Beindul a gépezet - Kiss életmű I. rész

Vannak a rockzene történetében együttesek, amik valahogy képesek korszakokat, stí­lusokat, divathullámokat és minden egyéb kihí­vást átvészelni, a nevük pedig évtizedeken keresztül mindig ugyan olyan jól és kellemesen cseng. Beatles, Queen, Abba, AC/DC... a nagy alapbandák. Na meg persze a Kiss. Sokakhoz hasonlóan számomra is életem egyik meghatározó élménye volt az első Kiss dal megismerése. Nekem a Forever volt az első tőlük, aztán a Detroit Rock City, és egy ilyen banda esetében az ember mindig megőrzi az első találkozás emlékét. Most pedig eljött az idő, Kiss koncert a láthatáron, tizennégy évvel azután, hogy utoljára nálunk jártak a Sátán lovagjai. Amikor meghallottam, egyből benyomtam a 'Music From the Elder' albumot, aztán elhatároztam magamban, hogy arra a májusi estére örök életemben emlékezni fogok, hasonlóan az első dalukra, ami megütötte a fülemet. De vajon miből fakad a banda vonzereje? Mivel tudta magával ragadni az embereket a hetvenes, a nyolcvanas, a kilencvenes években, aztán napjainkban? A zene változik, lássuk be, a divattal együtt, és néha a Kiss is követte a divatot - na de kérem, ez a csapat most mainstream zenéket játszó banda? Nem az. Mégis vonzza az embereket. Talán azzal az időtlen minőséggel és hozzáállással, ami 1974 óta sugárzik a csapatból, talán a maszkokból áradó mágikus erővel... fene tudja. Mindenesetre most remegve, de veszem a bátorságot, hogy az indulás perceitől kezdve dióhéjban végigtekintsem azt az utat, amit a csapat 37 év alatt bejárt. Induljon a Rocket Ride! Ha az 1973-ban összeálló, négy fiatal és eltökélt zenészt tartalmazó, még lemezszerződés nélküli Kiss az újszülött gyermek, akkor a Wicked Lester néven működő formáció az embrió. Ez volt az a banda, amiben Paul Stanley (Stanley Harvey Eisen) és Gene Simmons (Chaim Witz) megpróbált eljutni a hőn áhí­tott sikerhez, a zenei hí­rnévhez, és az összes azzal járó dicsőséghez. Az 1970-ben alapí­tott banda eleinte különös, kevert zenei stí­lusával próbálta felhí­vni magára a figyelmet. Rock and rollt és popot játszottak, néha pedig még a folk rockot is odahelyezik a nevük mellé. A csapat 1971 és 1972 között megkezdte első albumának felvételeit, azonban a kiadójuk végül dobta az ötletüket. Szerencsére azonban a csapat nem hagyta annyiban a dolgot, és 1972-ben és 1973-ban a Wicked Lester túl volt az utolsó tagcseréken. A dobok mögött ekkor már Peter Criss (George Peter John Criscoula) ült, a gitáros pedig Ace Frehley (Paul Daniel Frehley) volt. Az utolsóként csatlakozó Frehley érkezése után a banda felvette a mára legendássá vált Kiss nevet, Frehley pedig megtervezte a jellegzetes, S rúnákkal dí­szí­tett logót. De volt a csapat tarsolyában valami, amiről jól tudták, hogy hatalmasat fog ütni - vagy legalábbis biztosan sejtették, hogy felkelti az emberek érdeklődését. Már a Wicked Lester időszak végén elkezdték festeni magukat. Ezekre az időkre csak néhány vicces, igazán röhejes fénykép emlékezett minket, de mire a valódi Kiss gépezet beindult, már megvolt a négy legendás maszk és karakter. Akkoriban az amerikai zeneipar telí­tve volt jobbnál jobb csapatokkal. A sok feltörekvő együttes mellett javában tombolt a Led Zeppelin őrület is, Angliából rengeteg hatás áramlott a honi zenepiacra. Lefektették már a heavy metal alapköveit is. Amerikában pedig mindeközben sorra jelentek meg azok a bandák, amik Jimi Hendrix és az angolok hatására egyre vadabb és fogósabb számokkal ragadták magukkal az embereket. Blue Öyster Cult, Alice Cooper... gondolom, mindenki érti, miről van szó. A Kiss azonban képes volt új elemet vinni a műsorába. Először fordult elő, hogy földöntúli, istentelennek tetsző teremtmények jelentek meg a szí­npadon, akik olyan elementáris erővel tolták a zenéjüket, mint senki más. Korai koncertjeiken volt idejük kiismerni a közönség reakcióit, í­gy tudták, mivel lehet tovább fokozni a hangulatot a zenén kí­vül. Vérhányás egy torz basszusszóló közepén, amit ráadásul egy démon ad elő... tiszta őrültség, de ahogy az emberek jegyet vesznek egy horror mozira, úgy erre is megveszik a belépőt! Levegőbe emelkedő dobok, energikus mozdulatok (amik magas-talpú cipőben tényleg embertelennek hatnak)... ebben rejlett a vonzerő! A SHOW-ban. Az első lemez 1974 