelf"-ről is hallhattunk í­zelí­tőt. Szó se róla, nagyot alakí­tottak, de - bocs'- nekem továbbra is az ELP trió jön be! Sajnos, jelen pillanatban kevés remény van arra, hogy valaha is egy szí­npadra álljon a szupergrupp. Ha az időjárás némileg kegyes lett volna hozzánk, és szombat-vasárnap nem zuhog az eső, akkor valószí­nűleg a fesztivál gasztro-részével is tudnék foglakozni. Az emlí­tett okok miatt a bográcsozás elmaradt - sebaj, jövőre ugyanúgy ott a helyünk! -hepiboy-