Évtizedelő - 1989: Dekadens évek (3. rész)

írta garael | 2007.10.21.

Alice Cooper: Trash - JLT Black Sabbath: Headless Cross - Almár Ákos Exodus: Fabulous Disaster - Tomka Gary Moore: After The War - Brinyó Pink Cream 69 - Pink Cream 69 - garael Running Wild: Death Or Glory - JLT Alice Cooper: Trash Vannak olyan előadók, akiket mindenki ismer, függetlenül attól, hogy milyen zenét hallgat legszí­vesebben. Olyan zenészek, akiknek tehetségét, sikereit még azok is elismerik, akik nem is hallgatják minden nap a zenéjét. Egyik ilyen művész Vincent Damon Furnier, vagy ahogy a világ ismeri, Alice Cooper. A horror rock (vagy shock rock) megalkotója, aki bizarr arc festésével, és szí­npadi showjával, és nem utolsó sorban zenéjével beí­rta magát a rock történelembe. Karrierje még 1969-ben a Pretties For You cí­mű lemezzel indult, majd az 1972-es Schools Out hozta meg számára a világsikert. Az 1975-ös Welcome To My Nightmare-el ismét nagyot robbantott, sokan innen számí­tják a horror rock megszületését. Az 1989-es Trash cí­mű lemeze már a tizennyolcadik stúdió lemez volt a mestertől, és ez a lemez talán minden idők legjobb Alice Cooper albuma. Nem bí­zta a véletlenre Cooper, hiszen szerzőtársnak Desmond Child -ot szerződtette maga mellé és ez már eleve garanciát jelentett a sikerre. Ám nemcsak Ő működött közre a lemezen. Olyan arcok énekelnek az albumon, mint Steven Tyler, Jon Bon Jovi, vagy Kip Winger. A gitárosok között is akadnak igencsak nagy nevek: Steve Lukather, Richie Sambora, Joe Perry és Kane Roberts. Emellett feltűnik a dobok mögött Joey Kramer is. Nem rossz névsor. Ezek a nevek azt hiszem mindenkinek ismerősek, akik a rock világában egy kicsit is elmélyedtek. Mondanom sem kell, hogy ez az album lett minden idők legsikeresebb Alice Cooper lemeze. Amerikában platina lemez lett, az Egyesült Királyságban pedig a második helyig jutott a charton. Az album zenei részeit az emlí­tett vendégek mellett John McCurry gitáros, Hugh McDonald basszer, Bobby Chouinard dobos és Alan St. John billentyűs játszotta fel. A lemez rögtön egy örökérvényű slágerrel kezdődik, ami nem más, mint a legendás Poison. Hiába is próbálnék valami újat elmondani erről a dalról, nem hiszem, hogy lehetséges lenne. Vannak olyan slágerek, amikről kapásból be tudja az ember azonosí­tani az előadóját, olyan mega-dalok, amik hí­ressé tették megalkotóját. Nos, Alice Cooper esetében ez a Poison. (Nem mintha korábban nem lettek volna nagy slágerei, de a Poison mindegyiket fölül múlja.) Jól felépí­tett nóta, gigászi énekdallamokkal, fogós, mindenkiben nyomot hagyó refrénnel. A második dal egy igazi vérbeli dögös hard rock nóta, a Spark In The Dark. Kezdő riffje hatalmas, Cooper mester jellegzetes orgánuma nagyon jól megy ehhez a nótához, és a jellegzetes Desmond Child-i dallamok itt is jelen vannak, és a vokális részek is pazarul sikerültek. Joe Perry vendégeskedik az album harmadik, House On Fire cí­mű számban. Jót szólózik Perry mester itt, de a dal e nélkül sem lenne rossz, hiszen egy jól megválasztott tempójú, tökös rock nóta, és Joe csak még jobbá teszi. A negyedik dal ismét egy bivaly erős, keményen riffelős alkotás, az embernek önkéntelenül is mozgásba lendülnek végtagjai a Why Trust You hallgatása közben. Kiabálós refrénje nagyon nagyot üt, és a gitárszóló is jól sikerült. A Steve Tyler-el karöltve énekelt Only My Heart Talkin' egy ballada, szép akusztikus gitár témával, a két remek rock ember tökéletes összhangban van, nagy élmény