Shining Line: Shining Line
írta TShaw | 2010.06.15.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Avenue Of Allies Music
Weblap: www.myspace.com/shiningline
Stílus: AOR
Származás: Olaszország, EU, USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az olaszok szeretik a nagy ívű, legendás zenészeket felvonultató projekteket. Volt ugye például a Genius sorozat, amit nem is olyan régen vettem meg, mivel megtévesztett a Frontiers logó - most visszanézve, nem volt ez feltétlenül rossz vétel, de azért nem erre számítottam. A közös projekteknek sajnos van rengeteg pozitív és negatív jellemzője is. Pozitív az, hogy a sok jó énekes és zenész szélesebb közönséghez tudja eljuttatni a zenét, negatívum viszont az, hogy ilyenkor az egész anyagnak műanyag érzete van. Érzi az ember, hogy mesterséges egység kovácsolta össze a lemezen megszólaló hangokat, turnéra, vagy folytatásra igen kicsi az esély, ha van egyáltalán (tudom, a Genius három részt élt meg, de az mindenképpen speciális eset). Itt van tehát egy nagyon nagy összeborulás, a Shining Line lemez, mely az európai és az amerikai AOR színtér (relatív) krémjét tartalmazza, olasz producerek parancsnoksága alatt. A társaságra amúgy nem lenne panaszom, bár Harry Hess (Harem Scarem) valahogy sosem tudta elnyerni a szimpátiámat, pedig tisztességesen próbálkoztam mindig is. Itt van viszont a tavalyi év egyik nagy hőse, Mikael Erlandsson, aki a Last Autumn's Dream és a Salute frontembereként is learatott jó néhány babért, a LeBlanc testvérek, akik sajnos a keményvonalas AOR körökön kívül még nem nagyon tudták elnyerni az amúgy teljes mértékben megérdemelt elismerést, továbbá Erik Martensson a W.E.T. legénységéből, Michael Voss, Vinny Burns és lehetne még hosszasan sorolni... De nem teszem, ezzel a csapattal bizony elég nehéz elszúrni egy lemezt. Végezetül pedig maga az album, a 76 perces AOR sűrítmény, melyet a fentebb emlegetett "all stars" gárda állított össze. Nos, első hallgatás után valahogy még nem éreztem magam teljesen meggyőzve, és a várt kielégülés (rossz az, aki rosszra gondol) sokadik alkalomra sem jött el maradéktalanul. Ez a rendkívül hosszú lemez bizony csalóka egy kicsit. Az kétségtelen, hogy minőségi AOR alkotás, tele édeskés dallamokkal, nagyszerű énektémákkal, de elejétől a végéig hallgatva az ember nem tudja rendszerezni a fejében a hallottakat. A legegyszerűbben ezt az album első felén keresztül lehet bemutatni. A nyitónóta Highway of Love jó kezdés, kíváncsivá teszi az embert a folytatásra, az őt követő Amy azonban új irányba indul el. És kérem, Erik Martensson énekdallamai után Harry Hesst hallani nem feltétlenül felemelő érzés... Hogy tovább fokozódjon a káosz, a soron következő nótában már a LeBlanc tesók énekelnek, az előadott dal pedig egy az egyben szerepelhetne a tavalyi lemezükön. Az őket követő Heaven's Paths és Heat of the Light újra hangulatot vált, ezúttal valamiféle musicalben érzi magát a hallgató, hogy aztán Mikael Erlandsson Can't Stop The Rockja újra helyre tegye a dolgokat. És itt végre révbe érünk! Véleményem szerint Erlandsson magasról veri az idáig felhangzó énekesek többségét, mivel sokkal egyedibb a hangja, mint a kollégáinak. Ez a dal vitathatatlanul az album egyik legkiemelkedőbb darabja, még úgy is, hogy ezen is erősen rajta van a Last Autumn's Dream lenyomat. Az album közepénél tartva tehát oda lyukad ki az ember, hogy a lemez afféle válogatás is lehetne. Mondjuk, ahhoz hiányzik még néhány nagy név, de alapvetően akkor is ez a benyomás. A dalokat sajnos nem minden esetben sikerült annyira fogósra írni, mint azt egy kiemelkedő dallamos rock lemeztől elvárnánk, ilyen szempontból a nem olyan régen megjelent Grand Illusion lemez néhány nótája alaposan elveri a gigaprojekt egy-két nótáját. Nagyszerű dal lett viszont Michael Voss The Infinity In Us című szerzeménye, talán éppen azért, mert hangja meglepően hasonlít Erlandsson orgánumára. Szintén jól sikerült alkotások még a Still In Your Heart, a Follow The Stars és az Unbreakable Wire. A lemez vége viszont egy elég furcsa, progresszív dallamtrió, ami a maga több mint negyed órájával kicsit talán túlzásnak vélek. Nem vagyok benne biztos, hogy szükség volt erre, mert bár korábban is voltak problémák az albummal, igazán csak itt kezdtem érezni, hogy fogy a türelmem - akármennyire is szép és kellemes ez a három szerzemény. A Shining Line egy grandiózus, igazi super-group projekt, ami azonban messze nem szól akkorát, mint amekkorát várna az ember. Eleve kicsit átgondolatlan az egész koncepció, és a tizenöt dal is sok lett a jóból, de a kiemelkedő pillanatok miatt még így is nagyon megéri meghallgatni az anyagot. Bár eddig javarészt a hibáit soroltam, azért a kezdeményezés mindenképpen elismerésre méltó, és dicséretes, hogy sikerült egy lemez erejéig összerántani ezt a bandát. Éppen csak néhány dalon kellett volna még egy kicsit agyalni...
Legutóbbi hozzászólások