Arjen Lucassen's Star One: Victims Of The Modern Age
írta garael | 2010.11.23.
Megjelenés: 2010
Kiadó: InsideOut Music
Weblap: www.arjenlucassen.com
Stílus: Space metal
Származás: UK
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Sokat gondolkodtam azon, mi dönti el, hogy egy-egy hangszer, dallamfutam milyen érzést vált ki az emberből, hiszen jóllehet a művészi megérintettség szubjektív dolog, vannak olyan zenei jelenségek, melyek általánosságban ugyanazt a reakciót váltják ki az emberekben. Gondoljunk csak bele, a horrorfilmek alatt felhangzó staccatós brácsa, vagy nagybőgő hangjára, a doomban használatos, a középkorban az "ördög futamának" hívott hangsor elidegenítő "kriptaszagára", vagy a szintetizátor sci-fikben felhangzó, az űr végtelenségét, és az ember magányát kifejező hangszínére. S hogy miért is kezdtem jelen írásomat ezzel a gondolatsorral? A leírtak szellemében nem hiszem, hogy magyarázatra szorul: a Star One dalait hallván a szöveg jelentésének tudta nélkül is kétségtelen, hogy a zenének köze van a világűrhöz, a végtelenséghez és az emberi lét és humán szerep univerzumhoz mért mikro - méretezettségének. Bevallom, jómagam nem vagyok Lucassen mester munkásságának feltétlen híve, bár elismerni teljes mértékben elismerem azt a színvonalbeli bravúrt, melyet ha nem egységes mértékben, de mindig jóval az átlag fölöttire emelve teremtett: az már más kérdés, hogy az én ízlésemhez túl összetett, pszichedelikus az Ayreon világ, melyben az egységes emocionális koncepció prior jellegében néha elveszettnek érzem a metalt - de ez legyen az én bajom. A Star One viszont - jóllehet az Ayreon több markáns jellemzői vonásával rendelkezik - "fémesebb" lelkemhez jóval közelebb tudott férkőzni, az egyszerűbb megfogalmazású himnuszok, és a kiemeltebb, relatíve direkt jelleg sokak számára nyilvánvalóbb fogódzkodót jelenthet a Lucassen világ megértéséhez és átéléséhez. Jelen album szerencsére tovább folytatta a megkezdett csillag-utat, sőt, ha lehet, még egy lapáttal rá is tett abból a súlyból, dögből, mely a gravitáció erejével húzza az albumot a földhözragadt rajongókhoz. Talán még egyetlen Lucassen lemezen nem született ennyi közérthető himnusz, ahol a vonalvezetés el-elágazó jellegének ellenére a dallamoké a főszerep, remekül integrálva a space-rockos, billentyűorientált, apró finomságokkal teli világot a metalos, riffelősen döngölős, málházós körítéssel, melyben a keménység csak egyfajta - igaz, hangsúlyos - kerettel szolgál a refrének kibontásához. S ha már itt tarunk: engem erősen a Threshold metodikára emlékeztet, mikor a refrének ilyen többrétegű jelleggel felruházva, rózsszirmokként képesek kifejteni hatásukat, ahol minden egyes szirom-réteg alatt újabb illat-dózis rejtőzik, amely csak arra vár, hogy kifejtve a virág-rabságból az éterbe szabadulhasson. Persze nem csak a refrénekről van szó, ha rétegzettségről beszélünk. Az említett zenei stílusok egymást remekül kiegészítve adnak egységet, a hetvenes évek billentyűorientált, súlyos hard rockja remekül megfér a kilencvenes évek komor, modern riffelésével, melynek az énekesek eltérő stílusa ad igazi mélységet és alapot. Russel Allen tehetségét gondolom, nem kell ecsetelnem, igazán örülök, hogy idén három alkalommal is hallhattam, ráadásul éppen itt, a Star One projectben - a szövegi koncepciónak megfelelő, szinte rock-musicales árnyaltsággal -megkoronázva az évi teljesítményt. Mellette a régi-új Threshold dalnok, Damien Wilson válik méltó társsá, hard-rock gyökerű, kissé pszichedelikusabb énekstílusával, Dan Swanö pedig egy-két hörrentéssel, sőt, némi tiszta énekkel képes színesíteni az amúgy is rendkívül változatos, vokálokkal és kvázi kánonnal teli énekesi produktumot. Nem akartam udvariatlan lenni, hogy végére hagytam a vokális logisztika hölgytagját, Floor Jansen éteri - és ezért igencsak stílusreleváns - jelenléte egészíti ki teljessé a komplex sci-fi panorámát. Az érzelmek természetesen most is központi szerepet játszanak- a szövegi környezet alapját híres, etikai tartalommal teli sci-fi filmek adják - kezdve a Jean Michelle Jarre-os, végtelenséget sugárzó bevezetőtől a lemez egyik csúcspontját jelentő 24 Hours kétségbeesett kiáltásáig, a Digital Rain menetelős, himnuszos lelkesedésétől a Cassandra Complex reménykeltő útkereséséig, mindezt egy olyan, közérthető köntösbe burkolva, melynek kibontásához nem kell különösebb empátia. A dalok feltartozhatatlanul sodorják magukkal a hallgatót, a stílus szinte minden szegmensét említve, talán csak a virga gitárszólók relatíve hiánya jelenthet az átlag metalfannek némi gondot, bár jómagam teljes mértékben el tudom fogadni a beton alapozás melletti billentyű-dominanciát. (Naná, ez egy Lucassen album, bár kíváncsi lennék, mi sülne ki abból, ha Malmsteen lenne itt a gitáros...).
Legutóbbi hozzászólások