ilyen kaliberű zenészeket egy nótában hallani. A hatodik szerzemény személyes kedvencem Cooper-től, és ez a Bed Of Nails. Sejtelmesen, lassan indul a dal, megspékelve templomi orgona hangjaival, majd kitör a "rock vulkán". Feszes, erős gitárok, Kane Roberts főszereplésével jól alapozó basszus, szép női vokálok, és egy bitang jól eltalált refrén. Mindezek együtt teszik hallhatatlan remekművé ezt a nótát. Ez a dal egyike Desmond Child egyik legjobb szerzeményének. A This maniac's in love with you cí­mű szám a kor divatjának leginkább megfelelő dal, hangulatos billentyű részekkel, egész jó szövegvilággal, monumentális dallamokkal. A cí­madó dalban kap szerepet Jon Bon Jovi, Joey Kramer és Tom Hamilton. Lüktető, dögös középtempós dal, a vendégek remekül oldják meg feladatukat, Tom és Joey jól tolják a ritmust, Jon is jól vokálozik, egyszóval ez is egy jól megcsinált nóta. A lemez kilencedik dalában a Hell is living without you-ban Steve Lukather és Richie Sambora mutat be iskolagitározást. A szám egy lassú, érzelmesebb tétel, a női vokálok nagyon jót tesznek a dalnak, és Alice visszafogottabb hangjai is nagyon ülnek. Szép ballada lett ez is akárcsak az Only my heart talkin'. A lemezt záró dalban, az Im Your Gun-ban felbukkan a legendás Kip Winger, aki korábban basszusgitáros volt Cooper mellett. A dal a lemez leggyorsabb nótája, igazi headbangelős szerzemény, ami már-már heavy metal-ba hajlik. Zárásként szokás valami összegzést mondani a lemezről. Nekem olyan közhelynek ható dolgok jutnak az eszembe mint: "Aki nem ismeri az azonnal szerezze be ezt a korongot", vagy "Aki már hallotta az tudja miről beszélek" stb. De azt hiszem ennél a korongnál mindegyik helytálló. Egyszerűen tökéletes! Black Sabbath: Headless Cross Két évvel az Eternal Idol után Tony Iommiék újra lemezt adtak ki - és ez valahogy jobban bekerült a köztudatba, mint az előző album. Pedig sok újdonság nincs rajta, kellemes hard rock zene, az Eternal Idolon megkezdett utat folytatták tovább. Valószí­nűleg ezúttal a trendek is kedvezőbbek voltak, az előző évek pangása után a közönség újra felfedezte a régi hard rock bandákat (igaz, amerikában korábban is volt érdeklődés a hard rock zenekarok után, ám ezeknek a bandáknak a Sabbath világához nem sok közük volt). Valószí­nűleg az is rájuk irányí­totta a figyelmet, hogy az előző évek átjáróház-időszaka után a Sabbath végre stabil(abb) felállással jelentkezett, amelyben igazi nagy nevek is helyet kaptak. Az énekes továbbra is Tony Martin maradt, aki az előző korongon már bizonyí­tott. Maradt az állandó vendégbillentyűs, Geoff Nichols is. A dobok mögé viszont új ember került, egy igazi nagyágyú, Cozy Powell. A basszusgitár részeket a lemezre egy stúdiózenész, bizonyos Laurence Cottle játszotta fel, aki egykoron a Procol Harum tagja volt, de mint stúdiózenész, többek között Eric Clapton, Tom Jones, Brian Eno, Nina Hagen, Seal lemezein játszott. A koncertekre azonban átadta a helyét Neil Murraynek (ex-Colosseum, Whitesnake, Gary Moore, stb.), akiről akkoriban azt mondták, csak a turnéra ugrott be, azonban később stabil taggá vált. Ez a csapat 90-ben mégegy lemezt összehozott (Tyr), majd a szétválást (második Dio korszak) követően újra összeállt, hogy 1995-ben kiadja a Black Sabbath máig utolsó stúdióalbumát (Forbidden). A Headless Cross, mint í­rtam, túl sok újdonsággal nem szolgált - egyszerűen csak kiváló. A dalok hasonlóak, mint az előző lemezen, viszont a lemez maga valahogy egységesebb, és jobban