Styx - Át a folyón: Styx életmű - II. rész (Olvasói írás)
írta Hard Rock Magazin | 2009.10.12.
Az Equinox album sikere után a Styx turnézni indult, hogy lehetőség szerint minél jobban népszerűsítse az új lemezt. Az útra azonban Curulewski már nem tartott velük. A gitáros magánéleti okokra hivatkozva elhagyta az együttest, de a később újra-kiadott albumokon és válogatásokon újra és újra felbukkant a neve.
A kiváló zenész távozása után a csapatnak új embert kellett keresnie a megüresedett gitáros posztra, de James Young még azon a lehetőségen is komolyan elgondolkodott, hogy egyedül viszi tovább a zenekart - és mint tudjuk, a hasonló felállású csapatok igen jól működnek.... Az sem kétséges, hogy Young-ban megvolt a kvalitás a feladat elvégzéséhez, de végül mégis inkább felvettek egy új gitárost.
Ő volt Tommy Shaw, egy fiatal, feltörekvő zenész, aki korábban az MS Funk nevű zenekar tagja volt. A turnén már ő zenélt Curulewski helyett. 
Az 1976-os évben megjelent a Styx hatodik stúdióalbuma, a Crystal Ball. A lemez egyúttal Tommy Shaw bemutatkozási is, és az album hallgatása közben hamar kiderül, mennyire nagy beleszólása volt már ekkor a zenekar ügyeibe.
Újonc mivoltához képest három dalban is énekel - nem meglepő, hiszen a hangja tökéletesen belesimul a Styx kiemelkedő vokális hagyományaiba -, két kivétellel pedig az összes szerzeményben megjelenik, mint társszerző.
A lemez amúgy az Equinox hagyományait viszi tovább, bár bizonyos pontokon visszatér a korábbi, progresszív irányzathoz. Két kislemez jelent meg az albumról, a "Crystal Ball" és a "Mademoiselle" (előbbi Shaw, utóbbi Young és Shaw közös szerzeménye).
Az album a 66. helyet érte el a Billboard listáján, és a kislemezek is a Top 40-ben szerepeltek. De az igazán nagy erejű csapás még egy évet váratott magára. 
1977-ben a Styx belépett a halhatatlanok közé. Az együttes hetedik stúdióalbuma (újra egy koncepciólemez) július 7.-én jelent meg, Grand Illusion címmel.
Ebben a lemezben benne van minden, ami Styx. Csodálatos vokálok, Young és Shaw lenyűgöző gitárfutamai, és természetesen DeYoung elsöprő erejű dalai. Az album nyolc dala közül öt potenciális kislemez-sláger lehetett volna, de mégis csak kettő jelent meg közülük, "Come Sail Away" és a "Fooling Yourself". Gyakorlatilag mindkét dal szinte azonnal sikert aratott, hiszen a 8. és a 29. helyeket foglalták el a slágerlistán.
Az albumot nem kívánom jobban kivesézni, mivel az Évtizedelő rovatban már alaposan bemutatásra került egyszer.
Az album a Billboard-on a 6. helyet szerezte meg - ilyen mérvű sikerre azelőtt nem volt példa a zenekar történetében. Tommy Shaw és Dennis DeYoung itt már érezhetően megosztja a zenekar vezetésének feladatát, James Young pedig a háttérbe szorul. Egyetlen saját szerzeménye szerepel csak az albumon, a szintén legendás "Miss America". Érdes hangja azonban immáron nem illeszkedett túl szerencsésen a himnikus dalokhoz.
A Grand Illusion elindított egy lavinát. Ez a lavina azonban felfelé vitte az együttest, egyenesen a csúcsra, ahonnan már csak lefelé vezethetett az út. 
A soron következő éveket sokan csak platina-időszakként emlegetik. Sorra jelentek meg a Grand Illusion logikus folytatásai, elsőként 1978-ban a Pieces of Eight.
Az album megint koncepciólemez volt, akárcsak a Grand Illusion és a The Serpent is Rising. Maga a hangzás az előző lemezre emlékeztet, bár bizonyos pontokon érezhetően visszanyúltak a korábbi, progresszív időszakba, ugyan úgy, ahogy a Crystal Ball is tartalmazott egy apró visszatekintést az Equinox előtti időkre.
Az albumon található tíz dal gyakorlatilag hibátlan. Több zenekedvelő szerint ez az együttes legjobb albuma - a véleményüket jómagam is osztom. Az albumon helyet kapott két instrumentális szerzemény, melyek közül az egyik ("Message") DeYoung szintetizátorvarázslata, a második azonban egy titkos Styx favorit, az "Aku Aku". Az egyszerű kis dalocska, ami lezárja az albumot, egy zenei utazás az égbe - ezt mindenkinek be kell látnia.
Két dalt James Young énekel, ezek pedig az album leghúzósabb témái. Dennis DeYoung hármasa ("I'm O.K" - "Queen of Spades" - "Pieces of Eight") inkább a drámaiságra helyezi a hangsúlyt, míg Tommy hármasa ("Sing for the Day" - "Blue Collar Man" - "Renegade") ismét a hard rock gyöngyszeme, kivéve az elsőt, ami egy kedves kis játék. Mindhárom dal megjelent kislemezen, és igen előkelő helyre kerültek. Ha csak ezt nézzük, akkor az album egyértelműen Tommy lemeze, hiszen DeYoung egyetlen szerzeménye sem lett sláger, ellenben mind favorit a rajongók körében. A Pieces of Eight szintén a hatodik lett, akárcsak a Grand Illusion, az együttes pedig feljebb lépett egy lépcsőfokot. 
