Kis klub, nagy élvezet: Riot V, Stress – Backstage Pub, 2019. 11. 07.

Biztos én vagyok a naív, de mindig újra és újra rácsodálkozom, hogy mekkora zenészek jönnek hozzánk, akikre aztán nem kíváncsi 50-100-150 embernél több Magyarországon. Ez a csapat olyan zseniális életmű-összefoglaló koncertet adott két órában, hogy minimum FEZEN nagyszínpadra kívánkoznának. Todd Michael Hall meg még a ráadásban is magas C közeli hangokat énekelt ki tisztán, egyetlen hamis hang nélkül. Le a kalappal!

November hetedike régen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepe volt. Idén átkeresztelték Nagy Budapesti Útlezárási Káosznak. A diktátorok annyira be vannak sz@rva, hogy múltkor Putyin, most meg Erdogan miatt bénult meg a város, a csatornafedeleket is le kellett hegeszteni, és erősen túlkapásos volt az elnöki útvonalak biztosítása.

„Sziasztok nagyon frankó ez a Budapesti közlekedés, csak egy baj van vele, hogy nem lehet közlekedésnek nevezni, csomóan lemaradunk a koncertről emiatt, mert nem lehet átjutni a városon. Felháborító ez az egész.” „Erdogan miatt lezárva Buda és Pest, csak az Árpád hídon át lehet közlekedni... picikét nyomor tehát. Rendőrkordon - nem tudsz menni a 6-os villamos felé sem... meg a rakpartra sem... meg a Batthyányi téren a metró is lezárva. Buktam a bulit, gyerekek.” „Keletitöl futva tettem meg a távot. 30-as busz nem jött.” „A város lezárása miatt a pesti oldal megközelíthetetlen!!!!” – néhány komment a koncert Pofakönyv eseménye alatt.

Nekem Pestről könnyebb volt az odajutás, csak az Ajtósi Dürer sorról kifordulva a Dózsa Györgyön futottam bele a dugóba, de ott aztán nagyon! És utána is még fél órát köröztem parkolóért, aztán 1-1,5 km-t gyalogoltam a Backstage-ig a Hernád utcából. A törökök megszívattak minket. Meg a rendőrök, akik kettőig nem tudnak számolni. Az volt a rendőrség honlapján, hogy az Andrássytól egy saroknyira tilos parkolni, erre a Városligeti fasornál lezárták a Bajza utcát és a fasor Backstage felőli oldalán is tilos volt a parkolás, pedig az már két sarok az Andrássy úttól!

Ezért aztán a Stress koncertjének első feléről le is maradtam, amiért elnézést kérek Lőrincz Tibitől és társaitól. Az 1977-ben alakult heavy metal csapat már javában nyomta, mire megérkeztem. Szerencsére a rajongóik jobban felkészültek a dugóra, mert a Backstage színpad előtti terét ha nem is szorosan, de rendesen megtöltötték. Az első sorokban pedig zömében Stress pólóban csápolt, énekelt a kemény mag. Több Stress pólós embert láttam, mint riotost. A Sötétség birodalma refrénjéből („Vár a pokol, vár a pokol ott. Te sem vagy, mert te sem vagy jobb.”) hatalmas közönségénekeltetést is csinált Tibi.

Újabb klasszikusok kerültek elő, mint a Nukleáris világ vagy a Neonlovagok, majd „Neonlovag” Fábri Laci hergelte kicsit a népet. A kötelező bemutatkozás után („Laci vagyok, alkoholista. – Szia Laci!”) megkérdezte, akarják-e, hogy egy dalt eljátsszanak az ellenségeiknek. Hát persze, hogy akarták! Erre elnyomták az Anyád! című egysorost. Vagy inkább egyszavast. De azt kétszer is! Nem tudom, mikor született ez az örökbecsű, én azt mondanám, a Fáraó Elég! című dalának paródiája. De lehet, hogy már hamarabb megvolt, elvégre Lőrincz Tibinek volt ellensége bőven a rendszerváltás előtt, nem véletlen, hogy a 'Kísértetkastély'-t is csak 1991-ben jelentette meg a másik, korábban agyonhallgatott rockzenész, Nagy Feró kiadója.

A Rockváros bemutatással egybekötött, hosszú verziójával zárták az esti műsorukat, még egyszer megdaloltatva az egyáltalán nem hallgatag hallgatóságot. Hogy aztán rajongóik pólót cseréltek vagy hazamentek, nem tudom, minden esetre a Riot V-koncert alatt már egyetlen Stress pólót sem láttam a tömegben. Vagy csak az időközben teltházassá sűrűsödött közegben nehezebb volt felismerni a két sorral arrébb állók ruhájának mintázatát.