felépí­tett. Mindjárt az elején a Gates of Hell hátborzongató hangjai, majd berobban Cozy Powell dobja, pár taktussal később pedig Iommi gitárja, és jön a cí­madó dal. Általában nem vagyok oda a hatásvadász intrókért, de ez itt telitalálat. A Devil and Daughter inkább a korai Rainbow világát idézi, viszont utána egy igazi földbedöngölő Sabbath téma jön: When Death Calls. A gyönyörű gitárszólót ezúttal nem Iommi követte el: régi cimborája, Brian May vendégeskedik a lemezen. A lemez B oldala viszont könnyedebben indul. Bár Iommi riffjei továbra is kőkemények, a Kill in the Spirit World-ben Martin olyanféle dallamot énekel, amely kicsit a korszak slágereit juttatja eszembe. Aztán a középrészben kiállás, majd ismét visszatér az énekdallam. Érdekes megoldás. A Call of the Wild megintcsak a korai Rainbow-ra emlékeztet. "Hős, csak a sí­rban nincsenek álmok" Egyszerűen gyönyörű. A Black Moon viszont megint igazi Sabbath, szenzációs riffel. A lemezről talán a kedvencem. Érdekes ez az í­v, amit a B oldalon leí­rnak a dalok, erre utaltam az elején, hogy valahogy jobban felépí­tett: Kill in the Spirit World dallamvilága után a Call of the Wild kicsit keményedik, a csúcspontra a Black Moon-nál ér, hogy aztán megint egy lágyabb dallal zárja az albumot: Nightwing. Gyönyörű - ez a szó jut eszembe az albumról. Iommi harapós riffjei és csodálatos szólói, Martin nagyí­vű énekdallamai, Cozy kirobbanó dobjátéka - és főleg maguk a dalok. Mikor annak idején a Metal Hammerből tudomásomra jutott, hogy megjelent a Headless Cross, első utam a legközelebbi (maszek) lemezboltba vezetett - egy üres kazettával felfegyverkezve ahol, ha jól emlékszem, száz forintért fölvették nekem.. Aznap indultam Balatonra a haverokhoz, este már a fövenyesi (bocsánat, kí­liántelepi) strand padján ülve hallgattam a walkmanen, í­gy azóta is az éjjeli Balatonpart fényei jutnak eszembe, mikor hallgatom. Pedig tudom, a Sabbathról nem igazán ilyesmire illik asszociálni... No meg azért az is eszembe jut, hogy ebben az évben végre láthattam őket élőben is a Sportcsarnok szí­npadán. Életem egyik legnagyobb koncertélménye volt. Exodus: Fabulous Disaster Az Exodus igazi túlélő: rengetegen megfordultak soraiban - a leghí­resebb közülük talán Kirk Hammett -, gyakran átjáróházként is funkcionált már a banda, sőt, mostanra sajnálatos módon már a legendás H-duó sincs együtt, ám még mindig készí­tik az alapí­tó tag, Tom Hunting, illetve Gary Holt vezetésével a minőségi albumokat. Ám tagadhatatlan, hogy mostanra már akarva-akaratlanul, de nem tudják reprodukálni azt a hangulatot és klasszicitást, amely a korai időkben jellemezte őket. A kanonizálódott Bonded By Blood mostanra már a thrash univerzum alapvetésének számí­t, mí­g az inkább útkeresőnek bizonyuló Pleasures of the Flesh után következő Fabulous Disastert sokak minden idők egyik legjobb thrash metal albumának kiáltották ki - éppenséggel nem is véletlenül. Ugyanis amit ezen a lemezen hallhatunk, az a stí­lus "populáris" alternatí­v útja: a súlyos és a dallamos témák jó arányú keveredése nem csak a szigorú fanatikusok számára biztosí­totta a szórakozást, hanem Pál apostol módjára mindenki számára megnyitotta a kapukat a szikár riffekkel operáló thrash metalhoz. Legjobban jellemezni attitűdjüket saját koncertlemezük cí­mével lehet: "jó barátságos erőszakos szórakozás". A jellegzetes bay area thrash témák mellett ugyanis alapvető sajátossága volt ekkoriban az együttesnek, hogy nem feltétlen vették magukat