Billy Idol méltósággal és hitelesen öregedett meg. 69 éves, és zenéje most is épp oly friss, mint 1982-ben, szövegei alapján viszont már nem akar huszonévesnek látszani, tomboló hormonokkal. Lázadónak nézett ki a rövid, hidrogénezett hajával, de még a Rebel Yellben sem a lázadásról, hanem a szexről énekelt, akkoriban az édes kis 16 évesről fantáziált, a szerelem bölcsőjét kereste, és nem a rendszert akarta sokkolni, hanem a szervezetét egy kiadós szexszel. És minden albumra írt legalább egy olyan rádióslágert, ami bejárta a világot, és akkor is ismered, ha nem tudod, hogy ez Billy Idol. Lássuk csak: A legelső kislemezén még korábbi zenekarának, a Generation X-nek slágerét újította fel, ez volt a Dancing With Myself, majd az első nagylemezére megírta a White Weddinget, amivel az idei turnét is beharangozta („It’s a nice day to… tour again”). A másodikon volt az emlékezetes Rebel Yell, ami egy bourbon whiskey-ről kapta a címét, nem a lázadásról, majd jött sorban a Sweet Sixteen a harmadik lemezről, a Cradle Of Love a negyedikről, a Shock To The System az ötödikről és a Scream a hatodikról. Ugye, hogy össze is raktunk egy szép kis válogatáslemezt? Amit nagyjából el is fog játszani a turnén. A hetedik nagylemez, na azt hagyjuk! Ott aztán a lázadó benyalt a karácsonynak, majd jött az ‘Idolize Yourself’ válogatáslemez 2008-ban (pont a fent említett számokkal, melléjük pakolva még párat), ennek egyik bónuszdala volt a John Wayne, amiről lesz még szó. A nyolcadik lemezről a Postcards From The Past már nem futott akkorát a streaming korában, mint megérdemelte volna, ez kedvét is szegte egy időre Billynek. A 2020-as években viszont új életre kelt, csinált 2 nagylemeznyi anyagot, igaz, az elsőt két EP-re bontotta, de tény, hogy a Bitter Taste nagyot durrant újra, és Billy Idol már ismét nem csak nosztalgiának számított.
És eljutottunk 2025-ig és a ‘Dream Into It’ lemezig. Mint említettem, Billy Idol immár 69 éves, novemberben a 70.-be lép, és azt kell mondanom, se zenéjével, se dalszövegeivel nem köpi szembe önmagát. Van egy nagyon jó punk-rock dalszöveg: „Valamikor ő is lázadó volt, elkezdett egy új világot. Elfelejti, honnan indult el.” Nos, Billy nem felejtette el, nem tagadja meg múltját, és nem is akar ugyanannak látszani, mint 40 éve, inkább keserédesen emlékezik vissza azokra az időkre, vagyis viszi tovább a Bitter Taste vonalát. Bár a bakelit A és B oldalának van alcíme is: ‘Dying To Live’ és ‘I’m Reborn’), én egységesnek érzem a szerkezetet, nincs ekkora kontraszt a lemez első és második fele közt.
A címadó dal talán kicsit túl melankolikus is lett, de lehet, hogy csak az a baj vele, hogy ezzel kezdik a lemezt. Számomra ez egy gyenge kezdés, amit azonban nem követ erős visszaesés szerencsére. Habár volt a lemezen még egy mélypont, a Joan Jett-tel közösen énekelt Wildside. Szegény rock and roll-királynőt úgy „kiherélte”, mint annak idején Chris Norman Suzy Quatrót a Stumblin’ Innel. Az I Love Rock And Roll szerzőjének ez lenne a vad oldala? Jézusom!
Most, hogy túljutottunk a negatívumokon… Na jó, még egy: a fizikai hanghordozókról (CD, bakelit) lehagyták Avril Lavigne-t. Bár, talán mégsem olyan nagy baj ez. „A lázadás két generációja egy dalban” nagyot ütött kislemezként, de az énekesnő kicsit rátelepedett a nótára, mintha Billy statiszta lett volna a saját dalában, ezt orvosolni kellett, így megcsinálták a dal alternatív verzióját, csak Billyvel (nem Chuck Billyvel!), végül is ezek is az ő visszaemlékezései az 1977-es évről, amikor Avril Lavigne még nem is élt. És azt mondom, tényleg nem rossz, így lett igazi Billy Idol-szám, és így fogjuk visszahallani a koncerteken is. (Az audioklip címében ugyan benne szerepel Avril Lavigne, de ez a nélküle készült verzió.)