A kis hely pikantériája, hogy miközben az előtérben söröztünk, mellettünk vonult be (8:20-kor) hangszereit cipelve a Riot V legénysége, sőt, az üveg tequilát is az orrunk előtt vitték be a Backstage backstage-ébe. Így már borítékoltam is a csúszást, ami végül nem volt vészes, mindössze 10 perccel később kezdtek a kiírt 20:30-nál.

A Riot V-ról pedig csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Szerencsétlen sorsú, de nagyon jó zenekar. Lehet őket is cinkelni, hogy tribute banda, hiszen egyetlen alapító tag sincs már benne, de ugyanazt az utat járták be, mint a P. Box, ahol az alapító névtulajdonos végrendeletében hagyta rá a nevet zenésztársaira, hogy őrizzék meg és vigyék tovább az örökségét. Mike Flyntz és Don Van Stavern pedig továbbvitték, de még hogy! Tavalyi félkoncertjüknél is írtam, mekkora összeszokottság kell ahhoz, hogy egy – pláne 2 – órán át ikergitárban nyúzzák hangszereiket. Mert Mark Reale öröksége ez: ikergitár riffek, ikergitár szólók minden mennyiségben. De nemcsak lassú dallamszólók, hanem tempós, időnként tappinges szólók is. Nick Lee Flyntz tanítványa, nagy harmóniában játszottak, láthatólag élvezettel csinálták két órán át az olyan szólókat, amit az Accept a Fast As A Sharkban középre kiállva mutat be hatalmas kunsztként, hogy azután megtapsolják.

Don Van Stavern láthatóan ma a Riot V vezetője, dirigense és a maga egyszerű módján showmanje is. A bekészített üveg tequilának fontos szerepe volt előadásában, a fél üveget beszlopálta, a másik felét elosztogatta a közönség között a koncert alatt. Énekteljesítménye nem nagyon volt, csak amolyan csordavokálokat dünnyögött a mikrofonba, mint pl. az On Your Knees refrénjében, kb. két oktávval TMH alatt. Az igazi meglepetés az volt, amikor a ráadásban ő énekelte a Rhett Forrester korszakot megidéző Hard Lovin' Mant. Szegény Rhett forogna a sírjában, ha hallotta volna, de ez akkor már nem számított. A fergetes ráadás legvégén már egy Madonna-feldolgozást is elnéztünk volna nekik.

Mark Reale halála után visszahívták Frank Gilchriest dobost aki 2003 és 2007 között már játszott a zenekarban (tehát ő a harmadik tag, aki még játszhatott az alapítóval), korábban pedig a Virgin Steele-ben dobolt. Ő nem véletlenül kapta a „The Kraken” becenevet, olyan elemi erővel püfölte a bőröket, mint egy nyolckarú őstengeri szörnyeteg. A csapat legnagyobb húzása viszont az volt, hogy megszerezték Todd Michael Hallt énekesnek. Ő korábban a Jack Starr's Burning Starrban szerzett némi hírnevet. A srác (Srác? 50 éves, de letagadhat 20-at, főleg, amikor a ráadásban meztelen felsőtesttel jött vissza. Nem vagyok meleg, csak irigy. Én kemény munkával görnyedek a számítógép fölé, a derekam is kikészült már benne, nyomogatom a virtuális súlyokat és még sincs ilyen felsőtestem, mint neki. Hehe!) hatalmas hangterjedelemmel rendelkezik és tudja is azt használni. Ahogy a bevezetőben is írtam, lazán vette a Tony Moore állította akadályokat, a magas, szinte sikításszerű énekhangokat is tisztán, egyetlen hamis hang nélkül énekelte még a kétórás koncert ráadásában is. És nem volt csalás, lefelé hajlítás, se háttérvokál által elnyomott ének. Nem is lehetett, Mike Flyntz amilyen jó gitáros, olyan gyenge énekes, a csordavokálokban azért ő is segített, Donról meg már beszéltem.