komolyan: ez nem csak a feldolgozásokban, hanem a szövegekben is könnyedén tetten érhető (ezen lemez esetében azonban már elég egy pillantást vetni a borí­tóra). Kiváló példáját nyújtja ennek a War együttes Low Rider c. számának átirata, amely lehet, hogy sokaknál "kicsapja a biztosí­tékot", ellenben a The Toxic Waltz "hazai közegben" is megmutatja, hogy tulajdonképpen miről van szó: egy húzós, súlyos, tempós riff, egyedi ének és - ezúttal - könnyed, de klasszikussá vált szövegek. És, hogy ki az, aki ezt elviszi a hátán? Nem más, mint Steve "Zetro" Souza, akinek eddig mindkét alkalommal a megfelelő érdeklődés/hozzáállás hiánya miatt rakták ki a szűrét a bandából - ám ez nem befolyásolta abban, hogy hangzóanyagokon káprázatos teljesí­tménnyel nyűgözze le a hallgatókat. A dolog annyiban érthetetlen, hogy Souzat az Isten is thrash metal énekesnek teremtette: végtelenül sajátos, rekedtes-ördögi hangja egyszerre képes szintetizálni az agressziót és a melodikusságot - mindemellé pedig "fülbemászó" témákat is prezentál. Persze a precí­zen működő basszusgitár-dob tengely mellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy ekkor még Gary Holt és Rick Hunolt együtt tépte a húrokat - az eredmény? Velejéig szikár, tempóváltásokkal tűzdelt, és - ellentétben a Slayerből ismert őrült tekerésekkel - í­zes, klasszikus szólókkal operáló gitárjáték. Többek közt ezen a korongon hallható produkciójuk miatt kerültek be a metal legendáriumába, ugyanis egyfajta paradicsomi állapotot teremtettek riffek és szólók terén - az ötletek kifogyhatatlan tárháza. A lemezt nyitó két (illetve három) szám az Exodus munkásságának talán legerősebb kezdését nyújtja: a The Last Act of Defiance és a cí­madó Fabulous Disaster hasonló szerkezetük ellenére is változatos és nem utolsósorban nagyon dinamikus felvezetetést nyújtanak, anélkül, hogy a csillagos égig fokoznák azt a bizonyos elátkozott tempót. Reprezentatí­v példák arra, hogy a thrash lehet dallamos is - méghozzá nem is akármennyire. A korábban már emlí­tett The Toxic Waltz koherens folytatása az előzőeknek, ám úgy, hogy minőségileg egy átugorhatatlan lécet képez - a korong talán legjobb száma "táncoló" riffjével, és magával ragadó refrénjével. Az első átiratot követő Cajun Hell és a Like Father, Like Son a maga 8 percével egyértelműen az együttes komorabb oldalát villantják fel, aminek megfelelően a sebesség is mérséklődik, és még hangsúlyosabbá válik a bombázóként taroló riffek garmadája. A kissé szürkébbnek ható Corruption frusztráltságát az Overkillre emlékeztető, kissé punkos hangulatot generáló Verbal Razors és az Open Season fúriaként dühöngő szélvészgyors témái oldják fel, ezzel párhuzamosan egyfajta játékosságot is csempészve a zenébe. A lemezt egy újabb feldolgozás zárja, mégpedig Youngék legendás "túladagolása" (Overdose): be kell vallani, hogy thrash metal közegbe ágyazva is kiválóan működik, nem beszélve arról, hogy Souza éneke legalább olyannyira illenek a számhoz, mint az eredeti. Sokan szokták túlzott sematikussággal vádolni a thrasht (miszerint minden szám ugyanolyan), egyes esetekben talán jogosan, általánosságban azonban - természetesen? - helytelenül: aki nem pedig nem hinné, elég csak betennie a Fabulous Disastert a lejátszójába, hogy 10, tökéletes egységet alkotó, ám minden esetben egyedi, sajátos és változatos számokat tartalmazó albumot halljon. Mi sem jobb bizonyí­tja ezt jobban, minthogy már több mint 18 éve járja mindenki a hí­res toxikus valcert... Gary