Fiatal, de már nosztalgiázik: Sonata Arctica, Freedom Call, Twilight Force - Barba Negra Track, 2015.05.13.

írta Tomka | 2015.05.14.

Azt mondják, a nosztalgia húszéves ciklusokban működik. Kb. ennyi idő kell, hogy egy generáció felnőjön, pocakot/szakállat/családot növesszen, és elérzékenyüljön, ha valami – bármi – felbukkan az ifjúkorából. Fura, de nagyjából ennyi idő telt el azóta, hogy Európa nyugati sarkában felcsapott a metalzene egy újabb hulláma, és az olyan zenekarok, mint a Rhapsody, a Nightwish, vagy a HammerFall, megújították a heavy/power/szimfonikus vonalat. Mintha nem is lett volna olyan régen, hogy megjelent a ’Dawn of Victory’, vagy épp az ’Infinite’, pedig már javában lehet nosztalgiázni rájuk. Ezt tette a Sonata Arctica és a Freedom Call is közös turnéján: Tony Kakkoék a ’99-es debütlemezüket, Chris Bayék pedig a legnépszerűbb albumukat, az ’Eternity’-t játszották el (majdnem) egészében.

A kezdés a szokásos: fél órás csúszás után egy csuklyás alak sétál fel a színpadra, beül a cájg mögé, rálép a kétlábdobra, és tartósan átrendezi a környékbeli pacemakerek ritmusát. Csak annyira cizellált ez a zene, mint egy decis Finlandia vodka húzóra, de legalább a tempó pörög. Azt viszont nehéz eldönteni, a svédek vajon komolyan gondolják-e ezt az egészet. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, csak félig. A gitárosok vadnyugatról ittmaradt maszkokat viselnek, abban virgáznak és rohangálnak fel-alá, a billentyűs a hol stratós, hol nightwishes futamokat prüntyögi, a számokat pedig egy Christopher Lee-imitátor narrátorhang köti át egymásba. A dalok egyébként is olyanok, mintha véletlenszerűen összevágtak volna régi Rhapsody-számokat, a háttérben is gyerekrajzra – meg ősrégi Paintre – emlékeztető sárkány repked. Közben pedig az énekes olyan számokat konferál fel, mint az Enchanted Dragon of Wisdom (A bölcsesség elvarázsolt sárkánya) vagy a The Power of the Ancient Force (Az ősi erő ereje). Komolyan, a Nanowar sem csinálhatná jobban.

A Twilight Force-nak azonban van egy nagy előnye a hasonló kaliberű bandákkal szemben: akár félparódiának szánják, akár komolyan gondolják, legalább szórakoztatóak. Ellenben a sótlan Dragonyval, rajtuk lehet nevetni, és az Epic Dragon Glory-k meg az Ancient Power Forestek között már fene se emlékszik rá, melyik számban, de pofásabb dallamaik is akadtak. Tipikusan az a banda, amelyik alulról pöcköli az ingerküszöböt, az énekes is szépen kitolja magából a sikolyokat, de egy válogatáslemezen már nem lehetne felismerni a hangját. Svédországban mégis bekajálták a tavalyi debütlemezüket, és a metal lista élére kerültek, olyan zenekarokat előzve le, mint a Kamelot, a Hardcore Superstar, vagy a Nightwish. Talán a sabatonos hátszél teszi – dobosuk a Joakiméknál is megfordult Robban Back volt, hivatalos videójuk pedig a Sabaton házifesztiválján készült –, mert azt nem mondhatnánk, hogy az eredetiségükkel hívták fel magukra a figyelmet. A koncerten valahonnan magyar rajongóik is kerültek, akik kívülről tudták a dalszövegeket. Persze az is lehet, hogy csak az Emerald Swordot harsogták rá a dalokra.