8:40-kor a már tavaly is hallott szirénahanggal nyitották a koncertet, melyre a dob felelt, majd bejött a csapat és belevágtak az utolsó lemez, az 'Armor Of Light' nyitó dalába: Victory. Már itt megnyerték a tömeget, de azért még dolgoztak 2 órát a sikerért. A műsor főként a Tony Moore korszak két albumára épült, vagyis a 'Thundersteel' és a 'The Privilege Of Power' kapott kilencdalnyi összefoglalót, ehhez jött 3-3 dal a TMH által felénekelt két új lemezről és – főleg a vége felé – az eredeti énekes, Guy Speranza korszakából a 'Fire Down Under'-ről. De megemlékeztek a másik két énekesről is (a V kiegészítés a Riot név után az ötödik énekesre utal a csapatban), a Mike DiMeo-korszakot a Magic Makerrel (hiába az Angel Eyes bekiabálások, az idén is kimaradt) idézték fel. Ennek a végén kicsit hosszabban nyomták a stúdióban hamar lekevert ikerdallamszólót, melyet egy régi Rhett Forrester-kori számból, a You Burn In Me-ből vettek át. Magáról Rhett Forresterről a koncert legvégén, a már említett Hard Lovin' Mannel emlékeztek meg.

Kicsit rövidnek éreztem a főműsort, így amikor Don megkérdezte, most vajon milyen dal jön – és felmutatta tequilás üvegét –, majd egy perc gondolkodási időt adva belevágtak egy lassú bluesba, már érlelődött a csalódottságom. Ám amikor a Swords And Tequila után nem sokkal visszatértek, akkor valami csodálatos élményben volt részem/részünk. Nyolc dalt nyomtak el a ráadásban, kicsit olyan volt, mint a Judas Priest FEZEN-es fellépése, ahol az egyórás koncerthez fél órás ráadást csaptak hozzá. Először csak a kötelező köröket futották meg (Outlaw, Warrior, Thundersteel), majd amikor másodszor is visszatértek, onnan már nem lehetett kiszámítani, mit fognak improvizálni. Ahogy elnéztem a korábbi koncertek programjait, minden este mást és mást játszottak. Én kiabáltam rendületlenül a Road Racin'-t, mert ezzel a dallal ismertem meg őket és tavaly is kimaradt. Akkor fájó szívvel, de elnéztem nekik az előzenekari státusz rövidsége miatt, most viszont megfogadtam, hogy csak akkor veszek a koncert végén turnépólót, ha elnyomják a kedvencemet.

Nos, inkább visszatértek a málházós tempójú 'Thundersteel'-dalhoz, a Sign Of The Crimson Stormhoz, majd Don még hergelt is kicsit, mikor megkérdezte, jöhet-e egy gyors szám, mint a Road Racin', de a Black Leather And Glittering Steelbe csaptak bele. TMH kapott egy plusz dobverőt Franktől, amivel a cineket ütötte a dal alatt. Na de aztán jött a Road Racin', még egy hatalmas tombolás, megvolt a katarzis, Todd Michael Hall elbúcsúzott, le is ment a színpadról, ám amikor már azt hittük, ez tényleg a legvégét jelenti, a csapat a lezárást átfordította Naritába. Az 1979-es instrumentálist meghallva sokadmagammal léggitárt ragadtam, százas ikrekként nyomtuk az ikergitárszólót a teremben. És még mindig nem volt megállás, egy szusszanás nélkül folytatták a Hard Lovin' Mannel, melyet először Flyntz és Don közösen kezdtek énekelni, de aztán Don egyedül vitte tovább az éneket, Flyntz inkább a gitározásra koncentrált.

10:40-kor fejeződött be ez a fantasztikus este, ami kicsit döccenősen indult. Ahogy a gyerekdalban volt, az elejét „török gyerek megvágta” (Erdogan), „magyar gyerek gyógyítja” (Stress), de a koronát az amerikai gyerekek (Riot V) tették fel rá, nagy élvezetet nyújtva ebben a 150 fős kis klubban. És persze az ígéret kötelez: megvettem a turnépólót.

Victory / Flight Of The Warrior / Bring The Hammer Down / On Your Knees / Metal Soldiers / Fall From The Sky / Johnny's Back / Storming The Gates Of Hell / Heart Of A Lion / Bloodstreets / Take Me Back / Altar Of The King / Angel's Thunder, Devil's Reign / Magic Maker / Swords And Tequila /// Outlaw / Warrior / Thundersteel /// Sign Of The Crimson Storm / Black Leather And Glittering Steel / Road Racin' / Narita / Hard Lovin' Man

Másnap Mannheimben old school setet nyomtak az első öt lemez dalaiból. Abból az ötből, ami nekem megvan bakeliten is! Irigykedem… Bár a nagy részét nálunk is eljátszották annak a műsornak, csak más sorrendben.

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Stress Facebook és Savafan
(A Riot V képek a tavalyi koncerten készültek.)
Videó: Crusader
Köszönet a Hammer Musicnak a lehetőségért!