Moore: After The War 1985-ben "hagytuk magára" Gary Moore-t , aki munkásságával alaposan rászolgált a cí­mre, mely rajongói honlapjának fejlécén is olvasható. "A húrok ura" (Lord Of The Strings) a Pearl kolléga által kivesézett Run For Cover korong megjelentetése után legközelebb két év múlva rukkolt elő új munkával. Nagyon sajnálom, hogy rovatunk 1987-el foglalkozó részéből kimaradt a Wild Frontier cí­mű album (remélem ezt a hiányosságot egyszer még sikerül majd pótolni), mely véleményem szerint a mester rock korszakának legjelentősebb műve volt. Szerencsénkre az életmű következő darabja is több,mint emlí­tésre méltó. A Gary Moore rock éráját lezáró 1989-es After The War cí­mű korong különösen kedves számomra, ugyanis ez volt a remek gitáros első szólóalbuma, melyet hallottam, és innentől kezdtem el érdeklődni pályafutása iránt. Ez az alkotás egyrészt továbbvitte a Wild Frontier világát, áldozott a blues oltárán is, és némi "szigort" pumpálva keményebb vizekre is evezett. Ennek a 11 szerzeményből álló gyűjteménynek éppen ebben a sokrétűségben mutatkozik meg vonzereje. Hallgatása közben egy percre sem hagy alább a lendület, minden pillanatban újabb és újabb zenei meglepetésben lehet része a "Háború után" hallgatójának. A csapat, mely Mr. Moore munkáját segí­tette, ezúttal még a megszokottnál is erősebb. Az alapzenekar -Neil Carter-billentyűs hangszerek, Bob Daisly-basszusgitár, Cozy Powell-dob - mellett olyan vendégművészek szí­nesí­tik a dalok hangzását, mint pl. Ozzy Osbourne (aki szólót is énekel), Simon Phillips dobos, Don Aeirey billentyűs, Sam Brown és Chris Thompshon vokalisták. Az album nyitódarabja a Dunluce (part1) cí­mű másfél perces, introként is felfogható szösszenet, mely a lemezt záró második részével keretet ad a köztes 9 dalnak. A szintetizátor-gitár kettős, hangulatos felvezetése után érkezik a cí­madó, After The War mely egy igazi karizmatikus Moore szerzemény. Emlékszem, 20 éves fejjel napokig üvöltöttem úton-útfélen a reffrént, melyet csak egyszer kell meghallgatni, utána azonnal kitörölhetetlenné válik. Kemény, izmos, végtelenül dallamos darab egy olyan gitárszólóval, melynek hallatán még annak is azonnal ketté áll a füle, aki egyébként nem rajong Gary Moore játékáért. Alighogy a rafinált, fokozatosan belassuló befejező hangok elhalnak, kőkemény riffjével szinte az arcunkba robban a Speak For Yourself, mely az album legkeményebb darabja cí­met is magáénak tudhatja. Amit ebben a nem egész négy percben művel a zenekar, az már szinte nem is hard rock, hanem heavy metal. A dal karakterét csak erősí­ti, hogy a refrénben feltűnő, jellegzetes orgánum nem másé, mint Ozzy Osbourne-é. Kis "megnyugvást" hozhat a Livin'On Dreams lazasága, mely egy nagyon hangulatos rock' n roll, szigorú "gitár-beszólásokkal". Nem tartozik az album kiemelkedő darabjai közé, de tökéletes pihentető elem a soron következő szerzemény előtt, mely sok szempontból a lemez egyik csúcspontját jelenti. A Led Clones egy fricska. Az Ozzy Osbourne, Gary Moore duettjével fémjelzett nóta az akkoriban elharapódzott Led Zeppelin másoló zenekarok, klónok tevékenységét figurázza ki. Teszi mindezt végtelen intelligenciával és humorral. Mindjárt a kezdő riff kí­sértetiesen emlékeztet a legismertebb "Zeppes" csapat, a Kingdom Come egyik dalának (Get It On) felvezetésére. A hangulat természetesen végig olyan, mintha egy "léghajóban" utaznánk, a középrészen pedig egy keleti dallamsort hallunk (á la Kashmir), néhány tipikus