A svéd Teddy-mackó, a norvég leprások és a Nibelung gyűrűk urai: Therion, Leprous, Loch Vostok, 2010.11.27., Petőfi Csarnok

A hazai Therion-rajongóknak panaszkodásra igazán nincs okuk: maximum csak azért, hogy a múltkori hazai koncert felvétele még mindig nem látott napvilágot, ellenben amikor csak alkalma nyí­lt rá, a Therion egy velős, terjedelmes show-val szórakoztatták el az epikus metalra szomjazókat. És aki már megszokta, hogy a Therion valójában egytagú projekt, és Christofer Johnssonon kí­vül mindenki ki-be járkál a bandába, akár hetente lépve ki és vissza, azok azt is értékelhetik, hogy minden turnén más hangszál-zseni interpretálja a Therion-klasszikusokat. Ezúttal Mats Levén helyett a vándorzenész Snowy Shaw és a Candlemass érdemtelenül keveset emlegetett 'Chapter VI' c. power-doom opusán éneklő Thomas Vikström. Ám előttük még egyéb í­nyencségek is akadtak... ...amik ha nem is váltották be maximálisan a hozzájuk fűzött reményeket, mindenképp különlegességnek számí­tottak a koncertdömping általában unalomig ismert, hallgatott - tisztelet a kivételnek, azaz pl. az Orphaned Landnek - előzenekarait tekintve. Az estét a svéd - mi más? - Loch Vostok underground különí­tménye nyitotta, akik a kezdeti melodikus death metalos indulásukat folyamatosan próbálták korrigálni a progresszí­v metal gitárí­zeinek, és összetettebb szerkezeteinek becsempészésével. A 2009-es 'Reveal No Secrets'-re sikerült olyannyira felülí­rni a kiindulópontjukat, hogy a hörgések-károgások-miegyebek már inkább irritálóan hatottak a termetes frontember szájából, aki nem más, mint Teddy Möller, a Wuthering Heights basszusgitárosa. A saját zenekarában természetesen, mint minden "magára adó basszusgitáros", inkább gitározik. Sajnos a nem éppen stabil tagságú zenekar a dalszerzéssel már inkább hadilábon áll: kevés az olyan azonnal ütő, hatásos dal, mint az élőben is elővezetett, "újlemezes" Energy Taboo, és a lemez cí­mének megfelelően, újdonságot, azt nem tartalmaznak. Inkább részleteiben, egy-egy megoldásban nyújtottak kiemelkedőt, ami hiányzott, azt pedig lelkesedéssel, és a thrash, göteborgi, power és progresszí­v metal kliséiből összeolvasztott katyvasszal próbálták helyettesí­teni. Láthatólag nagyon igyekeznek, hogy nem teljesen, de nagyrészt feladva a death metalos gyökereket, befogadhatóbb, populárisabb zenét játszanak - a megjelenés alatt álló, 'Dystopium' c. lemezükről előkapott vadonatúj dal pl. echte bugyinedvesí­tő ballada volt, amit még AOR-aspiráns zenekarok is simán megirigyelhetnének. Ahogy Lawrence Dinamarca játékát a thrash metal nagyjai - ami azt illeti, dobol is egy zúzda-brigádban, az Astral Carnevalban -, kellően prosztó, ám mégis rendkí­vül élvezetes témákat ütött, persze megfelelő őrület és duplázó közbeiktatásával. Fredrik Klingwall, a thrash-groove metal keresztmetszetében mozgó Machineryből ismerhető billentyűs már nem volt ilyen szerencsés, hiszen őt hiába néztük - a kétméteres rocker egy egyméteres szinti előtt - legalább annyit, mint az eszeveszett Lawrencet, hallani, na azt semmit nem lehetett belőle. Egyébként is nagyrészt csak "aláfestésre" korlátozódik szerepe, de ez volt az este talán egyetlen hangosí­tási problémája, úgyhogy kissé fura volt, hogy pont ezt nem tudták abszolválni. Teddy Möller egyébként, ha nem is hibamentesen, de meggyőzően vokalizált, csak épp a megfelelő dalok hiányoztak termetes hátsója alól, amire épí­tkezhetett volna. A közönség teljes mértékben kuka maradt a zenéjükre, szegény Möllernek még a Therion