Volt még egy közös dal, a John Wayne, az itthon talán kevésbé ismert Alison Mossharttal, ő is egy pop-punk énekes, mint Billy Idol, de The Kills és The Dead Weather nevű zenekarai nem igazán jutottak túl az amerikai kontinens határain. A John Wayne, mint már említettem, a 2008-as válogatáslemez bónuszdala volt, amit Billy „mellesleg” Derek Sheriniannel és Brian Tichyvel írt, már ha mondanak valamit neked ezek a nevek. Úgy érezte, ez érdemes arra, hogy sorlemezre kerüljön, de fura lett volna közel 20 év elteltével változatlan formában belepakolni egy új anyagba, így csináltak belőle egy duett verziót, ami kimondottam jól működik.
A többi dal pedig egytől egyig igazi pop-punk sláger, amit Billytől megszokhattunk az idők során, csupán személyes ízlés kérdése, kinek melyik jön be jobban, a Too Much Fun, melyben azon nosztalgiázik, hogy ginázott be a G.B.H. tagjaival („Did GHB with GBH”), a People I Love, melyben azon kesereg, hogy mindig azokat bosszantja fel, akiket szeret („Why do I keep pissing off people I love?”), a Gimme The Weight, ahol arról énekel, hogy megváltozott („I loved a thousand girls… Till you came, gravity changed.”).
Számomra egyértelműen az utolsó 2 dal a favorit, a Sweet Sixteen stílusában íródott I’m Your Hero, mely megint csak arról szól, milyen jó érzés, hogy a hozzá közel állók ma már más szemmel néznek rá („In your eyes, I’m brand new, I am pure, I’m your hero, I’m reborn.”), és az első kislemezként feldobott Still Dancing, melynek zenéjéről egyből a Rebel Yell ugrott be, de a narratíva ugyanaz, mint a többi dalban: megváltoztam („I’m still dancing, but now I ain’t alone, I got everything I need next to me, right here in my bones.”).
Persze ki kell emelni, hogy e nagyszerű lemezben benne van a zseniális gitáros, Steve Stevens keze is, aki kimagasló képességével emelkedik ki a punk-rock zenészek közül, mint Lugosi Lacika, a Beatrice egykori balkezes gityósa (aki nem hiszi, járjon utána: 3 fantasztikus szólólemeze van, ahol egész másfajta zenéket játszik: ‘Atomic Playboys’, ‘Flamenco.A.Go.Go’, ‘Memory Crash’). Kiveszi a részét Tommy English billentyűs-ritmusgitáros, aki a lemez producere is egyben, valamint Chris Chaney (ex-Jane’s Addiction) basszer és Josh Freese (Foo Fighters) dobos is, akiket a július 8-i koncerten nem láthatunk viszont.
Összegzés:
Billy Idol a megszelídült lázadó, aki azonban közel 70 évesen is nyomja azt a pop-punkot, amivel 1982 óta megőrjíti közönségét. Bár a mellét még mindig borotválja, és a haját szőkíti, de a dalszövegeiből már csak a régi lázadás emléke köszön vissza. És ez így van jól. Egy 70 éves ember már ne akarja megváltani a világot, csak ha politikus. A zenéje viszont még mindig üt.
Pontszám: 8
Megjelenés: 2025
Kiadó: BMG / Dark Horse Records
Stílus: pop-punk, punk-rock
Származás: Nagy-Britannia
Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok: CD, fekete és bordó LP
Zenészek:
Billy Idol – ének, vokál
Steve Stevens – gitár, vokál
Tommy English – billentyűs hangszerek, gitár, vokál
Chris Chaney – basszusgitár
Josh Freese – dobok
Alison Mosshart – ének
Joan Jett – ének
Glen Sobel – dobok
Joe Janiak – billentyűs hangszerek, vokál
Nick Long – gitár, vokál
Kitten Kuroi, Maiya Sykes, Ella Vos, Jeremy Hatche, Erik Eldeniu, Dougie Needles, Kenny Laguna – vokál
Dalcímek:
01. Dream Into It
02. 77
03. Too Much Fun
04. John Wayne (közreműködik: Alison Mosshart)
05. Wildside (közreműködik: Joan Jett)
06. People I Love
07. Gimme The Weight
08. I’m Your Hero
09. Still Dancing
Legutóbbi hozzászólások