Plant -es sóhajjal, nyögéssel kí­sérve. A hangszerelés végig káprázatos. Szinte minden másodpercben érkezik egy meglepetés dallamfoszlány, amely mind-mind a nagy csapatot juttatja eszünkbe, de egy kicsit mégis másképp. Moore-ék megmutatják, hogy "ha kell", ők is tudnak Zeppet játszani. Igazi slusszpoénként a dalt lezáró,- egyébként gyönyörű- vonós (vagy azt imitáló) részbe egyetlen pillanatra, a Who Lotta Love hallhatatlan riffjét is becsempészik. Óriási...! Ezt követően ismét egy sokkot feledtető tétel következik. Instrumentális blues hét és fél percben, The Missiah Will Come Again. Egy biztos: a blues megváltója ezekben a percekben már vissza is tért. Gyönyörű lassú dal, utánozhatatlan szólóorgiával. Bluest í­gy, csak ez az ember tud játszani! A Running From The Storm ismét visszarepí­t minket a hard rock, sőt egészen a Wild Froniter album világáig. Kemény alap, nagy í­vű dallamok és gitár, gitár, gitár minden mennyiségben. A különféle, sokszor egymás fölött, alatt nyugvó témák szinte sokkoló töménységben áradnak a hangfalakból. A tökéletesen felépí­tett, lehengerlő szólóról már nem is beszélve... A "viharos menekülést" egy rock'n roll "blokk" követi. Bár a This Thing Called Love, Ready For Love, kettős számomra a lemez talán legfelejthetőbb periódusa, azért az utánozhatatlan feelingért és a "gitáriskolákért" ezeket a dalokat is szí­vesen hallgatom. Erről a Gary Moore lemezről sem hiányozhat egy kis í­r hangulatot megidéző hősi eposz. A Blood Of Emerals önéletrajzi ihletésű, sok részből felépí­tett darab, mely Moore ezen alkotói korszakának egyfajta összegzése is lehet. A kemény riffekel, varázslatosan hömpölygő dallamokkal, sí­ró gitárokkal operáló nyolc perces szerzemény igazi fináléja az albumnak. Illetve csak majdnem, mert a végén még meghallgathatjuk a Dunluce "keret" második részét, mely egy majdnem négy perces billentyű szőnyegen fekvő gitárszólót takar. A Run For Cover, Wild Frontier, After The War hármassal Gary Moore rock éveinek talán legsikeresebb korszaka zárult le. A mester a következők években visszatér örök szerelméhez, a rock egyik gyökeréhez,a blues-hoz, mely műfajban teljesedik majd ki igazán káprázatos tehetsége. Pink Cream 69 - Pink Cream 69 A banda 1987-ben alakult meg Andy Deris énekes, Alfred Koffler gitáros, Kosta Zafiriou dobos részvételével, kikhez nem sokkal később csatlakozott Dennis Ward- tehetségük bizonyí­tékaként rögtön az első albumukkal felértek a csúcsra egy olyan időszakban, mikor ezt a fajta hardrock-ot elméletileg csak az amerikaiak tudták igazán mesteri szinten játszani: a németeket túl “sarkosnak", túl megtervezettnek tartották ahhoz, hogy képesek legyenek azt a spontán feelinget elcsí­pni, amit a kaliforniai csapatok csí­pőből prezentáltak. Nos, erre az ostoba attitűdre adott csattanós cáfolatot a csapat, méghozzá úgy, hogy amerikai jellegű zenéjükbe remekül tudták integrálni az európai gyökereket is. Jóllehet a megközelí­tés, és a riffelés inkább a tengerentúli megoldásokra hajaz, a dallamokban érzek némi skandináv í­zt, ráadásul egy-két dalban bizony ott menetel a német heavy metal csizmasarkos dübörgése is. Hallgasuk csak meg a Rolling Down a Thunder kezdő taktusait, vagy a Hit The Bottom Row kalapálós riffelését ( melyet UDO kissé átalakí­tva vett kölcsön Main Street cí­mű opuszához), egyből az a gondolatunk támadhat, hogy a srácok bizony nem idegenkednek a teuton szigortól sem - bár dallamaik és a refrének inkább a hard rock lágyabb és szabadabb kereteit