Az ég, a föld, és minden, ami közötte van, ez az Architects legújabb lemezének, valamint turnéjának magyar címe, meg az Elegy című számuk egyik népszerű részlete is: „the sky, the earth and all between you’ve written out my elegy again, again, again, again”.
Az Architects megérett az első magyarországi arénás bulijára, amire két, szintén modern rockberkekből érkező bandát hívott meg, ők a LANDMVRKS és a PRESIDENT. Az eseményt már egy éve népszerűsítik, így hát nem meglepő, hogy több ezren voltak rájuk kíváncsiak. A küzdőtérre való bejutásnál fennakadások adódtak, hosszú sorokban álltak a rajongók, végül szerencsére felgyorsult a beléptetés, lassan elfogyott a tömeg, indulhatott a buli!
Manapság a maszkos rockbandákra előszeretettel aggatják az „anonym metal” címkét, de inkább a zene üssön nagyot, az arcok szoruljanak a háttérbe. A koncertet egy ilyen zenekar, a brit PRESIDENT nyitotta meg. A négytagú csapat – álnevükön President (énekes), Heist (gitáros), Protest (basszusgitáros), Vice (dobos) – még fotózni sem engedte magát, ez is a titokzatoskodás része volt. A felállást illetően, a színpadon jobbra foglalt helyet a dobos és a dobfelszerelés, a két gitáros balra mellette, az énekes pedig elöl állt egy rögtönzött, bíborszínű kereszttel ellátott szószék mögött. A frontember frakkban volt, feje „elnöki” álarcba bújtatva, a többi zenész arca is fekete maszkkal volt eltakarva. Az erős vizuális élménnyel indított show és az álarc láttán gyermeki érdeklődéssel figyelte őket az aréna.
President folyamatosan mozgott fel-alá a színpadon, a zenekar pedig fiatalos lendülettel játszott. A közönség kezdetben visszafogottabb volt, de a hangulat egyre forrósodott, és amikor az énekes elővette a különös vokáltechnikákat, például hörgéseket, akkor azért fel is forrt a hangulat. A közönséggel való kommunikáció hiánya is a misztikum része volt: President ehelyett például a karjait használta, előbb szétnyitva, majd összezárva jelzést adott a közönségnek a mosh pithez. Zenei irányzatuk különböző stílusok masszája, de jellemzően rock, metál, néha elektronikus és meglepő módon, R’N’B-, hip-hop- és rapelemek is kihallhatók voltak. Úgy tűnt, biztosra akartak menni, ezért a „sok kicsi sokra megy” elvét követték, és ez szerintem bevált. A csapat megnyerte a közönség tetszését, a jó zenészek és a jó hanggal megáldott énekes remek nyitánya feltette a láthatatlan lécet a többi fellépő elé.
A LANDMVRKS folytatta az estét, és már az elejétől fogva teljesen megtalálta a hangot a magyar közönséggel. A francia csapat a Creature-rel indította a produkciót, energiájuk – előzenekartól nem megszokott módon – hatalmas volt, már szinte az első riffektől a közönség circle pitbe kezdett, lekerültek a fiúkról a pólók, hatalmas hangulat kerekedett.
A Death és a Sulfur számuk sem hagyott pihenésre időt, a küzdőtér egy hatalmas fekete, háborgó hullámként élte meg a dalokat. A Lost In A Wave dalszövege tökéletesen adja vissza az érzést: „I’m lost in a wave, it controls my feelings and I can’t help it” (egy hullám sodor, uralja az érzéseimet, és nem tudok kitörni belőle)”.
A banda előadásában a lendületes rapszerű részek, a melodikus metalcore és underground hip-hop elemek, a finom franciaság, ami hirtelen átcsap brutális hardcore-ba, mindezek fúziója egy nagyon modern, könnyed stíluskavalkádot hozott létre.
Florent Salfati és csapata odatette magát, nem sok idejük volt bemutatkozni, de azt hiszem, kihozták a maximumot a lehetőségből. Kicsit soknak éreztem a sztroboszkópot és lézerjátékot, ami néha elvitte a show-t, de összességében egy remekül összerakott, elemi erővel előadott koncertet láthattunk-hallhattunk.
