Hosszú idő után Rick Wakeman visszatért a progresszív rockzenéhez: a júniusban megjelenő ’The Red Planet’ albumán ezt a fajta muzsikát fogja játszani a régi rajongók nagy örömére. Ennek kapcsán interjút kértünk a legendás billentyűstől, aki 2012 után másodszor is nyilatkozott a Hard Rock Magazinnak.
Hard Rock Magazin: Mi késztetett arra, hogy ennyi idő után egy igazi progresszív rock albummal hozakodj elő?
Rick Wakeman: Amikor húsz évvel ezelőtt felvettem az ’Out There’ albumot, úgy gondoltam, egy időre irányt kell váltani, hogy zeneileg megtisztuljak. Aztán újra felfedeztem a ’Six Wives…’, a ’Journey…’ és a ’King Arthur…’ albumokat, újra felvettem ezeket, hozzáadva újabb részeket, amik annak idején nem kerültek rá a vinyl kiadásokra. Ennek nagyon gyógyító hatása volt, és lehetővé tette, hogy helyre tegyek dolgokat a karrieremben, amik nem tettek boldoggá száz százalékig.
Elkezdtem zongoradarabokat írni, ez visszavitt abba az időbe, amikor elkezdtem zenélni, mert ez a hangszer nagyon fontos számomra. Mindenféle zenét írtam zongorára, egyszer csak azt vettem észre, komplett zongoradarabok születtek más műfajok rovására. De hagytam, hogy minden menjen a maga útján. Aztán három éve, amikor befejeztük az első Anderson-Rabin-Wakeman turnét, azon kaptam saját magam, hogy progresszív rock darabokat írok. Úgy éreztem, eljött az idő, hogy visszatérjek ahhoz a zenéhez, amit olyan nagyon szeretek.
HRM: Mit jelent progresszív rockzenésznek lenni a huszonegyedik században? Nehéz megbecsülést elérni ebben a YouTube vezérelte zenész szakmában?
RW: Szerintem a fiatal zenészek nehezen találják meg a helyüket ebben a korban. Nagyon sokat változott a zeneipar, minden olyan kusza lett, semmit sem lehet definiálni. Bár a vinyl lemez újbóli térhódítása lehet, hogy meghatározó lesz egyes zenei műfajoknál.
HRM: A hamarosan megjelenő új albumod címe ’The Red Planet’ (A Vörös Bolygó), a Marsról szól, mely az emberiség lehetséges otthona, ha már a Föld bejárati ajtajára végképp kiaggathatjuk a „Megtelt” táblát. Mi vezérelt, amikor címet adtál a lemeznek?
RW: Nem olyan egyszerű a helyzet, mint ahogy hangzik elsőre, mert szépen lassan kinyírjuk ezt a bolygót. Sok ember azt gondolja, évmilliókkal ezelőtt ezt történhetett a Marson is, aztán benépesítettük a Földet, hogy túlélje az emberiség, és most újra megtörténik mindez.
HRM: Nem ez az első albumod, mely a jövővel és a világűrrel foglalkozik. Érdekelnek az emberiség kilátásai, vagy csak eljátszol a „Mi lenne ha…?” kérdéssel?
RW: Egy kicsit mindkettő, de azt biztosan tudom, hogy egy csomó kérdésre valahol ott kinn vannak a válaszok. Viszont csak pár választ kapunk, mert mi, emberek nem hallgatunk a természetre, és a világűr is a természet része.
HRM: A progresszív rock eltörölte a határokat különböző zenei műfajok közt. Van egy végső határ, vagy a csillagos ég az, esetleg a Mars?
RW: Úgy gondolom, a progresszív rock elérte célját azzal, hogy ledöntötte a határokat, eltörölt egy csomó zenei szabályt. Olyanok tették mindezt, akiknek akkor nem volt jogosultságuk, hogy megtegyék, és új szabályokat állítottak fel a zenében, szabadságot adva más muzsikusoknak. A progresszív rocknak ma már semmit nem kell bizonyítani, a műfaj teljesen szabadon akármilyen irányba elindulhat, és nem kell attól félni, hogy valaki félreérti. A ’The Red Planet’ számomra nem az út vége, viszont egy nagyon fontos mérföldkő, összegezve mindazt, amit megtanultam életemben.
HRM: Az új lemez egy instrumentális darab. Nem nehéz kifejezni a gondolatokat szavak és ének nélkül?
RW: Nem gondolom, hogy az lenne, úgy érzem magam, mintha egy szürrealista festő lennék. Ránézünk egy ilyen képre, amin egy kék kör látható fekete háttérrel, és a kép címe pedig az, hogy Az idő előrehaladása. Nyilván a művész folyamatosan erre gondolt, amikor megalkotta a képet, ezt látja benne. Ugyanígy működik nálam is: a Vörös Bolygóra gondoltam, amikor komponáltam. Képek ezreit néztem, és rengeteget olvastam a Marsról, közben azt képzeltem, hogy ott is vagyok. Így született meg ez a lemez.
HRM: Instrumentális vagy vokális zene? Melyiket preferálod, amikor alkotsz?
RW: Őszinte leszek, nincsenek preferenciák. Minden azon múlik, hogyan jönnek a zenei inspirációk. Sosem tervezem el előre, milyen fajta zenét akarok alkotni, hagyom, hogy természetesen jöjjön létre, aztán menjen a maga útján.
HRM: A Hammond-orgonát az egyik legmeghatározóbb hangszernek tartják a jazzben és a rockban egyaránt. Te mit gondolsz róla, és milyen gyakran használod?
RW: Sokat használom. Az egyik legnagyszerűbb találmány a huszadik századi zenében, és a Leslie ládával párosítva olyan hangzást lehet vele produkálni, mely a rock minden ágában meghatározó. Igen, még mindig rendszeresen használom, és ha bármikor szükség van rá, nem lehet mással helyettesíteni.
HRM: Hogyan készülsz fel egy szóló zongorakoncertre és egy rockzenekari bulira?
RW: Teljesen más a két dolog. A zongorakoncerteknél a teljesen lecsupaszított zenét egyedül kell színekbe öltöztetni, míg egy rockkoncerten szélesebb zenei lehetőségek vannak, mindez kombinálható a zenésztársak tehetségével. Mindegyiket borzasztóan élvezem, de ahogy mondtam, két totál eltérő dologról beszélünk.
HRM: Látsz arra esélyt, hogy a jövőben Jon Anderson, Trevor Rabin és te tovább folytassátok a Yes-életmű gondozását?
RW: Kaptunk egy ajánlatot egy búcsúturné lebonyolítására ebben az évben, de ez különböző okok miatt – leginkább a koronavírus miatt – most nem jön össze, és ez szomorú. Pedig reménykedtem, hogy készítünk egy búcsúlemezt, aztán egy utolsó turnéra megyünk, hogy méltó módon búcsúzzunk el a Yes nagyszerű rajongótáborától, de attól tartok, ez már sosem fog megtörténni.
Legutóbbi hozzászólások