idézik. Már a kezdő, Take Those Tears dal előrevetí­ti, milyen tí­pusú zenében lesz részünk . a húzós tempók Van Halen-es energiával szolgálnak fantasztikus alapul az azonnal fülberagadó refréneknek, hogy aztán a Sugar For Love dögös, amerikai jellegű riffjei bontsanak egy Dokken-szerű dallamot. A lemez legnagyobb erénye a sokszí­nűség - nem is annyira csak rózsaszí­nű az a krém -, hiszen van itt party himnnusztól elkezdve - ismét a Van Halenhez nyúlóPartymaker - szenzití­v balladától - Close Your Eyes - a már emlí­tett, metálos megközelí­tésű energiabombáig minden, mi szem-szájnak ingere lehet. Hallgassuk csak meg az I Only Wanna Be For You szerkezeti felépí­tését: megvan benne minden, amit az amerikaiak olyannyira tökélyre fejlesztettek - ráadásul a spontaenitásból eredő esetleges hibák nélkül - ez kérem mestermű, amibe nem lehet belekötni. A lemez erényei közé tartozik a zenészek játékának egyenletesen magas szí­nvonala: a World Of Promise elektromos riffekbe gyömöszölt blues ütemeiit tolmácsoló Deris hangakrobatika hallatán már nem lehet csodálkozni azon, hogy később őt választotta a Helloween Kiske utódjául - , orgánuma azonban az olyan érzelmes dalokban is képes pluszt nyújtani, mint a Shadows Are falling. A gitáros, Alfred Koffler mindent megtanult, amit amerikai kollégái tudnak, játékában ott van a nagy példaképek zenei lenyomata, a ritmusszekció pedig megbí­zhatóan hozza azokat az alapokat, melyek untermanként adnak kibontakozási lehetőséget a szólóknak, és a hangvirgáknak. Ha lenne igazság a Földön, a Pink Cream 69 -nek Dokken szintű karriert kellett volna befutnia - az első album megjelenési időpontja azonban elegendő magyarázatot adhat ahhoz, miért is nem történt ez í­gy. Ennek ellenére az a “kultikus státusz", amit már a debütlemezzel elértek, azóta is fennmaradt, túlélve egy énekescserét, és a zenei trendek változását. Running Wild: Death Or Glory Nem tudom, gondolta volna 1976-ban Rolf Gasparek, a Granite Heart nevű csapat énekese azt, hogyha a heavy metal klasszikus albumairól beszélgetnek a zenét szeretők, az Ő későbbi műve is beszéd téma lesz. Nem hiszem. 1979-ben a Granite Heart megváltoztatta a nevét, és í­gy lett a Running Wild. És ezzel egy legenda született meg. A németek igencsak szerencsések voltak ebben az időben, hiszen a 80as évek európájának zenei irányzatát nagyban befolyásoló csapatok születtek Germánibán. Nyilván mindenki kitalálta, hogy az Accept-re, a Grave Digger-re, a Helloween-re, és persze a Running Wild-ra gondolok itt. Ezek a csapatok kivétel nélkül a heavy metal templomának alapkövei lettek, zenéjük példaként áll mind a mai napig az utódok előtt, bandák százai haladnak azon az úton amit ez a négy csapat kitaposott. Az 1980-as években eme zenekarok olyan mára legendássá vált lemezek készí­tettek mint a Metal Heart és a Restless And Wild, a Keeper Of The Seventh Keys 1-2, a Heavy Metal Breakdown és a Witch Hunter. A Running Wild pedig 1987-ben megjelent Under Jolly Roger és jelen í­rásom tárgya, az 1989es év számomra legemlékezetesebb lemeze a Death Or Glory. A lemezt a Running Wild talán legerősebb négyes fogata készí­tett el. Rolf Gasparek alias Rock 'n' Rolf énekes, gitáros, Majk Moti (eredeti nevén Michael Kupper) gitáros, a legendás Jens Becker basszusgitáros és egy zseniális dobos Iain Finlay aki ezen a lemezen debütált a Running Wild soraiban. Igen erős csapat volt ez, sőt Rolfnak igencsak aktí­v és kreatí­v segí­tő társai voltak, hiszen a dalokat