Nehéz szó nélkül hagyni, hogy a karcosabb és kevésbé szájbarágós zenék mennyire nem számítanak nyerőnek napjaink Amerikájában. Egy olyan legendán is keresztülnéztek a nagy felhajtásban, mint Eddie Van Halen.

A 63. Grammy-gála rendhagyó volt, mert gyakorlatilag zártkörű rendezvényként tartották meg a járvány korlátozásai miatt, másrészről cseppet sem volt rendhagyó, mert egyre inkább rátelepszik az üzlet a művészi szempontokra. Megpróbáltunk tárgyilagosak maradni az idei Grammy-díjakkal kapcsolatban, de nem igazán sikerült.

A díjat 1958-ban alapította az amerikai zeneipar befolyásos figuráiból álló National Academy Of Recording Arts And Sciences (NARAS) azzal a küldetéssel, hogy évente ismerje el a zene világának kimagasló eredményeit. A szándék nemes, a szabályok világosak, a szavazás átlátható és szigorúan ellenőrzött, 2021-ben mégsem az látszik, hogy kizárólag a minőség alapján szavaznának, ahogy az alapelv megköveteli. Nem az látszik, hogy senki nem vesz figyelembe tiltott módon személyes és üzleti kötődéseket, eladási adatokat és listahelyezéseket. Nem a díjazottakat minősíti az egész – mert kétség aligha fér ahhoz, hogy a trófea tulajdonosai maradandót alkottak a kategóriájukban –, hanem a díjazókat, akik közreműködésével komoly értékek maradtak ki ebből a nagy összekacsintásból, és egyáltalán hol van a rockzene?

A Grammy-gálán szokás szerint megemlékeztek a tavaly elhunyt előadókról is, a szervezők azonban – mint sok más korábbi esetben – ezúttal sem szenteltek túl nagy figyelmet a rockzenének, így fordulhatott elő, hogy Eddie Van Halennek is mindössze egy tizenöt másodperces Eruption-részlet jutott. Az eset nagy port kavart, a rocklegenda fia, Wolfgang Van Halen ki is akadt miatta, és még a gála után elmondta véleményét a dologról. „Ami leginkább fájt, hogy a show elején, amikor a tavaly elveszített előadókról beszéltek, meg sem említették a nevét. Tudom, hogy jelenleg nem a rock a legnépszerűbb műfaj – és a NARAS egyébként sincs képben a dolgokat illetően –, de úgy gondolom, hogy lehetetlen figyelmen kívül hagyni azt az örökséget, amit az édesapám ránkhagyott, ahogy a hangszerre, a rockzenére és a zenére gyakorolt hatását sem. Soha többé nem születik hozzá hasonló innovátor.”

Egy friss interjúban azonban a műsor vezető producere, Ben Winston a következőképpen magyarázza a bizonyítványt: „A show előtt felhívtuk Wolfgangot és megkérdeztük, hogy szeretne-e feljönni a színpadra és játszani. Ő nem igazán akart ebben részt venni, úgyhogy felsoroltam neki nyolc-kilenc gitárost, aki talán elvállalta volna. Erre azonban azt mondta, hogy inkább játsszunk le egy videót Eddie-ről, ugyanis senki sem tud úgy játszani, mint ő. Mi pedig így is tettünk. Szerettem volna egy hosszabb megemlékezést, de így is Eddie volt az egyetlen, aki a saját zenéjével tűnt fel az In Memoriam szegmensben. Úgy éreztük, hogy ez egy megfelelő tisztelgés előtte, azonban Wolfgang nem osztotta a véleményünket, és természetesen ezt nagyon sajnálom. Szörnyű dolog elveszíteni egy szülőt. Mi megtettük a legtöbbet, amit tudtunk.”

A NARAS a rock- és metálzene iránt a jelölésekben sem mutatott túl nagy törődést és érdeklődést, egyedül a Body Count zsebelt be díjat Bum-Rush című dalával A legjobb metálelőadás kategóriában, miközben a rockzenéhez köthető két kategóriában hagyományos rockelőadók neve fel sem tűnt.

Zárszóként itt van a Tool-frontember Maynard James Keenan Grammy-bírálata még 2002-ből:
„Azt hiszem, a Grammy nem más, mint egy gigantikus promóciós gépezet a zeneipar számára. Alacsonyan tartják a szellemi színvonalat és beetetik a tömegeket. Nem a művészetet ismerik el és nem azért díjazzák a művészt, amit megalkotott. Ezzel az egésszel csak a zeneipar ünnepli saját magát.”
Nem tudjuk azt mondani, hogy nem értünk vele egyet.