Varázslat 12 húrra, 2 művészre és 1300 nézőre: Tommy Emmanuel, Ripoff Raskolnikov – Barba Negra, 2019. 11. 10.

írta Dzsó | 2019.11.26.

Avagy címválasztás Bartók után szabadon. Nem hatásvadászat, ez az este megérdemli, hogy ilyesmi jusson eszembe, olyan élményt nyújtott a két kortárs művész, ami a hatása alatt tart azóta is.

Nem sikerült összeszámolni, hogy Tommy Emmanuelnek hányadik koncertje volt ez nálunk (talán a tizedik?), fellépett ezelőtt már a Millenárison, a megboldogult PeCsában, a debreceni Kölcsey Központban, a pécsi Kodály Központban, a MüPában, ezek közül némelyik helyszínen többször is. Egyet tudtam biztosan, hogy különösebb hírverés nélkül teltházasak Magyarországon a koncertjei, ezért igyekeztem einlassra a Barba Negrához érni, de azt nem gondoltam volna, hogy 18:30-kor már a Dombóvári útnál fog állni a bebocsájtásra váró sor vége. 500 méteres sugarú körben egy rollernak elegendő parkolóhely se maradt, a Fehérvári út elején sikerült letenni az autót félórás körözés után. A korai helyválasztás helyett maradt a nézőtér közepe, az már látszott, hogy a címben szereplő nézőszám nem túlzás, és tapsolásnál legalább két ember bordájába fogok könyökölni.

Nagyon megörültem, mikor kiderült, hogy Ripoff Raskolnikov lesz Tommy vendége, mert évek óta nem láttam élőben, pedig igencsak aktív koncertező, ebben az évben szinte minden héten elkaphattam volna valamelyik fellépését, de másként alakult. Ludwig Knoglinger néven született Ausztriában, Dosztojevszkij regényhősével érzett lelki rokonság miatt vette fel a művésznevét, és osztrák állampolgársága ellenére lélekben magyarnak vallja magát, mert sose tudott azonosulni az osztrákok bekódolt mentalitásával, meg is tanult magyarul nagyon szépen. Van egy kis háza a Vas megyei Hegyhátszentpéteren, nálunk sokkal népszerűbb, mint szülőhazájában (vagy bárhol máshol), édesbús zenéjével tiszteletbeli magyar bluesman lett belőle, az egykori utcazenész már 13. albumát adta ki tavaly.

19:30-kor szerényen besétált a színpadra, ahogy megszokhattuk tőle: csíkos fekete zakó, a jobb hajtókára tűzve a piros virág, fekete kalap, székfoglalás. A mögöttem felhördülőknek („de ez nem is ő”) is szólhatott a felvezetés: „tudom, hogy nem engem vártak, gyors leszek”, majd belekezdett az It’s Not Easybe a 2010-es albumról, egy szál gitárral, nagyon nem albumverzióban, sokkal érdekesebben. Kis merengés a Temporaryvel, majd gitárcsere, capo fel, megérkezés a jelenbe az új albummal, és az előző két dal közé kalibrálva a hangulatot filozofált Ripoff örömről és fájdalomról a Thangben: „That little sexual thing has brought me so much joy...That little sexual thing has brought me so much pain”. Az új albumoknak megvan az a tulajdonsága, hogy általában egynél többször bukkannak fel a koncerteken, így volt ezen az estén is, mert ezután felbukkant az utazós Inuit Girl, „egy furcsa dalocska egy bűbájos hölgyről”.

A következő gitárcserénél – miközben felvette a Stratocastert – megjegyezte Ripoff, hogy „három gitár félórára, normális vagyok én?”. Igen, az este legbluesosabb tétele lett az Abalone Earrings, passzolt hozzá az elektromos gitár hangja, végül „egyet játszok még”, ugyanarról a 2016-os albumról a melankolikus Cheap Hotel zárásként, aztán „kedves hölgyeim és uraim, ennyit tudtam ma estére”, és jobbra el.

Félórába az életmű utolsó négy lemezének hat dala fért bele, és tudom, hogy Ripoff már marhára unja a Muzsikás-féle „Azt gondoltam eső esik” című dalt (amit az e-médiában többen hallgattak meg, mint bármelyik saját dalát), de egy ilyen mini besztofban remek választás lett volna a végére. Persze így is kitűnő volt a felvezetés, ha Tom Waits most kezdene el zenélni, alighanem Ripoff Raskolnikovot választaná követendő példának, David Eugene Edwards meg alighanem valóban a hatásai közé sorolja.

