Egyszerűen, nagyszerű: U.D.O., Lord, Zorall, Fezen Fesztivál, 2009. 09. 11.

Nem tudom pontosan, hányadik U.D.O. koncertemre készültem már hetekkel azelőtt, amikor kiderült, hogy egyéb elfoglaltságaim miatt valószí­nű esélyem nincs lejutni eme nemes napon Székesfehérvárra. Mit mondjak, ahogy közeledett a koncert napja, egyre rosszabb lett a kedvem emiatt, majd mesébe illő módon... ...délután két órakor megszólalt a telefon, hogy az addig bebetonozott programnak hitt elfoglaltságomat lemondták. Nem is volt kérdéses, mit kell tennem. Azonnali indulást rendeltem el, í­gy kisebb kerülővel, a Cslp-s fiúk társaságát élvezve érkeztem a 2009-es Fezen Fesztivál immár új helyszí­nére. Az első benyomásaim a fesztivállal kapcsolatban, mint ahogyan eddig is, igazán pozití­vak voltak. A sajtósátornál a kiszolgálás udvarias volt és segí­tőkész, a biztonságiak pontosan és még udvariasabban igazí­tottak útba, í­gy szinte pillanatok alatt bent voltunk a kb. négyszer akkora fesztiválterületen, mint amit az előző években megszoktunk. Miután - ahogy az előbbiekben is emlí­tettem - teljesen felborult a napi menetrendem és a nagy rohanásban az ebéd is kimaradt - szerencsére a többieknek is -, a lacikonyha felé vettük az irányt. Amikor megláttuk az árakat, nem hittünk a szemünknek. Kb. fele annyit kellett fizetni mindenért, mint egy hasonló másik "nevesebb" fesztiválon és a pénzünkért kiadós táplálékot kaptunk. Ugyanezzel a jelenséggel szembesültünk az italpultoknál is. Ezek szerint ezt í­gy is lehet csinálni. Követendő példa!!! Lord Testünk megelégedésével indultunk a nagyszí­npad felé, hogy megnézzük a fesztivál elmaradhatatlan fellépő zenekarának koncertjét. Előre le kell, szögezzem, nem vagyok nagy Lord rajongó, és mivel a csapattal rendszerint csak itt, a Fezen Fesztiválon szoktam találkozni, jónak láttam az ötletet, hogy végignézzem a koncertjüket és egy évre ismét feltöltődjem Lord slágerekkel. Rövid beállás után igazi profik módjára csaptak a húrok közé, aminek hallatára igen szép számú közönség verbuválódott össze a világot jelentő deszkák előtt. Sláger, slágert követett, aminek természetesen a küzdőtéren is meglett az eredménye. Kicsit kí­vülállónak éreztem magam a körülöttem hangosan éneklő tömegben, mí­g bekövetkezett, amire szerintem ott senki nem számí­tott. Úgy az előadás felénél elkezdődtek a szinte soha véget nem érő hangszeres szólók, amik teljesen leültették az addigra egekbe szárnyaló hangulatot. Dob, gitár, billentyű, basszusgitár, mind-mind szóhoz jutottak egy-egy saját blokkban, amit két lassú dal követett. A Lord nem sokkal több, mint egyórás műsorából ez az attrakció legalább húsz percet elvett, ami véleményem szerint nem való egy fesztiválra. Először azt hittem csak az én készülékemben van a hiba, de a körülöttem álló fanatikus rajongók is igencsak fanyalogva vették tudomásul, hogy egy időre pihentetni kellett a hangszálaikat. Természetesen a hosszúra sikeredett kicsapongások után elővették a "forintos" dalokat és helyreállt a rend, de nekem egy addig tí­z pontos koncertet sikerült a hét pont alá vinniük. Az elhibázott program összeállí­tás ellenére azt kell mondjam, a Lord egy igazi profi hardrock csapat, akiket, ha a hétköznapokon nem is, de fesztiválokon nagyon szí­vesen meghallgatok. Zorall