A technika ördöge: Animals As Leaders, Intervals, Plini – A38, 2016.08.10.

A stílusmegnevezések által kínált skatulyák az esetek többségében rendkívül szűknek bizonyulnak. Állandóan felmerül hát a klasszikus „minek nevezzelek?” kérdéskör. Milyen típusú zenét hallottunk augusztus 10-én este? Progresszív metalt? Technikás progresszív metalt? Djentet? Fúziós metalt? Vagy csak simán hagyjuk az egészet úgy, ahogy van, és beszéljünk arról, hogy milyen minőségű zenét hallottunk? Engedelmetekkel a másodikra szavaznék.

Ha regényíró lennék, biztosan áldoznék egy-két sort arra az irgalmatlan záporra, aminek okán a hangulat megalapozásaként csuromvizesen érkeztem meg a hajóra. De mivel nem vagyok az sajnos, és ti sem a szépirodalom miatt vagytok itt, rögtön bele is csapnék. Töredelmesen bevallom, a megjelent zenekarok által játszott zenében feleannyira sem vagyok kompetens, mint a sok-sok rajongó, akik aznap este megjelentek, de éppen ezért gondoltam elmenni az általam felületesen ismert bandák koncertjére: hogy egy másfajta, remélhetőleg objektív nézőpontból festhessem le az estét. Lássuk hát!

Köztudott, hogy a koncertre már hetekkel előtte elfogyott minden jegy, de a teltház ellenére szerencsére mégsem volt túlzsúfolt a hajó. Szeretem minden koncerten megfigyelni a közönség összetételét, megvizsgálni, hogy a korcsoportok, a stílusirányzatok milyen arányban képviseltetik magukat, és ebből a szempontból a közönség összetétele örvendetesen vegyes volt; az egészen fiataltól a középkorúig, az öltönyöstől a fültágítósig rengetegféle karaktert lehetett látni. Én az ilyennek mindig örülök, hiszen ez bizonyítja a zene univerzális mivoltát. A teltház pedig azt, hogy igenis van érdeklődés. Még az instrumentális zenék iránt is.

A Plini nevű formáció szinte percre pontosan kezdett, egy félénk mosoly kíséretében felsétálva a színpadra. Az együttes igazából a szintén Plini nevű 24 éves ausztrál gitármágus szólóprojektje. Azt gondolom, igen jó választás volt ez a típusú zene, hangulatában egy kicsit könnyedebb, légiesebb volt az utána következő zenekarokhoz képest. Nemcsak a zene, hanem maga a hangzáskép is sokkal áttetszőbb volt, Simon Grove precíz és vastag basszusgitározása ellenére is egy fényesebb megszólalású zenekart hallhattunk.

Azt, hogy az est során fellépő zenészek technikai felkészültségét egyetlen egy rossz szó nem érhet, már a Plini is megalapozta a műsorával. Rendkívül jól működött a kémia a zenészek között, kiválóan tudtak reagálni egymásra, figyelték egymás rezzenéseit, nem csak a saját játszanivalójukkal voltak elfoglalva, ami azért egy ilyen magas technikai tudást követelő zenénél nem piskóta. Plusz kellemes meglepetés volt, hogy a második gitáros posztján Aaron Marshall állt, akit aznap este még az Intervals kötelékében is hallhattunk. Kevés játékidő jutott nekik, de ez alatt a 7 nóta alatt elég jól sikerült megmutatni a frontember által megálmodott zenei világ színeit.

Az Intervalsszal már egy picit közelebbi ismeretségbe kerülhettem egyszer, egy közös autózás alkalmával, és azóta úgy él ez az együttes a fejemben, mint ami számomra is meggyőzhető formában elegyíti a technikás prog. metal, core, djent, és a szivárvány minden színében tetszelgő zenei stílusokat. Plusz már csak azért is vártam a koncertjüket, mert tudni véltem, hogy ők lesznek az egyetlen együttes ezen az estén, akik énekessel lépnek föl. És akkor jött a koppanás: társaságunk egy avatottabb tagja tudatta velem, hogy az Intervals jelenleg szintén egy ember, Aaron Marshall projektje. Így hát meglepődtem, amikor azt láttam, hogy a Plinihez képest annyiban különbözött a felállás, hogy a dobok mögött ezúttal Nathan Bulla ült, valamint Plini és Marshall helyet cserélt a színpadon.

Az Intervals zenéje egy picit már más dimenziókban mozgott, sokkal több metalos ízt foglalt magába, mondanám, hogy sokkal inkább egydimenziós volt, mint az első zenekar, de ez egy pejoratív szó, amit nem akarok használni, ugyanis a színvonalat egyetlen centivel nem adták lejjebb ők sem. A kommunikáció, a precizitás ugyanaz volt, hiszen jóformán ugyanazok az emberek játszottak. A közönség természetesen sokkal aktívabban reagált a muzsikára, egyrészt azért, mert nyilván az Intervals zenéjét sokkal többen ismerték, másrészt mert az együttes muzsikája sokkal metalcentrikusabb volt, több fogódzót, és bonyolultságukban is könnyebben értelmezhető ritmusokat és dallamokat adott. A bonyodalmas körmondataimmal igazából azt akarom mondani, hogy az Intervals zenéje már egy fokkal fogósabb volt a Plini naivabb megközelítéséhez képest. Ennek megfelelően itt már az eddig is szép tiszta hangzás kapott némi mélységet és vastagságot is.