It's Not Easy / Temporary / Thang / Inuit Girl / Abalone Earrings / Cheap Hotel

Azt már a koncert előtt megtudtam Tommy Emmanuel saját hangmérnökétől, hogy semmi értelme szetlistát keresni, azt játszik minden este, amihez épp kedve van. Ez mondjuk nem teljesen így van, mert a 2014-es MüPa-koncertje után sikerült a színpadra feljutnom és megszerezni a listát, ami aznap estére pont készült. Más kérdés, hogy a leírtak és a valóság nagyon nem egyeztek meg, tehát a hangmérnöknek is igaza volt, én meg felkészültem rá, hogy a műsor korrekt azonosítása komoly feladat lesz ma este.

A leginkább fingerpicking játéka miatt világhírű William Thomas Emmanuelről érdemes elmondani, hogy négyévesen kapta első gitárját, eleinte édesanyjától tanult zenélni, gyerekfejjel már turnézott a családi zenekarral, soha nem kapott formális zenei képzést, kottát sem tud olvasni, maga alakította ki a saját játékstílusát. Nem mindig mentek jól a dolgok, de fokozatosan egyre ismertebb és keresettebb sessionzenész lett, együtt dolgozott világszerte egy sor nagy névvel, mellette pedig építette a szólókarrierjét. 1979-ben jelent meg az első stúdiólemeze (amit 27 további követett azóta), és lassan kezdett letisztulni a zenéje azzá, amiről ma azonnal felimerhető és amitől népszerű az egész világon. Két Grammy-jelölés, számos közönség- és szakmai díj, Kentucky Colonel cím, az Order Of Australia lovagrend tagja, fellépett a 2000. évi olimpia záróünnepségén, amit közel 3 milliárd ember láthatott. A neve után látható CGP rövidítés pedig Certified Guitar Playert jelent, ezt a címet nagy példaképe, Chet Atkins adományozta, rajta kívül még négyen kapták meg ezt a kitüntetést.

Nem sokat vacakolt a stáb az átszereléssel, 20:15 körül széles mosollyal és nagy integetéssel lépett színpadra TE CGP, és egy újkori saját blokkal indított 2010-2005-2015 évekből, három nagyon népszerű dallal, ez kell a népnek! Sokadszor láttam játszani, de mindig elcsodálkozom, hogy a picsába lehet így tolni egyszerre basszusalapot, akkordokat és ritmust nyomni hozzá?! Hallottam már olyantól, aki – velem ellentétben – nemcsak ugatja, hanem meg is szólaltatja rendesen a gitárt, hogy az ilyet nem lehet tanulni, erre születni kell, meg egyszerűen látszik, hogy nem tanártól tanult, nem foglya semmilyen klisének, csak játszik szabadon, lehet, hogy tényleg így van.

Egy nagy „good to be back” után megtudtuk, hogy „many request” érkezett, de sokat nem árult el arról, hogy melyiket fogja teljesíteni (mint már tudtuk, leginkább azt, amelyikhez kedve van). Tommy mindig tisztelettel beszél a nagy inspiráló elődökről, és előszeretettel játszik is tőlük, ez jött a következő blokkban, utaztunk egy jó nagyot az időben és megidéztük Doc Watsont 1964-ből (aki maga is idézett egyet 1964-ben, mert a Deep River Blues egy népdal), majd Merle Travist a múlt század közepéről, tekintélyes tekerés kerekedett belőle, mert a nagy elődök is tudtak ám tekerni!

Tommynak megvan az a másik jó szokása, hogy helyi erőknek is lehetőséget biztosít – ahogy tette ezt öt éve a MüPában Petruska Andrással és Tom Lumennel –, most Ripoff Raskolnikovot hívta színpadra egy kis jammelésre. Gyakorlatilag a nagy előd-blokk folytatódott Merle Haggard 1969-es Working Manjével, aminek az összepróbálására nemigen lehetett sok idő, mivel Tommy két nappal korábban még Lengyelország kellős közepén koncertezett. Nos, ez kicsit érződött, mert ugyan rutinos improvizatőrökről van szó, de két teljesen különböző stílusról és hangszerről, és a jam megdöccent egy kicsit itt-ott, de hogy különleges élmény volt, az biztos.

Az eklektikus Fuel című opuszról tavaly lehetett hallani először, lemezen még nem jelent meg és alighanem a saját dalokat tartalmazó dupla új albumra fog felkerülni, komolyzenének kijáró döbbent csend fogadta a dalt, sokaknak ez lehetett az első találkozása vele.