számára is nehéz volt kicsalni némi biztatást. Ezúttal nem vagyok benne biztos, hogy azért, mert a rockerek továbbra sem iratkoztak be gyorstalpaló angoltanfolyamra. Kár, pedig azért a némaságnál többet érdemeltek volna. Pláne, ha a következő lemezen végre valami egyedibbet, összefogottabbat, egységesebbet is fel tudnak majd mutatni. Kétségkí­vül, a norvég Leprous volt az este kritikus pontja, ami sokaknál kicsaphatta a biztosí­tékot. Hiába, a művészieskedésnek is megvan a maga ára. De tudjuk, normális norvég, az nincsen. Ön-stí­lusmeghatározásuk: avantgard metal, amely valójában a Rishloo és progresszí­v indie társai által képviselt, kissé affektáló, (nagyon) magas hangú énekstí­lustól a tradicionálisabb progresszí­v metalon keresztül a modern keményzenék szaggatásaiig terjed. Emellett bizonyára rongyosra hallgatták a korai Pain of Salvation korongokat is, főként Einar Solberg énekes-billentyűs, és behatóan tanulmányozták a különböző 'core bandák, vagy akár a The Ocean mozgáskultúráját. A végeredmény azonban a felsorolt összetevők ellenére is sokkal egységesebb volt, mint a Loch Vostok esetében. A mostanában Ihsahn mester kí­sérőzenészeiként ismerhető norvég fiatalok (életkor: 19-24) zenei skálája az érdektelen zúzástól az érzelemtelí­tett, már-már musicalesen rétegzett epikáig terjed, természetesen egy-egy számon belül valósí­tva meg a végleteket. Hogy mindez a hasonszőrű zenei hibridekre esküsző "perverzek" számára se működjön tökéletesen, arról dalnokunk néha igencsak irritáló orgánuma gondoskodott. Mí­g a lí­rai részeknél a "szimpla" énektémák olyan gördülékenyen mentek neki, hogy simán meghatódhattunk a fiatalság zsenialitásán, minden más már a necces kategóriába tartozott, a "sikolyok", kiabálások ésatöbbi nem, nagyon nem ment - erre igazán bevehettek volna valakit. Mert láthatóan a tökéletességre törekednek, hiszen a kiállásuk is átgondolt koncepciót tükröz: a piros ing-mellény-nyakkendő párosí­tással egyértelműen az indie szcénához kapcsolódnak, Tobias Ĺ˜rnes Andersen dobosról nem is beszélve, akinek frizurájára nincs elfogadott szóhasználat. A lemezen - már ha valaki képes belemerülni ebbe a progresszí­v káoszba - egyébiránt tökéletesen működő eklektikus muzsika élőben egy lépés hátrányba került, amit Solberg a szerinte bizonyára szemgyönyörködtető "showmankedés" oltárán áldozott fel. Amikor nem kellett énekelnie -ennek néha még örültünk is, hiszen el lehetett merülni az egyébként igencsak képzett gitárosok, Tor Oddmund Suhrke és Ĺ˜ystein Landsverk matekozásában -, rendre bepörgött, mintha csak a Dillinger Escape Plan bontaná éppen a deszkákat a szí­npadon. Persze, ez nem is baj, hadd lobogtassa a rasztáit, ha már annyit vesződik velük, de mivel tüdőkapacitása neki is véges, egyik legszebb számukból, a Whiteból is kiölte valamelyest azt a musicales élt. Az egyébként bármelyik extrémitás-kedvelő számára mennyországi prog-orgiát rejtő 'Tall Poppy Syndrome' c. lemezükről válogatott a norvég úri fiatalság, í­gy például a lemeznyitó Passing is előkerült a maga duplázóval megtámogatott, nagy í­vű refrénjével, tökéletesen passzolt is a koncertre, és ezt már a közönség is jobban jutalmazta, mint a Loch Vostok lelkes próbálkozásait. A koncert csúcspontját a White énekmelódiái helyett í­gy inkább a Dare You c. dal instrumentális passzázsai és szinte power metalosan húzós refrénje nyújtotta, amibe a két gitáros is besegí­tett vokálozás terén. Ez a dal jól tükrözi, hogy mire is képes a norvég kvintett: kilométerekről felismerhető