Főszerepben a Hang, avagy í­zelí­tő a holtak táncából: Brendan Perry - 2010.03.30., Diesel

írta Mike | 2010.04.10.

Amikor hí­rét vettem Brendan Perry koncertjének, csupán kósza tippjeim voltak arra nézve, vajon 2010-ben Magyarországon hány ember lesz kí­váncsi rá és szólózenekarára? Mert ez nem a Dead Can Dance, a legendás-kultikus duó, amelynek egykoron ő volt a "hí­mpillére" Lisa Gerrard mellett; a DCD egy esetleges újjáalakuló koncerttel minden bizonnyal kisebb hisztériát okozna itthon a látens rajongói-bázisban, de Perry önmagában csak a nyitottabb darkos-gótikus ifjakat és a negyvenes, entellektüel világzene-falók hardcore magját tudta becsalogatni aznap este az í­gy félig megtelt/félig üres Dieselbe. Illetve azt, akinek a pénztárcája megengedte... Valljuk be, amikor hetente-havonta egymást érik a nagyobbnál nagyobb nevek koncertjei (hiszen bármennyire is furcsa lehet, bizony van átfedés a Kiss-, a Metallica- és a Brendan Perry/Dead Can Dance-rajongók között) a hazánkfia kétszer is meggondolja, na, most akkor tavasszal melyikről mondjak le a sok közül? És nem a Kisst meg a Metallicát fogja kihagyni... Valahol érthető mindez, Perry ugyanis a DCD 1998-ban bekövetkező feloszlása óta csak nagyritkán adott életjelet magáról. Noha '99-ben napvilágot látott az 'Eye Of The Hunter' cí­mű szólólemeze, vendégeskedett az ambientes-experimentális Zoar 2003-as korongján, 2005-ben ismét összeállt Lisa Gerrarddal egy DCD újra-turné erejéig, tavaly pedig a post-rock Piano Magic anyagán játszott, de ezen kí­vül nem sokat lehetett hallani róla. Ez év nyarán azonban újfent szólóalbummal tér vissza, az 'Ark'-kal, s ennek körútját máris elindí­totta. Furcsa élőben úgy hallgatni a friss dalokat, hogy előtte sehol nem férhettünk hozzá (mármint legálisan természetesen), de ennek is megvan a varázsa - amennyiben izgatottan várjuk a produktumot. Hazudnék, ha azt mondanám, í­gy voltam Perry-vel is, mert bár igencsak közel áll hozzám a Dead Can Dance, azon kí­vül eső munkáihoz eddig nem volt szerencsém, és hát sejthető volt, hogy nem a múlt dicsőségét akarja meglovagolni. Ettől függetlenül éppen egy őskori DCD-dallal, mégpedig a meditatí­v The Arcane-nel nyitottak, miután szép csendben felsétáltak a szí­npadra. A vörös függönyökről nekem most már mindig is a Twin Peaks fog az eszembe jutni, itt is igen jól mutatott, ám ez nem mondható el a zenészekről, magyarul fazonilag nagyon nem voltak egy hullámhosszon: még a saját nagyapjának tűnő Brendan festett a legjobban rendőrnyomozó-bőrdzsekijében, a többiek inkább egy ZS-kategóriás, egyetemi alter-bandába illettek volna, semmint egy efféle spirituálisabb muzsikához. Főként az egyébként kedves arcú, apró basszeroslány volt olyan, akár egy ortodox Sisters Of Mercy-fanatikus '88-ból... Persze, lehet mondani, hogy mindez mit számí­t, de el nem tudom képzelni, hogy egy nagyszabású Dead Can Dance-koncert ugyanazt az élményt nyújtaná ilyen szedett-vedett kiállással, még ha ez nem az a koncert volt is. No, nem akarok rosszmájú lenni, hiszen a vizuális orgazmus nem erre az estére volt datálva, a zenészek játékával valójában semmi gondom nem volt, azon kí­vül, hogy a katarzist nem ők szállí­tották úgymond... Katarzist pedig nagyritkán éreztem csupán, és ez talán a zene jellegének volt köszönhető. Úgy vélem, ennek oka elsősorban Perry szólószámaiban keresendő, némelyik ugyanis kevésbé karakteres és izgalmas, mint a DCD szerzeményei (a szüntelen összehasonlí­tás elkerülhetetlen), de fogalmazhatnék akképp, hogy ezek a dalok bizony hí­ján vannak a szinte nem evilági fennkölt szépségnek, amely a legendás duó zenéjének sajátja. Brendan viszont gyönyörűen énekelt! Amióta először hallottam őt, azóta rabja vagyok ennek a végtelen űr kozmikusságát és éteri tisztaságát idéző Hangnak, s minden alkalommal beleborzongok, amikor csak hallom. Mint előadó, nem a legszuggesztí­vebb, legkivételesebb énekes a (rock)zenei palettán, ám az orgánuma kétségkí­vül egyedülálló és összehasonlí­thatatlan; nincsenek virtuóz bravúrok, nincsenek óriási hajlí­tások, ami van, az egyfajta különös í­z, akár a csillagok titokzatos mélysége-távolsága, maga a szí­n, amely éppen olyan, mint a vörös függöny bársonypuha misztikuma. A műsor gerincét nyilvánvalóan a megjelenés előtt álló 'Ark' szerzeményei alkották, erről elhangzott többek közt a magasztos-melankolikus Love On The Vine, amelynek refrénjét akár Peter Gabriel is énekelhetné, és amely az est egyik csúcspontja volt! Előkerültek azonban kissé szürkébb, arctalanabb epizódok is a jövőbeni albumról: például sem a "trip-rockos" ütemekkel kí­sért The Golden Rule, sem a már-már unalomba hajló This Boy nem tett jót az amúgy is belassult, elmerengő előadásnak. Aztán meglehet, hogy majd otthon, párnák közt elmélyedve a lemezben, mást fogok mondani, de ott a mágiát nem éreztem ezeknél. Mert a mágia, a varázslat az olyan dalokban szökött szárba, mint a komor folyóként hömpölygő Voyage Of Bran és a folk-ballada Medusa (első szólómunkájáról, az 1999-es 'Eye Of The Hunter'-ről), illetve a Dead Can Dance-gyöngyszemekben: The Carnival Is Over, Spirit példának okáért. Eljátszották még a The Passage In Time-ot a '84-es debütről (ezt az opust nem igazán szeretem, mivel jóformán darkwave meg punk), és volt a tarsolyban egy Piano Magic-nóta is, méghozzá a finoman hangszerelt, kiváló You Never Loved This City. Brendan ugyan nem beszélt sokat, tulajdonképpen csak a számcí­meket mormogta bele a mikrofonba, mosolyogni is alig láttuk, de jó volt ez í­gy, a maroknyi közönség nem a nagy mutatványokért jött, hanem az egyszerű, tiszta zenéért. És egy igazi klasszikussal búcsúztak, az emelkedett, imajellegű Severance-szel a 'The Serpent's Egg' DCD-albumról. Noha egy visszatérő Dead Can Dance-koncert nyilván rám is sokkal nagyobb hatással lenne, Brendan Perry szólóestje a helyenként le-leülő hangulat ellenére nagyszerű és emlékezetes volt. Ha pedig Lisa Gerrarddal mégsem hozza össze őket újra a sors, a mágiát már csak a fényes korongokban lelhetjük meg... Mike Képek: Karancz Orsolya Köszönet a lehetőségért a Concertonak!