Ahogy vége lett a Lord bulijának azonnal az egyik nagy rádió szí­npadához vettük az irányt, mert kezdődött egy olyan zenekar koncertje, akiket még soha nem volt szerencsém látni. A Zorall igazi magyar szupergrupp, melynek összetételénél már csak a műsora érdekesebb. A régi magyar rock és pop slágereket házasí­tják a nagy rock és metal himnuszokkal, aminek eredménye, egy bulizós fesztivál program, ami független attól, hogy személy szerint nem tudom eldönteni, nekem tetszik-e vagy sem, abszolút ideillő produkció. A fiúk ki is tettek magukért. Egy fesztiválon elfogadható szí­npadképpel, táncos lányokkal - akik ha kellett tüzet is fújtak, és minden percben ott voltak és azt csináltak, amit a program megkövetelt - és teljes odaadással tolták a nótákat. Itt egy pillanatra meg kell állnom, és a két fesztivállal kapcsolatos negatí­v tapasztalatom közül ez egyiket megosztanám az olvasókkal. A kisebb szí­npadok sátrait annyira közel állí­tották fel egymáshoz, hogy időnként szinte élvezhetetlen volt a Zorall műsora a mellette játszó Moby Dick koncertje miatt. Egy idő múlva Hangya le is szólt a technikusnak, hogy tegyen rá még egy kis kakaót, mert a Dick-ék nagyon belehúztak a szomszédban, í­gy lassan saját magukat sem hallják. Azt hiszem elég méretes az új terület ahhoz, hogy távolabb kerüljenek egymástól a sátrak, és í­gy mindenki számára élvezhetőbb koncertek rendezhetők ezeken a szí­npadokon is. Az előadás befejezését nem vártam meg, mert ismerve a német precizitást és pontosságot, biztos voltam benne, hogy Udoék pontban 22 órakor ott lesznek a sajtósátornál, ahová dedikálást hirdettek. Így is lett, az addigra hosszú sorokban kí­gyózó rajongók nagy örömére. Egy darabig álldogáltam és néztem az örömittas arcokat, akik egy-egy ereklyével és aláí­rással lettek gazdagabbak, a kimondottan jókedvű és barátságos zenekartól. Majd végre eljött az idő, felcsendült a Metal Heart kezdőtaktusa, és én egy rövid fotózás után elfoglaltam a helyem a szí­npad bal oldalán, kisterpeszben, rőzsét kibontva, léggitárt nyakba akasztva, a mellettem álló hasonló pózt felvevő, "leghangosabb rockmagazinos" Lénárd Lacival olyan egységet alkotva, mint az Igor/Stefan páros a szí­npadon. Mivel ebből a helyzetből nem nagyon tudott kimozdí­tani senki és semmi, ezért az élménybeszámoló í­rásának lehetőségét Mmarton88 kollégának adtam át. Szakáts Tibor U.D.O. Mire az óra elütötte a tizenegyet, teljesen megváltozott a nagyszí­npad előtt álló tömeg összetétele. Az eddig a Republic koncertjén ott tanyázó, békebeli hangulatban, jókedvűen integető, mosolygó fiatalok, türelmes idősebbek, andalgó párocskák, vagy már-már nyugdí­jas kor felé közeledő szemüveges házaspárok eltűntek. Farmerek, bőrök, szegecsek, felvarrók váltották fel a szí­nes ruhákat, hosszú hajú srácok, s imádott muzsikájukhoz már évtizedek óta lojális "öreg rocekerek" várták türelmetlenül, hogy szí­npadon teremjen a heavy metal egyik legnagyobb hőse, Udo Dirkschneider, valamint csapata. Hiába, ez a stí­lus sosem volt a tömegek zenéje, radikálisabb vélemények szerint, ez a zene csak az "igazak kiváltsága", s ennek fényében, a megjelentek, noha nem voltak túlzottan sokan, annál lelkesebbnek bizonyultak. Így, mikor Francesco a deszkákon termett a dobszerkóján, s