Pár éve, amikor felbukkant az Animals As Leaders, rögtön sokan felkaptuk a fejünket, hiszen ritkán hall az ember ilyen felállást: instrumentális zenét játszó trió egy dobbal és két 8 húros gitárral. Ez már így kimondva is valami különlegeset sejtet. Azóta egész szépen befutott Tosin Abasi triója, hiszen itt vagyunk 2016-ban, amikor már headliner zenekarként járják Európát. A közönség üdvrivalgása közepette szépen fel is vonultak a színpadra és a húrok közé csaptak. Nos, ha az eddigi két zenekarra állt az, hogy nagy odafigyelést igényel a zenéjük, akkor az AAL-re ez hatványozottan igaz. Rögtön megcsapott a hangzás teltsége és mélysége, egészen jó munkát végeztek a pultnál, mert annak ellenére, hogy a főzenekar hangereje felülmúlta az előző két bandáét, szépen kijöttek a gitárok és a dobok finomságai is. Fura egy felállás ez, basszusgitár nélkül, ezt egyrészt ellensúlyozzák a 8 húrból eredő mélységek, ahová Abasi és Reyes gitárjai le tudnak mászni, másrészt – ha nem csalt a hallásom – azért szépen be volt adva a basszusgitár samplerről. Szerintem a színpadképnek jót tenne egy állandó basszusgitáros, sokkal élőbb lenne az egész dolog, de gondolom okkal hagyják ki ezt a ziccert. Magára a műsorra nehezen tudnék bármi rosszat mondani, minden hang úgy szólalt meg, mintha csak most esett volna ki a stúdióból a zenekar, egyértelműen a hangszeres profizmus az, ami elviszi a hátán a produkciót. Meg úgy en bloc az egész estét is.

Sajnos a közönséggel való kommunikáció a minimumra volt szorítva, feltehetően ez annak a koncepciónak a része, ami minél több teret akar engedni a muzsikának. Azok a technikai képességek, melyeknek birtokában vannak az AAL zenészei, a hangszeres mesterség legmagasabb fokait jelentik – természetesen élőben nem lehet teljesen makulátlanul játszani, de igen közel kerültek ehhez az állapothoz. A kommunikáció hiányát némileg azért ellensúlyozta, hogy Abasi és Reyes is jóformán végigvigyorogta az egész koncertet, így legalább nem volt annyira hakniszaga a dolognak. Matt Garstka dobosnak a rengeteg aprítanivaló miatt sajnos vigyorogni sem volt ideje, de precízen, pontosan és nem utolsó sorban erőteljes formában szolgáltatott alapot a két gitáros agyament ütemmutatóinak és dallamainak.

Egészen lélegző és harmonikus produkciót hallhattunk tőlük tehát, melyet látható örömmel és élvezettel prezentáltak nekünk. Azt hiszem, a stílus kedvelői nem hagyták el a helyszínt rossz szájízzel, bár hallottam véleményeket, melyek szerint a korábbi budapesti koncertjük erősebb volt. Én mindenesetre egy igen nagy adagot kaphattam az ún. kortárs metalzenéből, ami összességében kellemes és hasznos tapasztalat volt számomra. Kellemes, mert mindhárom banda lenyűgöző technikai felkészültségről és hangszeres tudásról adott számot, valamint a hangosítás is példaértékű tisztasággal szólalt meg; jó volt a hangulat, vegyes a közönség, és érződött, hogy itt most egy közösségi élmény részesei vagyunk, hiszen így vagy úgy, de az este bandái a rétegzenén belül is rétegzenét játszanak. Tehát ezért volt kellemes az élmény. És miért volt hasznos?

Azért, mert sikeresen továbbszőttem a gondolatmenetemet arról, hogy egészen pontosan mi is a bajom a fenti zenekarok által játszott stílussal, és miért nem leszek soha a rajongójuk. Véleményem szerint a progresszív zenék egy örök, feloldhatatlan dilemmával küzdenek. Egyszerre akarnak hatni az elmére és az érzékekre, egyszerre akarják mindkettőt lenyűgözni. És ez ingoványos terep, mert az egyik iszonyú könnyen a másik rovására tud menni. Rengeteg banda küzd az egyensúly fenntartásával, és ez nagyon kevésszer sikerül nekik. Persze amikor sikerül, és egyszerre írnak zenét, ami az ember lelkére és az agyára is hatással van, na azok a 10 pontos albumok, amikből mostanában kevés van. Számomra az est fellépői azt az irányt képviselik, ami kizárólag az ember agyára akar hatni, lenyűgözve azt az elképesztő technikai tudással, a bonyolult ritmikával, a virtuozitással és a komplexitással. De ezen jelzők közül egyik sem az, ami sűrűn képes az ember lelkivilágára hatni. Ahhoz több is kell. Kellenek hozzá dallamok, ritmusok, amikbe lehet kapaszkodni. Persze ennek az éremnek megvan a másik oldala is, hiszen vannak olyan együttesek, akik kizárólag az érzelmekre akarnak hatni, náluk merül fel sűrűn a giccs kifejezés. Na, ezt a szót nem lehet használni erre az estére.

Számomra nem igazán vonzó sajnos a vonal, amit ezek a bandák képviselnek, de ennek ellenére elismeréssel adózom hangszeres és technikai tudásuk előtt. A helyszín, a szervezés és a hangzás a szokásos profizmussal járult hozzá az estéhez, e tekintetben ritkán lehet rosszat mondani az A38-ra. De a megjelent zenekarok által prezentált zenei világ sajnos éppen elég távol áll tőlem ahhoz, hogy ez a koncert ne szerepeljen az év legemlékezetesebb eseményei között.

De ez csak az én preferenciáim számlájára írható, ha beleképzelem magamat egy stílus iránt lelkesedő hallgató helyzetébe, akkor bizony a Plini – Intervals – Animals As Leaders trió bőven-bőven megérte a pénzt.

Szerző: wardrum
Képek: Bajcsi Dávid (A38)
Köszönet az A38-nak.