Legutóbbi hozzászólások

  • Herr Wolf on Bryan Adams állja az ütéseket: “Bocsánat, de elsőre ezt gondoltam, hogy “Ki ez a Mókus?”. Az idő kegyetlen. Megváltozunk!!! A dal egyébként JÓ!!!
  • Herr Wolf on Helloween – Az a kicsi, amivel már épp túl sok: “Látva a videót és hallgatva a dalt, nálam totál libabőr jött elő!!! Brilliáns dal!!! Amúgy az album is nagyon-nagyon jó!!!…
  • Herr Wolf on W.A.S.P. – Még egyszer utoljára eljátsszák az egyest: “Parádés hír!!! A bécsi koncertre is van jegyem, amikor azt megvettem még nem volt ismert a hazai koncert. Se baj!!!…
  • Herr Wolf on Helloween – Skyfall 2.0?: “Húúúúúú!!! A betyárját!!! Ez egy brutálisan remek dal!!! Minimum 10 pont!!! Szép volt FIÚK!!!
  • Herr Wolf on Holnap lesz Ozzy Osbourne temetése: “Szomorú vagyok, hogy 1 héttel OZZY halála óta rajtam kívül SENKI, EGYETLEN rajongó NEM volt képes ezen oldalon megemlékezni róla!…
  • Promises on Helloween – Skyfall 2.0?: “Minden benne van, amiért szeretjük a Helloweent! Album megrendelve, koncertjegy zsebben! 🤘
  • helloweenforever on Helloween – Skyfall 2.0?: “Jo kis ízelítő. 😀 Nekem nagyon tetszik.
  • Herr Wolf on Elhunyt Ozzy Osbourne: “Nagyon szomorú hír!!! Fájdalmasan nagy veszteség a világ METAL Fanjainak!!! Brutálisan nagy veszteség a halála!!! Többször láttam élőben úgy is…