Axel Rudi Pell: Sign Of The Times

Axel Rudi Pell legnagyobb erénye, hogy több mint 30 éve megbízhatóan szállítja 1-2 évenként a Rainbow hatású lemezeket, és mivel a germán gitáros szóló pályafutásának kezdete, azaz 1989 óta Ritchie Blackmore csupán egyszer adott ki Rainbow-lemezt (1995-ben), nekünk, ezt a fajta muzsikát kedvelőknek igen nagy szükségünk is van ezekre a pótszerekre. Mert pótszerek ezek csupán, zenei alkoholizmus a hiány elviseléséhez.

És Rudi jól imitálja Blackmore-t, használja a manírjait, átveszi a stílusát, leszerződteti a dobosát, de ettől még nem válik Blackmore-rá. Pedig mintha egyre görcsösebben akarna! Az előző lemezen sikerült egy Black Night-nyitányt farigcsálnia a lemez húzónótájához, a Wildest Dreamshez, most elkapta a Kill The King intró riffjét az első kislemezes nótához, a Gunfire-höz. De sebaj! Épp az ilyen áthallásoktól lesz Blackmore-szerű az élmény. De csak „szerű”.

A szokásos semmitmondó intró az unalmas szintetizátor-kórussal csupán arra jó, hogy legyen mire bevonulni majd a koncerteken. A dalok most egész jól sikerültek, bár ez nem mérvadó. Az általam leggyengébbnek tartott ‘Game Of Sins’ érte el állítólag a legjobb eladásokat. A törzsközönség ki van éhezve erre a muzsikára, ezért kritikátlanul fogadja el és habzsolja a pótszereket, nem ügyelve azok minőségére. A szövegek most is a tipikus sablonok, amiket egy német ír angolul: Bad Reputation (a Nasty Reputation után?), Sign Of The Times, Wings Of The Storm, Living In A Dream vagy éppen a példaképei által már 1970-ben elsütött Into The Fire. Persze csak a cím ugyanaz, ez nem egy Deep Purple-feldolgozás. Tudod, csak pótszer.

A Bad Reputation – béna szövege ellenére – egy remek Carousel-szerű koncertnóta. Márpedig a Carousel nálam benne van a legjobb öt ARP-nóta közt, szóval csak így tovább! A Wings Of The Storm elején azzal a kis sikálással próbál új színt vinni a zenébe, kár, hogy pár másodperc után megunva visszavált a hagyományos ARP-stílusra. A Living In A Dreamben viszont egy kis reggae-t is elereszt és ezt bő egy percig bírja, utána megint átvált a szokásosra. Pedig meghallgattam volna egy olyan Tokyo Nights-féle (Krokus) reggae balladát tőle! De így sem tudok rá haragudni, mert igen kellemes dal, kis Look At Yourself (Uriah Heep) utánérzéssel, köszönhetően a telitalálatként süvöltő, és bőven adagolt Hammondnak. A záró Into The Fire pedig, mint mondtam, nem Deep Purple, ellenben kasmírosan simogat. Az As Blind As A Fool Can Be egy jól megírt, gyönyörű ballada, Gioeli sziporkázik, a következő ‘Ballads VI’ válogatás ékköve lehet.

Ferdy Doernbergnek viszont le kellene már cserélnie a szintihangszíneket, mert idegesítően gagyi némelyik. Ennyire nem kellene a ’70-es, ’80-as éveket majmolni, vagy ha mégis, akkor legalább azt a Hammond-hangszínt kapja elő sűrűbben, amivel a Gunfire elejét is megbolondította, vagy amit a balladában nyom.

Összegzés: 

Köszönjük, Mr. Pell! Bő 30 éven át szállítottad a pótszereket nekünk, Rainbow-rajongóknak. Ez se rossz, sőt, talán jobb, mint az előzőek, de az a helyzet, hogy a 2020-as év Rainbow-lemezét már megírta más. És ha azt hallgatom, rá kell jönnöm, hogy a pótszer csak az elvonási tüneteket enyhíti, nem helyettesíti az eredetit.