A Barba Negrába belépve még nem tudtam, hogy mekkora szintet lépek emberként egyetlen este alatt. Akik ott voltak, szerintem egyöntetűen kijelenthetik, hogy ezzel az eseménnyel indult be igazán a 2026-os koncertszezon! A helyszín adottságai hagynak kivetnivalót, de tekintsünk rá „félig teli pohárként”, végül is egy rockcsarnok, a rockerség pedig belülről jön, ami egy kicsit mocskos és egy kicsit tökéletlen.
A nyitózenekar az atlantai Sevendust volt. Mit ne mondjak, kellően odacsaptak! Az énekesről nem tudtam levenni a szemem, az afroamerikai srácnak meglepően jól áll ez a stílus, és a kiállása sem mindennapi. Az utóbbi talán mégsem annyira meglepő, hiszen judózott évekig, de mégis a zenélést választotta (helyes-helyes!). Lajon Witherspoon – mint kiderült – 53 éves és a Black Sabbathon nőtt fel, alternatív post-grunge stílusú zenéjük groove-os riffekkel tarkítva eléggé jól összerakott kombináció.
A banda amerikai lazasága, nyitottsága üdítő volt, a közönség ezt értékelte, tapsolt, énekelt, metálvillát mutogatott, és ezt a csapat magyarul is megköszönte.
A zenészek profik voltak, mégis kiemelném a dobost, aki valamiféle sejtelmes módon az egyik dobverőjét mindig a magasba dobta (vagy 2 méterre), hiába próbáltam a tekintetemmel követni, fogalmam sincs, hol landolt a stick, de a következő pillanatban már a kezében volt (egy másik?) – varázslat!
A Daughtry szintén amerikai rockbanda, 2006-ban, azaz 20 éve alakultak. Chris Daughtry énekes-gitáros az American Idolban tűnt fel anno, ahol bár nem nyert, de rendkívül népszerű lett. A műsor után alapította meg a zenekart, amely szinte azonnal komoly sikert aratott.
A koncerten – azaz élőben is – jellegzetes, erős énekhangjával megtöltötte a teret. A show tele volt érzelemmel és dinamizmussal, új középlemezük, a ’Shock To The System (Part Two)’ számai erőteljesen szóltak, a klasszikus slágereiket pedig vele együtt énekelte a tömeg. Chris egyébként egy rendkívül karizmatikus, szerethető frontember, brutálisan jó hanggal. Az érzelemtől fűtött dalszövegek, az erőteljes gitárok, a különös füst- és fényjáték egy sodró erejű élő show-t alkottak.
Mégis a fénypont számomra az Alter Bridge volt, ők koronázták meg ezt a hihetetlen estét. Nevüket egy kétes hírű detroiti városrészbe vezető híd után kapták, ez szimbolizálja a Creed utáni ismeretlenbe történő átkelést. A bandát az énekes-gitáros Myles Kennedy, a szólógitáros Mark Tremonti, a basszusgitáros Brian Marshall és Scott Phillips dobos alkotják.
Stílusukban számos műfaj keveredik: rock, hard rock, alternatív metál, post-grunge, heavy metal, progresszív metál. A banda egyike azon zenekaroknak, akik nagy hangsúlyt fektetnek a dalszövegeikre is – melyeket Kennedy és Tremonti közösen írnak –, túlnyomó többségük a reményről, az önsajnálat leküzdéséről, bánatról, magányról, fájdalomról, küzdelemről és hitről szól.
Az idei turnén a korai klubkoncertjeik hangulatát kívánják megidézni, Myles Kennedy úgy fogalmazott, hogy az Alter Bridge mindenekelőtt egy koncertzenekar, a dalokat azért írják, hogy élőben adhassák elő a közönségnek.
Mit nyújt egy élő Alter Bridge-show? Mint minden nagyszabású koncerten, a közönség várakozásában volt némi feszültség, kíváncsiság, izgatottság. Aztán a második átállást követően bevonult a zenekar, Kennedy és Tremonti beálltak a színpad két szélére gitárjaikkal, ezzel a gesztussal is kinyilvánítva, hogy ők egyenrangúak. Ahogy megszólaltak a Silent Divide kegyetlen riffjei, azonnal elszabadult a pokol. Dupla gitárszóló, fülbemászó dallamok, ilyen egy jó koncertnyitány!
Ezt folytatva az Addicted To Pain következett, az egész csarnok Mylesszal énekelte a refrént, ami – a Barba Negra adottságaiból adódóan – számomra kicsit operás hatást keltett, egy pillanatra a Nightwish villant be. Myles egyébként igazi zenészként gitározott és énekelt egyszerre, miért is ne tette volna?
A Burn It Down című számukat Mark Tremonti adta elő teljes természetességgel, addig Myles csak lehunyt szemmel kísérte őt. Véleményem szerint Mark az egyik legjobb gitáros a mai modern rockpalettán.
A Watch Over You akusztikája felvillantotta a telefonokat, a közönség pedig Mylesszal közösen dúdolta ezt a különös érzelmi töltetű lírát. Az egész este alatt Myles hangja és a gitárriffek vitték el a figyelmet, és hirtelen azon kaptam magam, hogy az utolsó dal – a Metalingus szól!
A csapat ezt követően levonult, de a hatalmas tapsviharra visszajöttek, és következett az, amiért én odamentem, kitártam hát szárnyaimat és vártam. A gitár lassú, érzelmes, balladai intróját folytatva megszólalt az énekes, és sodródott a dal, sodródtam én is a Blackbirddel.
Kegyetlenül érzelmes 8 perc következett. Felmerül a kérdés, hogy mire jó ez? Felkap, tőrt forgat meg benned, aztán eldob? Számomra ez a mestermű a modern rockkorszak legjobb dala! Mind hangszerelésében, mind dallamában, mind szövegében tökéletes.
A koncertet az Isolation zárta, majd hálával telve, mosolyogva köszönték meg a rajongók támogatását és szeretetét, akik kitartó tapssal viszonozták a gesztust.
Szerző: Balya Boglárka
Fotók: TT
Köszönet a Live Nation Magyarországnak!
Legutóbbi hozzászólások