A fél órás csúszást szerencsére nem a zenekarokon verték le, hanem egyszerűen tovább tartott a koncert, így a Freedom Call is kényelmesen átszerelhetett. De ha már nem siettek sehova, igazán beállhattak volna rendesen – na nem Finlandiával, hanem a hangszereikkel. A Freedom Call koncertje ugyanis úgy kezdődött, hogy a dobos felsétált a színpadra, beült a cájg mögé, ráütött a tamokra, és Lars Ulrich gondosan kikísérletezett repedtfazék-hangzását is megszégyenítette a ’Death Magnetic’-ről, olyan borzalmasan szólt. Jobb esetben ilyenkor a sztori úgy folytatódik, hogy a keverő észbe kap, és a második vagy a harmadik számra helyrehozza a hibát. De most nem tette: csak az erőlködést lehetett hallani, ahogy próbálkozik javítani a dolgon, de minden maradt a régiben.

Nem mintha az újravett és -kiadott ’Eternity’ nyitószámát, a 666 Weeks Beyond Eternity-t megmentette volna a jó hangzás. Tipikus újkori FC-dal, amely egész jól indul, de aztán Chris Bay úgy tesz benne, mintha most fedeznék fel a legalapabb breakdownt, és arra zúznak egyet. Utána viszont helyreállt a világ rendje, és sorra jöttek a jobbnál jobb számok az ’Eternity’-ről. Elsősorban a ritkábban játszottak vitték el a bulit, mint az Island of Dreams, vagy a Bleeding Heart, de az Ages of Power is nagyot szólt. A hangulat is emelkedett, közben a dobhangzást is kipofozták valamelyest. Hiába volt nosztalgiabuli, azért mégiscsak ez a legőszintébb koncert: mindenki azt kapja, amiért jött, nincsenek a zenekar legjobbjának kamuzott új számok, csak a régi slágerek, ráadásul legalább a fele kuriózum, amit a megjelenés óta nem nagyon játszottak koncerteken. A korosodó FC-rajongó pedig örülhetett, amikor konstatálta, hogy a koncert végére megtanult alkoholmentes sörrel léggitározni, és szemüveggel a fején headbengelni.

Chris Bay viszont nem ma volt a legbeszédesebb formában. Persze profi showman ő, a kötelezőt hozta, de annál többet nem. A szokottnál kevesebbet és szolidabban poénkodott – csak a Warriors előtt meg után humorizált, utóbbit többször is „befejezték”, hogy minél hangosabban örülhessen a közönség, de ezt mintha már két éve is ellőtték volna –, és kevesebbet kommunikált az emberekkel. Persze, limitált az idejük előzenekarként, de akkor is kevés volt most belőle. A jókedv inkább Larsból áradt, akinek aznap volt a születésnapja, ezért Chris meg is kért mindenkit, hogy köszöntsék fel a gitárost. A végén szokás szerint Warriors-zal és Land of Lighttal dobták fel a germán happy metal party-t, úgyhogy összességében jó volt ez, de jobb hangzással és némi spontaneitással lehetett volna jobb is.

Nem akarok panaszkodni, mert abszolút szórakoztató volt az este, de ez igaz a Sonata koncertjére is. Konkrétan ez a(z egyik) legjobb Sonata-buli lehetett volna, ha… ha Tonynak nem durran be már megint a hangja. Mikor eljátszották a Blank File-t, hirtelen ki se lehetett matekozni, mennyivel lejjebb énekli Tony a számot. Utána maga jelentette be, hogy „lebénult a hangja”, és elnézést kért a rajongóktól. Nem tudta megmondani, hogy pontosan mi történt, de az biztos, hogy pocsékul érezte magát. Talán ő is emlékszik rá, hogy nem ez az első eset, hogy nem épp 100 %-osan áll magyar színpadra. Pozitívum viszont, hogy emiatt valamivel bensőségesebb hangulat alakult ki a koncerten. Tonyt is lehetett sajnálni, meg magunkat is, de azért az emberek inkább jól érezték magukat, és ahol a folyamatosan nyomott sampler nem tette meg, ott a közönség pótolta ki az éneket. Nem is kevésszer, és ez egyfajta össznépi ünnep jelleget kölcsönzött a koncertnek.