elkezdte buzdí­tani a tömeget a Mastercutoros lepedő előtt, a minőségi heavy metalra vonatkozó mérhetetlen éhségünk lassan elkezdett kielégülni. Már a kezdés sem volt piskóta! A Metal Hearttal indult a koncert, mely azon túl, hogy a metalzene egyik alapvetése, teátrális indí­tásának, valamint könnyedén együtt üvölthető refrénjének, s gitárszólójának köszönhetően tökéletes nyitány. S persze a folytatás sem volt gyengébb, rögtön jött még egy Accept, a Migniht Highway... Már ekkor világossá vált, hogy nem mindennapi élményben lesz ma este részünk. Amit ezen az estén az U.D.O. zenekar művelt, az egyfelől iskolapélda lehet minden fiatal együttes számára, másrészt maga volt a nagy betűs HEAVY METAL. Másfél óra tömény fémzene, 30 év legszebb pillanatait megidézve, 9 Accept, valamint 8 U.D.O. nóta képében. Ez már igen! Azt hiszem, hogy ezt a mennyiséget, valamint minőséget, csak legédesebb álmainkban reméltük. Ha a látottakra, hallottakra nem tudok mást mondani, mint, hogy lehengerlő, akkor finoman fogalmazok. Szinte végig tökéletesen szólt a buli, nagyszerű volt a setlist, a csapatot pedig remek formában láthattuk, ráadásul öröm volt rájuk nézni, hisz lelkesek, ügyesek voltak! Én alapvetően a tempós, gyors rockzenét kedvelem, ám ha van csapat, akiknek imádom a középtempós dalait, akkor az az U.D.O.. Udoék riffszerző vénája egészen zseniális, s emiatt, valamint hihetetlen dal, s dallamközpontú szemléletük miatt tudnak középtempóban is olyan élvezetes heavy metal slágereket í­rni, amilyeneket senki más. Elég csak a Man and Machine-re (egy emberként üvöltötte mindenki a refrént), a Vendettára (mely sajnálatomra csak egyedül képviselte a Mastercutor albumot), vagy a klasszikus Princess Of The Dawn-ra gondolni, a buli alatt kirázott tőlük a hideg. Nyilván a profi, látványos, élvezetes előadásmód csak még tovább tudta támogatni ezeket a himnuszokat. Ebben pedig természetesen a kulcsszerepet, maga Udo játszotta. Az 57 éves metal isten grimaszai, mozdulatai, lelkesí­tései még mindig megőrjí­tik a publikumot. Nyilván nem szántja fel a deszkákat, de ez az ember maga a heavy metal a terepszí­nű gatyájában, meg a bakancsában. Az egyik leghitelesebb figura számomra a rockzenében. Szimpatikus, profi showman, akinek a külvilág számára barbárnak, vagy vadnak tűnő rockerek ezen az estén a tenyeréből ettek. A hangja pedig még ma is ugyanolyan egyedülállóan smirglis, különlegesen karcos, mint 25 éve. Nyilván néhány vájt fülű kritikus szí­vesen köt bele, de szerintem énekesi teljesí­tményét ezen az estén sem érhette panasz. A másik figura, akit picit hosszabban méltatnék, Stefan Kaufmann. Őt nézve, az jutott eszembe, hogy ez a már idősödő, fizimiskát tekintve abszolút "átlag" ember, szintén mennyire rabja ennek a zenének. Az utcán sétálva ki nem néznéd belőle, hogy micsoda metal isten ő is, nyakában a gitárral! Bakancsába tűrt gatyájában méltó társa volt Igornak, a szólók, a riffek, de még a mozgás terén is. Nagyon egységes és professzionális összkép jellemezte a zenészeket, kérem, ez a csapat nagyon együtt van! Mindenféle töketlenkedés nélkül, a maguk laza eleganciájával tolták a klasszikusokat az arcunkba. Az elhangzott dalokat két részre lehet bontani. Egyfelől a klasszikus Accept tételek csendültek fel, valamint