Két előzenekarral és néhány órával később az Architects következett. A brit banda zenéjét leginkább azok a rock/metal/metalcore rajongók kedvelik, akik a tombolós energiát és a mély érzelmi töltetet egyszerre keresik. A brutális énekhang, a fizikailag is érezhető (nem csak hallható) gitárszólók és riffek hatása olyan döbbenetes egységgé kovácsolódott össze, hogy egy pillanatra el is feledkezem a „töltetről”. Hogy mire gondolok? Az Architects azon zenekarok egyike, akinek mindegyik dalszövegében van legalább egyetlen egy sor, ami sokakat megérinthet. Modern költők ők, akár párhuzamot vonhatnánk a magyar AWS-sel, vagy rocker költő fenegyerekünkkel, Hobóval is. A mai világban sokszor nehezen találjuk a helyünket, de az ő zenéjük és dalszövegeik képesek átvezetni a nehézségeken, elkalauzolni a sötétben, felszabadítani, kirángatni a fekete lyukból. Sam Carter énekes eredetileg dobos volt, a hangját mindig is vegyes kritikával fogadták, de ahogy ő fogalmazott: „az üvöltésemben különös fájdalom és kétségbeesés tör fel, amit a rajongóink valamiért őrületesen imádnak”.
A várva várt Architects füsttel és vakító fényekkel robbantotta be a koncertet, de adódik a kérdés: hogyan lehet ezt az amúgy is túlfeszített, felcsigázott várakozást még tovább fokozni? Naná, hogy óriási fordulattal: hirtelen egy kedves énekhang csendül fel, és szinte azonnal végem volt, mert felismerem a dalt, az Elegyt, néhány akkorddal és dalszövegrészlettel később pedig már Sam Carter hörgése hozta el a katarzist!
Hatalmas taps, ismét félmeztelen férfiak, akik a nézőtér közepén engedik ki a gőzt. A következő dalban, a Whiplashben a gitárok mély, erőteljes dörgése érezhető fizikai bizsergést gyakorol a rajongók dobhártyájára, de inkább nem jó értelemben.
A hangbeállítás nem tűnt elsőre tökéletesnek, a túlhangosított hangszerek miatt Sam énekét nem nagyon lehetett értelmezni, és mivel a budapesti show a 2026-os koncertsorozat végéhez közelített, hangja is kissé fáradtabbnak tűnt. A harmadik szám végére szerencsére helyrekerültek a dolgok, és Sam hangszálai is kellően bemelegedtek már.
A Curse, majd a When We Were Young emelte új dimenzióba a katartikus estét, aminek egyik emlékezetes pillanata számomra az volt, amikor a Match Made in Heavenben elhangzott a rajongók körében elhíresült, rettentően népszerű „bleugh” is, ami nem más, mint egy hörgős-nyelvkiöltős ősmozdulat-hangeffektus Sam részéről. A Brain Dead című számot egy színpadra felszökött, ismerős figura kezdte énekelni, ő pedig a LANDMVRKS-énekes Florent Salfati volt, aztán feljött Sam is, és közösen, egymás tükörképeként folytatták ezt a különös, modern metálduettet. A Blackhole nagyot ütött, ez nem kifejezés, a maradék feszültséget is kiűzte mindenkiből, a közönség őrjöngve énekelte a refrént.
A záródal mi más lehetett volna? A legnépszerűbb szerzeményük, az Animals. Ennél a számnál már nem csak énekeltünk, szinte a lelkünket üvöltöttük bele az aréna addig néma falai közé: „we’re just a bunch of fucking animals”.
A clean és hörgős részek váltakoztatása, a high scream és egyéb vokáltechnikák jól felépített dinamikát kölcsönöztek a műsornak. Szinte az egész koncert alatt circle pit, néhányszor crowdsurf és mosh pit is előfordult. Sőt, Sam kérdésére, hogy akad-e köztünk backflipper (hátraszaltós) arc – hiszen minden koncerten akad, a tömeg azonnal teret nyitott, és egy srác egy szempillantás alatt előadta a mutatványt. Ennyi!
A közel kétórás show energikusan, kissé rozsdás hangbeállítással indult, de csakhamar megrázták magukat a technikusok, és a zenekar egy zúzós, jól összerakott évindító koncertet tett le az asztalra!
Szerző: Balya Boglárka
Fotók: TT
Videó: PRESIDENT Instagram/Zak Pinchin, Kovács Krisztián
Köszönet a Live Nation Magyarországnak!
Legutóbbi hozzászólások