Nem számoltam ezzel a koncerttel, mivel egy kétnapos rendezvényen lett volna jelenésem, de a várható hóhelyzet miatt azt törölték, így adta magát, hogy megyek. És nagyon nem bántam meg!
Nagyon sok évvel ezelőtt, az akkor még Metal Hammer néven ismert újságnál jártam hangpróbán. És számomra nagy meglepetést okozott ott egy banda, a Sister Sin. Emlékeim szerint elég jó pontot adtam rá, tök ismeretlenként nagyon pozitív meglepetés volt az akkori lemez.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Aztán 13 évvel ezelőtt jártak Budapesten, a Lordi előtt (köszi az infót, Tibi), akkor azt hittem, a banda többre fogja vinni, mert a lemezek és az élő produkció is meggyőző volt, de sajnos nem lett akkora név, mint hittem. Jó darabig el is tűntek a szemem elől, de most kifejezetten jólesett a látványuk. Eleve szeretem azokat a bandákat, akik a színpadon, külsőségekben is egyfajta egységet képeznek. A Liv Sin tagjai bordóba öltözve nyomták le műsorukat, ami azt kell mondjam, meglepően jó volt.
Jobb, mint vártam, bár semmilyen előzetes elképzelésem nem volt velük kapcsolatban, a Liv Sin anyagait nem hallgattam, Liv Jagrell teljesítménye viszont újfent meggyőzött. Pár nappal a Halestorm-buli után újra egy olyan énekesnő, aki nem operaénekesi stílusban adja elő a dalokat, hanem reszelős hangjával hoz egy kis színt a palettára. Folyamatosan pörgött, bejárta a szűkebbre szabott teret a színpadon, és nagyon élvezetesen vezényelte le a show-t. Persze a tagok is odatették magukat, a hangszeres szekcióba sem lehetett belekötni, a rendelkezésükre álló közel fél órát egyenletes színvonalon és intenzitással prezentálták.
A közönség pedig nagyon hálás volt, a dalok végén hatalmas vastaps volt a csapat jutalma, bevallom, jólesett az én füleimnek is ez a fajta heavy metal. És hogy a közönség is megkapja a jutalmát, Liv a koncert utolsó dalánál lejött a nézők közé, hogy onnan énekeljen, jó pár rajongónak okozott boldogságot, hogy koncert közben szelfit készíthetett vele.
A programban természetesen az idén megjelent új album kapott főszerepet:
D.E.R. / Forget My Name / Chapter Of The Witch / I Am The Storm / Antihero / King Of Fools
Talán sosem voltam olyan koncerten, ami annyira messze esett zeneileg a metáltól, mint a következő fellépő, a Priest muzsikája. A synthwave stílusban alkotó trió játéka annak a stílusnak tökéletesen megfelelt, de baromira nem rockzene, amit produkáltak. Pedig akár az is lehetett volna! A fotósárokban az ugrott be az énekes produkcióját látva, hogy sok Ghost-koncertet láthatott, mert az egész mozgása, színpadiassága engem Tobias Forge-ra emlékeztetett.
Aztán utólag olvastam, hogy az énekes, Mercury a Ghost korábbi basszusgitárosa volt Water néven. Beszarás! És hogy még nagyobb kapcsolat legyen a két banda közt, az itt szintetizátoron ügyködő Salt szintén Ghost-zenész volt, billentyűsként az Air névre hallgatott. Egyszerre penderítette ki őket Tobias a csapatból. Úgy látszik, nagyon bejött nekik ez az álarcos dolog. Szóval bejött három „szopóálarcos” figura (sajnos nem tudom szebben körbeírni), Salt a szintik mögé lépett, Sulphur egy laptopokkal felvértezett pulthoz sétált, az énekes pedig a pirosan világító bal szemével beállt elénk.
És nem a metálos szívem mondatja velem, de nagyon szórakoztató dolgot adtak elő. Az első sorokban megvadultak a csajok Mercury minden egyes mozdulatától és a csapattal együtt énekelték a dalokat. A fények azt a fajta sejtelmességet csak erősítették, amit az egész koncepció hordoz magában, mondjuk úgy, hogy mi fotósok álltunk az árokban és igazából nem tudtuk, mit fotózzunk. Teljes sötétségbe burkolózva, hátulról jövő minimális fényekkel és stroboszkóp, hogy még azt a keveset se lássuk.
A zene engem nagyon emlékeztetett gyerekkoromra, amikor az amerikai filmeknek voltak ilyen stílusú aláfestő zenéi, persze ott kevesebb énekkel megfűszerezve. Salt a buli alatt párszor előrejött a hangszerei mögül, hogy egy keytarral a kezében élettel töltse meg a színpad elejét. Az egyik dalban még szólózott is egyet, hangszeréből olyan hangokat csalt elő, mintha egy igazi gitárszólót nyomott volna, még a kézmozdulatai is teljesen azt az érzést hozták. Még egy dolgot el kell ismerjek, nagyon jól szóltak. Oké, nem egy több hangszeresből álló csapatot kellett hangosítani, de akkor is nagyon tisztán és jól hallatszott a zenéjük.
Nem az én világom ez a fajta muzsika, de szórakoztató volt a produkció, azt el kell ismernem! És azon most is jót mosolyogtam, hogy a rocker közönség mennyire jól tud szórakozni egy teljesen más közegben is. Bár valahol nagyon kis mértékben, azért a Priest zenéje kapcsolódott az est főbandájának stílusához.