Tommy leült és sejthető volt, hogy átszellemült percek következnek, a Beatles Michelle-jének egészen különleges üveghang-parádés átirata és az ebből kibontakozó Somewhere Over The Rainbow, ez már magában megér egy belépőjegyet. A szokásos Beatles-egyvelegre viszont felpattant, és egyszerűen képtelenségnek tűnt, ahogy egy zenekar szólalt meg egyetlen gitárból, ehhez szokásos módon mindig jár Mason Williams 1968-as Classical Gas című száma, ennek a végére meg a Mombasa gitárgyilkos perkaszólója. Mit ne mondjak, egy-két gitáron igencsak meglátszik a ritmusszekció romboló ereje, történjen akár kézzel, akár dobseprővel, és ha belegondolok, hogy egy ilyen Maton gitár ára forintban közelebb van a hét számjegyhez, mint a hathoz, hát kiver a víz. Tommynak viszont nem az a dolga, hogy ilyeneken agyaljon, megvan a szervizelésre a fedezet.

Nagy hangolás következett és egy újabb TE CGP-szokás, amikor személyes dolgokba is beavatja a közönséget, ezúttal az őt ért veszteségek kerültek szóba, ezzel vezette fel a Hurt című dalt, amiről legtöbben azt gondolják, hogy Johnny Cashé, de ezt ő is „csak” feldolgozta 2002-ben (nagyon népszerű az ő verziója egyébként), eredetileg a Nine Inch Nails legendás ’Downward Spiral’ albumán jelent meg 1994-ben. Az emlékezés a Song For A Rainy Morninggal folytatódott, ez a csodaszép dal év elején bukkant fel először, ez is új lehetett a közönség jelentős részének, ellenben a majd húszéves Since We Mettel, ez zárta a borongós múltba révedést.

Mi más jöhetett volna, mint bluegrass-time a The Jolly Swagmannel és a Tall Fiddlerrel, mindkettő az újabb kori Tommy nagyon népszerű saját szerzeménye, de a kettő között játszott valami olyat, aminek a megfejtéséhez meg kellett magam mozgatni rendesen. Kiderült, hogy a turné lengyel szakaszán írta a dalt alig pár nappal korábban, még címe sem volt, lehet, hogy a magyar közönség hallotta először élőben, a videón 2:13-nál kezdődik, előtte hangolólecke haladóknak, amiben említésre kerül Guthrie Govan cimbora is, aki aznap este éppen az A38-on játszott.

A finisbe fordulás előtt még két komoly darab 2000-ből a Those Who Wait és a Mombasa képében, aztán ismét „ereszd el a hajam” Arthur Smith 1945-ös Guitar Boogie-jának és a Stevie Ray Vaughan emlékére 1991-ben írt Stevie’s Bluesnak a szédületes egybeolvasztásával. A Mombasa előtt kapott a nézőtérről egy nemzeti színű sálat Tommy, amivel pózolt egyet, és megállapította, hogy a magyar zászló karácsonyi színű, nekem nem tűnt fel idáig.

Ennyivel persze nem lehet megúszni, a ráadásban Rachel’s Lullaby, amit az ötéves lányának írt a 2018-as albumra, végül a Lewis & Clark zárta az estét, amelyet a két amerikai felfedező ihletett a 2006-os ’The Mistery’ albumon.

A showelemek nagy része ugyan ismerős volt, de ilyen játékot hallva-látva nem érdekel, a műsor összeállítása meg olyan remekül sikerült, hogy holnap újra elmennék egy ilyen előadásra. Sok esély nincs rá, mert az idén már csak Amerikában lesz koncertje, jövőre se jön a ködös Albionnál közelebb, de az új lemezzel nagyon biztatják a népet, várom…

Halfway Home / Angelina / Blood Brother / Deep River Blues - Doc's Guitar - Blue Smoke - Cannonball Rag / Saturday Night Shuffle - Nine Pound Hammer / Working Man Blues / Fuel / Michelle - Somewhere Over The Rainbow / Beatles Medley: While My Guitar Gently Weeps - Day Tripper - Lady Madonna / Classical Gas / Hurt / Song For A Rainy Morning / Since We Met / The Jolly Swagman / Új dal cím nélkül - Tall Fiddler / Those Who Wait / Mombasa -  Guitar Boogie - Stevie's Blues /// Rachel’s Lullaby /// Lewis & Clark

           

Szöveg: Dzsó
Képek: Facebook
Videók: Ripoff Raskolnikov YouTube-csatorna, Til Lawrence
Köszönet az XLNT Booking & Recordsnak!