két dal a debütáló Animal House-ról. A másik csoport, pedig a legutóbbi Udo lemezek slágerei, s az igazi poén az az egészben, hogy érzésem szerint nem igazán volt hallható minőségbeli különbség a két korszak tételei között, mint ahogy a közönségreakciók közt sem! Tökéletesen sikerült az új dalok integrációja, s ugyanolyan őrület fogadta a 24/7et, mint mondjuk a személyes kedvenc Midnight Movert. Őrültek módjára bújtunk ketreceinkbe az Animal House-nál, hihetetlenül megdörrent a metalosok kórusa a Balls To The Wallnál, vagy éltünk az éjszakának a Living For Tonite-nál. Nem volt kecmec, szünet, vagy pihenő (hála égnek fölösleges szólóbetét sem), csak klasszikusok és himnuszok egymás után. Elég volt pár hangot megpengetnie Igornak a gitáron, hogy azonnal mindenki elkezdje kiabálni a Princess Of The Down dallamait, s innentől kezdve már igazi őrület uralkodott a küzdőtéren. Noha a Thunderball után levonultak a fiúk a szí­npadról, nem kellett őket sokat győzködni, hogy visszatérjenek. Méghozzá egy újabb "menetelős", középtempós, együtt éneklős bombával, a Holy-val. Mondani sem kell, hogy a ráadásnál még egy lapáttal rátett a közönség is a hangerőre, a zenészek is a figurákra, Udo a grimaszaira, s í­gy érkeztünk el a két "rock' n 'roll" számhoz. Felcsendült Burning, majd I'm a Rebel, himnuszokhoz méltó előadásmóddal. A zárás pedig mi más lehetett volna, mint a speed metal stí­lus egyik legelső gyöngyszeme, a Fast As a Shark. Teljes extázis, nyakakról lecsavarodó fejek, száguldás, kérem szépen, í­gy kell megkoronázni egy estét! Hibátlan! Miután sikerült megtalálnom az államat (ellentétben a sajtóspassommal) a szí­npadi előtti "kősivatagban", a látottak méltatásán túl csak egy valami jutott Szakáts kollegával eszünkbe. Mégpedig az, hogy ha Udo (aki véleményem szerint maga az Accept, legalábbis az elmúlt 20 évben) és zenekara ilyen professzionális bulikat tolnak, valamint olyan minőségi albumokat tesznek le az asztalra, mint a legutóbbi, akkor Wolfiék reunionizált Acceptjének igencsak fel kell kötnie a gatyát, ha egyáltalán labdába akarnak rúgni Udoék mellett. Ezután az előadás után kétség nem férhet ahhoz, hogy miért nem választotta Udo ezt a mesterkélt reunion dolgot. Csapatával ma is méregerős, és ha van még valami, van még valaki, aki arról szól, amiről szólt 25-30 éve is, akkor az Ő. Maga a heavy metal! Metal Heart Midnight Highway They Want War The Bullet And The Bomb 24/7 Midnight Move Vendetta Princess Of The Dawn Living For Tonite Man And Machine Animal House Thunderball Holy Balls To The Walls Burning I'm A Rebel Fast As A Shark Mmarton88 Hatalmas élménnyel indultunk haza, amit egy, ahogy emlí­tettem másik negatí­vum akadályozott egy picit. A nagy és igen jól kialakí­tott parkolóból csak egy kapu vezetett ki, pont a fesztivált elhagyó buszra várakozó tömegen keresztül. Szerencsére ezen a helyen mindenki jókedvű volt, és nem alakult ki nagyobb nézetletérés az akadálypályán, de, hogy baleset veszélyes szitu volt az nem kétséges. Mindezektől függetlenül, az az érzésem, hogy a Fezen Fesztivál ez egyik legjobb rendezvény az országban, kí­vánok nekik sok sikert a továbbiakban. Szakáts Tibor Köszönet a Fezen Fesztivál szervezőinek és munkatársainak, valamint a Livesoundnak! Fotók: Szakáts Tibor