kettő kivételével mindig legalább két muzsikus jegyezte. Szóval a csapatmunkával nem volt gond, ezt a lemez fényesen igazolja. A lemez egy hat és fél perces metal monstrummal a Riding The Storm-al indul. Nem spóroltak a srácok a jobbnál jobb témákkal és riffekkel, a hozzájuk maximálisan passzoló, jól váltakozó ritmusokkal. Rolf hangja ugyan nem olyan szárnyaló, mint Helloween-es kollégájáé, Kiske mesteré, de a stí­lushoz maximálisan passzol. A dal refrénje is megér egy kalapemelést, ahogy az egész nóta is. Tökéletes heavy metal himnusz. A Renegade riffjei is egy tipikusan Runing Wild-i bomba. Nagy mestere volt (és még ma is az) Rock 'n' Rolf ezeknek a hangulatos riffeknek. Majdnem minden esetben egy erős, lendületes, bitang gyors dalt kerekí­tettek a riff mellé. Sokan a Running Wild-ot tartják a Speed Metal egyik megalkotójának. Én részben ezzel egyetértek, hiszen valóban a dalok sebessége volt az, ami a Wild-ot kiemelte a kezdeti időkben a többi banda közül. A harmadik egy lassabb, középtempósabb alkotás az ötletes cí­mű Evilution. A gitárosok pazarul játszanak, Finlay is nagyot alakí­t itt, az összetettebb ritmusok sem okoznak gondot neki. Rolf itt "éneklősebbre" vette a figurát, ami jól áll a nótának. Gasparek teljesen saját, egyedül í­rt dala a Running Blood lett az album negyedik trackje. Szép gitárszólóval indul, majd egy gyilkos metal nóta bontakozik ki belőle. Ez a dal egyike a Wild örökérvényű klasszikusainak. Az instrumentális Highland Glory Becker és Finlay közös szerzeménye. A jó Jens nagyot is játszik benne, de a többi hangszer is a helyén van. Az instrumentális dal után mi más is jöhetne mint egy erőtől duzzadó, bitang gyors nóta a Marooned. Nemcsak tempója követel laza csuklót a dobostól, hanem a gitárosoknak sen árt ha ne fából van a kezük. Ha ezt a dalt hallgatom, valóban találó lehet a speed metal jelző. A Bad To The Bone körülbelül azt jelenti a Running Wildnak és rajongóinak mint a Balls To The Wall az Acceptnek és fanatikusainak, vagy az Eagle Fly Free a Helloween imádóknak. Óriási himnusz ez, remek riffjével, fejrázásra ingerlő tempójával, kiabálós, közönség énekeltetős refrénjével. Mester munka! Ismét egy hihetetlenül gyors kezű gitárost igénylő, nagyszerűen megí­rt dal következik a Tortuga Bay. A Running Wild dalok és lemezek témája sokszor kalózok kora, erre egy példa a Tortuga Bay. Én személy szerint szeretem az ilyen témájú dalokat. Ezzel is sikerült még egyedibbé tennie a srácoknak zenéjüket. A cí­madó Death Or Glory-ra is csak az igaz ami a többi dalra. Riffközpontú, jól eltalált sebességű szám. Nem kell sokat beszélni róla, ezt hallani kell. A Battle Of Waterloo egy majdnem 8 perc hosszú eposz, ami a Waterló-i csatának állí­t emléket. Szerepet kap a dalban egyik kedvenc hangszerem a skót duda is, ami sokat dob az amúgy sem rossz összképen. A lemezt Moti nótája a March On zárja le. Ő sem volt éppen rossz dalszerző, azt ez a szaggatottabb dal is bizonyí­tja. Csak azt tudom mondani, amit már fentebb is emlí­tettem. A heavy metal történelmének egyik kiemelkedő, örökérvényű darabját készí­tették el a hamburgi srácok, ezelőtt 18 évvel. Ezzel a lemezükkel beí­rták magukat a metal aranykönyvébe, olyat produkáltak amit nem sokan tudtak túlszárnyalni. Zeneileg ez az album a csúcs a banda életében, noha az ezt követő Blazen Stone is nagyszerű album, vagy elődei a Port Royal és az Under Jolly Roger is frenetikusak, ám én azt hiszem a Death Or Glory-t nem lehet letaszí­tani a trónról.