Ünnepelni pedig volt mit, hiszen a Sonata elejétől a végéig – japán bonusz együtt! – eljátszotta első lemezét, az ’Ecliptica’-t, amit azóta sem múltak felül – bár a ’Silence’ vagy a ’Winterheart’s Guild’ mellett is lehet kardoskodni. Szerencsére azért körítést is adtak a lemeznek, egészen pontosan az egyik legjobb dalukkal, a White Pearl, Black Oceans-zel, ezzel a nyolcperces, musicales, „progos” Sonata-esszenciával nyitottak. Ennél jobban csak úgy tudták volna folytatni a koncertet, ha a Wildfire-t is előveszik, de azt valamiért a ’Reckoning Night’ turnéja óta hanyagolják. Helyette egy X Marks The Spotot kaptunk a legutóbbi albumról (ami szerintem továbbra is a Sonata leginkább alulértékelt lemeze, sokkal jobb, mint az előző kettő). Ez valószínűleg azért kerülhetett ide, hogy a dalt szétdumáló narrátor aztán poénosan felkonferálhassa az ’Ecliptica’-t is.

Ügyes megoldás volt, a Blank File, mint mondtuk, már kevésbé, de legalább megalapozta a hangütést. Naiv europower, felsrófolt tempóval, pofátlanul kapós dallamokkal és profi gitár-billentyű virgákkal. Legjobban azok szóltak most, amiknél már a lágyabb verzéknél is előkerült a „lényeg”, mint a My Landben, a Replicában vagy a FullMoonban. Tony ezeket hiba nélkül énekelte, de se a magasakat, se a karcosabb témákat nem tudta kipréselni magából. Ezért is sietett segítségére egy számban a Twilight Force énekese, aki a Kingdom For A Heartba szállt be. Ugyan a dalszövegeket a kezében lengette egy papíron, és onnan olvasott egy-két verzét, de amúgy ez lett a legkerekebb dal az egész estén, mivel Tony és Chris duettben énekelték. Tökéletes munkamegosztás: Tony hozta a karaktert, Christian meg a magasakat.

Ahogy tökéletes volt a zenekar teljesítménye is. Nem mismásoltak, nem csaltak a tempóból, hanem ugyanazzal az elánnal és energiával játszottak, mint huszonéves sihederként. A koncertből átjött az az erő és frissesség, amivel ez a lemez 2000 környékén hatott, és ennél többet nem is lehetett kérni a 40 felé közelítő zenészektől. Különösen tetszetős volt Elias és Henrik gitár-billentyű szólópárbaja a 8th Commandmentben, meg a Destruction Preventer egésze, amely jól mutatja, hogy nem kellett a Sonatának semmit „érnie” ahhoz, hogy átgondolt és ütős nyolcperceseket írjon. Itt az időzítés is perfekt volt: ahogy Tony eljutott az „and the pouring rain” sorig, az eső is megeredt, hogy ne csak Vodka áztassa a koncert ráadását.

Tony néhol vicces felvezetéseket is beszúrt a számok elé, a Letter to Dana előtt például elmesélte, hogy ez volt az első szám, amit megírt. Korábban csak feldolgozásokat játszottak, például a Megadethtől és a Spin Doctorstól – ezen a ponton pedig röviden belekezdtek a Symphony of Destructionbe, meg a Two Princesbe, csak úgy poénból, ahogy a Volbeat szokta csinálni. A ráadásban aztán már kicsit fárasztóbb szöveg, a „buying a ticket” monológ jött: az utolsóként játszott Don’t Say A Word előtt Tony még tizenkétféleképpen megköszönte, hogy „életben tartjuk az élőzenét”. Tény: az élőzene kiszámíthatatlanságából – a Freedom Call dobhangzásával, Tony torokproblémájával – jó kis ízelítőt kaptunk. De a koncerteknek pont ez a váratlanság a szépsége – néha pedig a hátránya. Egy biztos: a hibák ellenére, és részben azoknak köszönhetően, de még jó darabig emlékezetes marad ez az este.

Setlist:

White Pearl, Black Oceans / X Marks the Spot / Blank File / My Land / 8th Commandment / Replica / Kingdom for a Heart / FullMoon / Letter to Dana / UnOpened / Picturing the Past / Destruction Preventer /// Mary-Lou / The Wolves Die Young / Don't Say a Word

Szerző: Tomka
Képek: savafan
Köszönet a Concertonak!