Az 1979-es Cornerstone a kezdet vége és a vég kezdete. Az album a Billboard-on a második helyre került, a rajta szereplő kilenc dalból pedig öt jelent meg kislemezen - és kivétel nélkül jól teljesítettek.
A "Babe" ma már egy legendás szerelmes dal, DeYoung legnépszerűbb szerzeménye. Szintén ő írta a pop felé sodródó "Why Me? "-t, illetve részt vett a "Lights" és a "Borrowed Time" megírásában is - bár ezeket a dalokat Tommy énekelte fel.
Shaw szerzeménye a "Boat on the River", amit sokan egy tradicionális népdalnak képzelnek, pedig egyáltalán nem az. A különleges hangszerelés egy újabb bizonyíték a Styx kiváló technikai képességeire.
A csapat fürdött a sikerben, a Grand Decathlon Tour névre keresztelt koncertkörút pedig rengeteg bevételt hozott a számukra. De volt a sikernek árnyoldala is.
A "Babe" című dal eredetileg DeYoung magánakciója volt a feleségének, Young azonban úgy vélte, megfelelő hangszereléssel szerepelhetne az albumon. Az elképzelés helyes volt, hiszen a "Babe" egy legenda lett, de a következmények felborították az együttesen belüli egyensúlyt. DeYoung egyre inkább a pop irányába kezdte terelni a zenekar stílusát. Sok szintetizátor, kevés és visszafogott gitár - ez jól látszik a "Why Me? " című dalban. A dolog azonban nem tetszett mindenkinek, főleg Tommy Shaw-nak nem.
A bomba végül a "First Time" című szerelmes ballada lévén robbant fel. Ez lett volna az album hatodik kislemeze, Shaw azonban kijelentette, hogy ha a dal megjelenik, ő kilép a zenekarból. A sikerhez azonban ő is kellett, így a "First Time" megmaradt az album egyik dalának - pedig ez is egy kiváló szerzemény.
A Styx együtt maradt, de a feszültséget egyre nehezebb volt levezetni. 
A sikert jelképező hegycsúcsot a Styx végül 1981-ben vette be, a Paradise Theater című, ma már a legendák könyvébe illő albummal.
Újabb koncepciólemez, újra kislemezek egész sora, és meglepő módon néhol kimondottan popos, néhol kimondottan rockos hangzásvilággal. Az albumot egy jellegzetes téma, a "The Best of Times" intrója nyitja és zárja, miközben a dal a lemez közepén és felcsendül - tehát ugyan azt a szólamot háromszor is halljuk a lemezen.
Hard rock szerzemény a lemezről a "Rockin' the Paradise" (DeYoung), kis túlzással pedig a "Too Mush Time on my Hands" (Shaw). Ezek a kislemezen megjelent gyöngyszemek, de az albumon ott van még a sötétségbe nyúló "Snowblind" (rajongói favorit) és a "Half-Penny, Two-Penny", amivel Young újra ad egy pofont a hallgatóknak. Ez az album leghúzósabb témája, mely jelzi, hogy a Styx-ben belül most mintha újra egyensúly alakult volna ki.
Van még a lemezen néhány igazságtalanul elfelejtett dal, mint a "She Cares", vagy a "Lonely People", melyeket érdemes néhányszor végighallgatni - hiszen ezek is hibátlan nóták, amiket egész egyszerűen jó hallgatni. Az albumot reklámozó turnéról egy jó minőségű koncertfilm is készült, amit a Bodukan Stadionban rögzítettek. Sajnos közel lehetetlen beszerezni a japán koncertfilmet, de aki birtokolja, az valódi kincset tudhat magáénak. 
Végül elérkezünk a klasszikus Styx utolsó lemezéhez, az 1983-as Kilroy Was Here-hez. A legendás koncepciólemez története szerint valamikor a jövőben a rock tiltott zenévé válik, az utolsó reménység pedig a börtönben sínylődő ex-zenész Kilroy (DeYoung), aki megszökik és megkísérli visszaállítani a rockzene dicsőségét. Segítőre is talál a fiatal és ambiciózus Jonathan (Shaw) személyében, akivel felveszik a harcot a gonosz Dr. Righteous (Young) ellenében.
Ez a Styx legnagyobb szabású vállalkozása. Az album mellé egy tíz perces filmet, és szokatlanul ötletes videoklipeket is készítenek. A koncertekre folyamatosan magukkal viszik a díszleteket, mint például a jellegzetes robotos álarcot, amit DeYoung a show elején levesz a fejéről.
De az album felemás. Kiváló dalok sorakoznak rajta, kiváló megvalósításban, de maga a zene sok helyen már teljesen elszakad a rocktól, ami ismervén Shaw hozzáállását a kérdéshez, egyáltalán nem jó. A Kilroy Was Here egyértelműen DeYoung szüleménye, még annak ellenére is, hogy Shaw olyan nagyszerű dalokat készített a lemezre, mint a "Haven't We Been Here Before? ", vagy a "Cold War". James Young is kitett magáért, hiszen a "Double Life" és a "Heavy Metal Poisoning" szintén kiváló darabok. (Megjegyzem, részemről az album személyes kedvence a szintén Shaw által írt "Just Get Through This Night".)
Az albumról csak három kislemez jelenik meg, ami nem is lenne baj, ha maga az album nem jelentene visszaesést a Paradise Theater után. Csak a harmadik helyet érik el, amin nincs szégyellnivaló, de attól függetlenül visszaesés, még a Cornerstone-hoz képest is. Baj azonban még nincs...
De hamarosan elindult a turné, és 1984-ben az együttesen belüli feszültség végül szakadáshoz vezetett... Folytatása következik. TShaw
Legutóbbi hozzászólások