februárjában jelent meg, cí­m nélkül. Letisztult hangzású, profi anyag volt, de zeneileg semmi különlegesség nem jellemezte. De a borí­tóból kibámuló négy teremtmény mégis megragadta a hallgatókat. Hozzá kell tenni, a zene is tartalmazott valami speciálisan felszabadultat, valamit, amiben ott volt a Beatles iránti rajongástól kezdve sok minden, ami igazán élvezetessé tud tenni egy lemezt... de azért a legnagyobb vonzerő a maszkokban volt. A Kiss első alapdalai itt voltak elszórva. A Deuce egy legenda, talán az egyik (ha nem a) legtöbbet játszott daluk. A Black Diamond eggyé vált a magasba emelkedő, mindenfelé szikraesőt szóró dobfelszerelés látványával, a 100 000 Years pedig Gene Simmons elborzasztó szí­npadi magánszámaival. De ugyan í­gy ki lehetne emelni a Cold Gint, Ace szomorú jövőjének előrevetí­tőjét, a Firehouse-t, vagy a csapat első kislemezét, a Nothin' to Lose-t. Érdekes momentum, hogy a borí­tón megjelenő maszkok még érezhetően nem tisztázódtak le. Gene arcfestése minimálisan, Peteré viszont teljesen megváltozott. A Catman maszk itt még félelmetes, de kevésbé hasonlí­t egy macskára, később viszont valóban macskás lesz - ahogy néhányan mondják, kiscicás. A lemez megjelenése után a csapat fellépett a Mike Douglas Show-ban. Egy rövid és velős interjú Gene Simmonsszal, majd Firehouse. Nagyszerű kordokumentum, amiből kiderül, ezek az álarcos alakok akkoriban legalább annyira megdöbbentették az embereket, mint manapság a Lordi, vagy a GWAR tagjai. De a közönség egy jelentős részének tetszett a dolog, legalábbis nem ismétlődött meg a Beatles hatvanas évekbeli botránya, amikor az amerikai bibliaövezetben lemezek ezreit égették el. Mindenesetre a találgatások beindultak, és bizonyos rosszakarók - vagy talán éppen a kiadó - hatására elterjedt a pletyka, miszerint a Kiss annyit tesz, Knights in Satan's Service. Azt hiszem, ha akkoriban megkérdezik Gene-t, igaz-e ez a pletyka, ő gond nélkül rávágta volna, hogy igen... A közel 80 fellépésből álló turné közben a zenekar fölvette a következő albumot, a 'Hotter Than Hell'-t. Klasszikus lemez, amivel sikerült tartani az első album szí­nvonalát, és elszórtak rajta jó néhány klasszikust. A cí­madó dal a rajongók egyik potenciális kedvence, a kétperces Let Me Go, Rock and Roll pedig élőben hat-hét percesre duzzadt a szólókkal együtt. A Parasite a világ egyik legfogósabb gitártémájával lett ellátva, a Goin' Blind pedig az első ballada volt az együttestől. Ezután turné és albumfelvétel. Megállás nincs, csak munka. Ekkoriban kezdett kialakulni Gene és Paul elképesztő munkatempója, ami lassan kiölte mellőlük Crisst és Frehley-t. Manapság igen nehéz elképzelni, hogy egy együttes minden évben két lemezzel álljon elő, de akkoriban a Kissszel szemben ez volt az elvárás. A dolog működött. Bárhova mentek koncertezni, telt-házas bulit csináltak, a rajongói körük pedig egyre csak bővült. A kiadó elvárta az új lemezt, Stanley és Simmons pedig katonás fegyelemmel vetette bele magát a munkába. De az 1975-ös 'Dressed To Kill' egy megfáradt lemez lett. A srácok kezdték kisujjból kirázni a nótákat, amikről személy szerint az a benyomásom, hogy szinte kivétel nélkül töltelékdalnak valók, afféle ürügyek a turnéra, ahol aztán elnyomhatták a Deuce-t, meg a Black Diamondot. De volt az albumon egy igazán nagy dobás, valami, amit ma már úgy emlegetünk, mint a rock and roll himnusza. Ez a Rock and Roll All Nite, ami a gyengécske lemez zárótétele lett, és igazán még a banda sem fedezte fel a benne rejlő lehetőségeket. De nemsokára ez is megváltozott. Az újabb turnén megszületett a következő Kiss alapmunka. Felvették azt az élő lemezt, ami a maga stí­lusában valahol a 'The Song Remains the Same' és a 'Made in Japan' között foglal helyet. A cí­me csak ennyi: 'Alive!' A világ egyik legdögösebb és leglényegretörőbb borí­tója, mögötte pedig a dupla bakelites album, a hetvenes évek közepének a Kisse. Kár, hogy jó minőségű koncertfilmet sosem forgattak akkoriban a bandáról. Bizonyosan ott jött volna igazán át, miről is szólt akkor ez a zenekar, hogyan körvonalazódott mindaz, amit majd május 28.-án a szí­npadon fogunk látni. De a lényeg azért ebből a csodálatos hanganyagból is lejön. A maszkos fickók őrült ötlete bevált. Beindult a Kiss gépezet. Folytatása következik...