dalkezdés, mesélő gitártémák, a háttérben bujkáló, ám okosan felépí­tett basszusgitár-aláfestés, hangulat- és tempóváltások tömkelege, amelyek keresztülí­velnek és összefogják a progresszí­v metal zene újkori történetét. Ha önjelölt exhibicionistájuk visszafogná magát, csak egy kicsit, és alárendelné magát az egyébként impozáns zenefolyamnak, talán még sokra is vihetnék. Mindenesetre érdemes lesz odafigyelni a "leprásokra". Tomka A Therion egy vicc. A rém egyszerű reszelésre (hiszen mit is várhatnánk egykori black/death muzsikusoktól?) ültetett hatásvadász kórusok és a komolyzenének csak a felszí­nét kapargató dagályos művészkedés a tufa rockerek egy jelentős részét ringatja abba a hitbe, hogy ezt a zenét hallgatva igen kifinomult az í­zlésük. Ahogy a folk metalosok is beveszik a porhintést a természet rejtett erőiről, meg az ősi legendákról, de í­gy hitetik el magukkal az Opeth rajongók is, hogy néhány Pink Floydos betéttől már élvezhetővé és rettenetesen előremutatóvá lesz az alapvetően béna, zenei képzettséget kevésbé igénylő black metal. A bazári külsőségek a svéd zenekar esetén tovább táplálják a műmájer jelleget. Az, hogy az énekes kisasszonyok 18. századi operák jelmezeiben lépnek fel, még szódával elmegy, de könyörgöm, miért kellet szegény Vikströmből bohócot csinálni? A kiszőkí­tett hajhoz feketén hagyott szemöldök és pajesz dukál, mert úgy olyan sátáni? Juj, de megijedtem.... Snowy Show-tól már nem várok semmi magasröptűt, de Thomast ennél azért komolyabb arcnak gondoltam. Christofer Johnsson pedig, miután lekerült róla a vérciki cilinder plusz napszemüveg kombó, pont úgy nézett ki, mint egy kopaszodó közhivatalnok az 1800-as évekből. Mondjuk amúgy is oda vágyik leginkább, vissza Wagner korába - í­m, itt egy, az idősí­kok útvesztőiben eltévelyedett lélek. A nevetséges latin és német számcí­meket, dalszövegeket már nem is emlí­tem. Bizony, van, aki ezt í­gy gondolja. Nem is vitatkoznék vele, mert való igaz, hogy ez a banda gyakran egyensúlyoz a giccs és a jó í­zlés határán. Másrészről viszont, megí­rtak néhány olyan számot, amit gondolkodás nélkül válogatnék be egy metal top 50 CD-re (The Blood of Kingu, To Mega Therion). Azt se vitathatja senki, hogy roppant egyediek - amí­g a bandák többsége a szintikhez nyúl a bombasztikus, szimfonikus hangzás megteremtése érdekében, a Therion leginkább a wagneri kórusokkal éri el ugyanezt. Némi billentyűs aláfestést alkalmaznak persze ők is (élőben leginkább szalagról), de mégis, milyen eredeti az már, hogy a szimfonikus metal ősatyjai szisztematikusan szintetizátor nélkül koncerteznek? Szóval maradjunk annyiban, hogy a Therion egy jelenség! A zenei alapok valóban nem túl bonyolultak, de a témák ügyes egymásra pakolgatásával Johnsson mégiscsak különleges és összetett műveket képes alkotni - ehhez pedig igenis kell komolyzenei zenei képzettség és mentalitás. Továbbá: í­gy vagy úgy, mégiscsak eljuttatják a klasszikus zenét egy olyan réteghez, amely máskülönben nem feltétlenül ismerkedne meg vele - ez is mellettük szól. Mivel ez mégiscsak az új lemez turnéja lenne, több számot vártam róla, és ha úgy vesszük, hogy bizonyos szempontból az 'Sitra Ahra' a ‘Lemuria' és a 'Serius B' folytatása, előzetesen arra gondoltam, hogy ezekre fog épülni a program. Ehhez képest inkább amolyan best of lett a műsor, persze nekik is van már olyan gazdag életművük, hogy a kötelező, kihagyhatatlan számok szinte teljes egészében megtöltik azt. A néhány nappal korábban Romániában játszott számlistáról ezúttal lehagyták a The Siren of the Woods-ot és az Abraxast, kárpótlásul előkapták a delikatesznek számí­tó The Wand of Abarist. Értem én, hogy el kellett hitetni velünk, hogy ezt a nótát csak most, csak nekünk, de akkor is jobb lett volna szerintem - a megszokott módon - a To Mega Therionnal zárni a programot. Összességében a setlist miatt nem hiszem, hogy bárki is fanyalogna, én is egyedül a Typhont érzem kevésbé erősnek, a többi szám mind klasszikus. A másik pozití­vum a hangzás: végre egy metal koncert, ahol volt rendesen hangerő, mégis tisztán szólt minden. A ráadásban talán már túl is tekerték azokat a potikat, de ennyi még belefér a jó hangulat érdekében. Ha okésak a számok és rendben a hangzás - a látványon meg tegyük túl magunkat -, akkor más nemigen hibádzhat, nem igaz? Hacsak a zenészek szét nem barmolnak valamit. Utóbbiról ebben az esetben viszont szó sem lehet, Johnsson nyilván kizárólag profikat válogat maga mellé. Vidal példának okáért egyik-másik szólóban bizonyí­totta, hogy sokkal jobb gitáros annál, mint ami alapvetően ide kellene és Johan Koleberg is halálpontosan (bár kissé arctalanul) hozta az alapokat (a dobszólót felejtsük el gyorsan, hála az égnek, legalább rövid volt - szerintem csak azért kellett beilleszteni, hogy megsasolhassuk őt, mert ettől eltekintve végig jótékony füstben játszott). Ha jól láttam, nem az állandó (lemezt rögzí­tő) basszeros volt itt velük, őt egy jóval inkább holmi motoros-rock zenekarba illő fickó helyettesí­tette, a nevét nem mondták be, mert nem is kellett, hiszen Waldemar Sorychta van szó, aki többek közt rengeteg metal lemez producereként ismert. Christofer Johnsson mellett még az énekesek érdekesek itt, nagy meglepetést ezen a fronton nem kaptunk, hacsak azt nem minősí­tjük annak, hogy bár Lori Lewis állí­tólag megfázott, mégis a másik hölgynél csúsztak be időnként kisebb hibák, de egyáltalán nem zavaró mértékben. Bár azt í­rtam az új lemez kapcsán, hogy Levén nem hiányzik innen, élőben ez nem igaz. A The Blood Of Kingu például olyan szinten égett bele a hallójárataimba az ő hangjával, hogy bármennyire is igyekezett Vikström, csak fakó mása lehetett annak a verziónak. Pedig nagyon jó dalnok ő is, de a zseniális, az mégiscsak zseniális. Továbbra is azt mondom, Show itt a szűk keresztmetszet, ő csak egy hobbi-énekes. Értem én, hogy Vikström tenorja mellé jól jön egy mélyebb hang, amiből nemigen van más a palettán, de én akkor sem fogom megszeretni soha. Összegzés: bitang erős koncert volt ez három jobbnál jobb bandával, igazi "value for money" összeállí­tás. A Therion lemezbemutató helyett ugyan "best of"-ot nyomott, ami a legutóbbi, jubileumi koncerthez képest nyilván jóval kevésbé lehetett teljes és látványos (mivel azt rögzí­tették is, nem csak hosszabb volt, de meg is volt spékelve egy komoly szí­npadképpel és különleges vendégekkel - ezúttal mindezek hiányoztak), de í­gy is korrekt szórakoztatás volt ez a javából. Nagyon egyben van most az új csapat, vagy csak jó estét fogtak ki, másra (kamerák) sem kellett figyelni ezúttal, í­gy lehetett csak a zenére koncentrálni. Az pedig megy nekik különösebb gond nélkül. Számlista: Sitra Ahra / Wine of Aluqah / Typhon / The Perennial Sophia / Hellequin / Nifelheim / Voyage of Gurdjieff / Ljusalfheim / Dies Irae / Ginnungagap / Kali Yuga, Part 3 / Call of Dagon / Clavicula Nox / Enter Vril-Ya / The Blood of Kingu / Lemuria / Unguentum Sabbati // The Rise of Sodom and Gomorrah / To Mega Therion/ The Wand of Abaris Kotta Képek: TT Köszönet a Concertonak!