The Pit / Neuromancer / A Signal In The Noise / Blacklisted / The Cross / Obey / Nigthcrawler / Burning Love / History In Black / Vaudeville
Baromi rég volt, amikor szinte rendszeresen jártam a pesti Deathstars-bulikra, volt egyfajta hangulata ezeknek a koncerteknek, illetve a zenészek is külön figyelmet érdemeltek. Akkor még Cat Casino is tagja volt a csapatnak és bevallom, a zenekarban koncerteken nekem az ő játéka és teljesítménye tetszett a legjobban.
Persze Skinny Disco basszusgitáros is feltűnő jelenség és rémisztő hangja is mindig emlékezetes marad, de valahogy az a fajta lazaság, a jó értelemben vett glames attitűd Catben van meg. Ahogy ő kivált a bandából, valahogy én is elmaradoztam a koncertjeikről, bár egybe kíváncsiságból belenéztem, és a lemezeik sem győztek meg igazán arról, hogy látnom kell őket.
Az új lemez nem rossz, Cat Casino pedig „Catwomanként” tért vissza a csapathoz (ugyan már vagy 4 éve, de én azóta nem láttam őket). Mi az, hogy visszatért, egyenesen berobbant és megint elérte, hogy a koncerten őt figyelje a közönség! Női kisestélyiben, magas sarkú csizmában, Lara Croft-os copfba fogott hajjal és két hatalmas karika fülbevalóval nyomult.
És belecsaptak az egyik kedvenc albumom címadó dalába, a Night Electric Nightba. És az a furcsa, hogy bár nem hallgatom rongyosra az anyagaikat, de ez a 14 évvel ezelőtt szerzett nóta azonnal előhozta belőlem a rajongót, a refrént a csapattal együtt énekeltem.
Tényleg rég láttam őket, akkor Whiplasher Bernadotte énekes még folyamatosan tányérsapkában volt, most egy sima kalap volt rajta, de persze ennek köszönhetően most sem sokat lehetett az arcából látni. A színpad tetejéről érkező fények elől nagyon jól elbújt, de jellegzetes hangja semmit sem változott. Talán az lepett meg, hogy néhány olyan részt is ő énekelt a koncerten, amiről azt hittem, hogy Skinny része lett volna. Olyan károgásokat hozott ki magából, ami meglepett.
Ha már a fények hiányáról esett szó, nagyon sajnálom, hogy a doboknál ülő Nitro is kevés fényt kapott, mert nagyon jól játszott, hangzásból ítélve, de látni nem nagyon láttam.
Ne felejtsük ki a másik gitárost sem, a kezdetektől az énekes mellett játszó Nightmare Industries hozta a tőle elvárhatót. Ő korábban sem volt az a nagyon magamutogató zenész, persze közben nagyon jókat penget, de a villogást mindig meghagyta másnak.
És valljuk be őszintén, a Cat-Skinny páros kinézetre mindig is elég feltűnő jelenség volt, mellettük nehéz labdába rúgni. A közel derékig érő raszta hajfonatát lóbáló basszusgitáros gyakran meg is pörgette tincseit, térdig eresztett hangszerével igen látványos volt, amit produkált.
A színpad elejére kitett három dobogóból néha füst szállt fel, de gyakran csak egy sima fénycsóva világította meg az éppen a lámpába hajoló zenészt.
Catről egy kis adalék: nem lehet könnyű úgy turnézni, hogy ASD-ben szenved, ami a turnén néha előjön belőle. Ahhoz képest, hogy ez az autizmus spektrumzavar betegség sok szorongást okoz és nála a csönd és az egyedüllét lenne a legjobb megoldás, olyan produkciót tett le, ami nagyon is megsüvegelendő. Az egész bulin úgy mozgott, mint egy csaj, a kéztartásai, a levegőbe rúgásai, a tipegései, szerintem nagyon jól hozta a csajos sztereotípiákat és jellegzetességeket. Említettem, hogy egyik kedvenc albumom címadójával kezdték az estét, hál’ istennek nagyon favorizálták ezen a pénteken, az új albumról ugyanannyit nyomtak, mint erről. És ahogy jöttek ezek a dalok, egyből beugrottak, úgy látszik, jobban belém égett az a lemez, mint gondoltam volna. A koncert csúcspontjai is nagyrészt ezen dalok voltak, illetve a Metal, amit szintén nagyon szeretek.
Fényárban itt sem úszott a csapat, csak itt még nagyobb adag stroboszkóp használattal spékelték meg, aminek köszönhetően néha semmit nem láttam a színpadból, akkorákat villogtattak. A közel kétharmad sátornyi közönség nagyon hálás volt azért, amit a deathglamerektől kapott, folyamatosan táncoltak a csajok (rengeteg nő volt a megszokotthoz képest), és a dalok nagy részét a bandával együtt énekelték.
A levonulás előtt megint elővették kedvenc lemezem, a Blood Stains Blondes – Chertograd páros frankó kis lezárása volt a főműsornak. A ráadás környékén Whiplasher is megtalálta az öltözőben a megszokott fejfedőjét, a ráadásra pedig talán a legnagyobb slágerükkel tértek vissza. Az indusztriális, menetelős Blitzkrieg szintén újabb csúcspont volt.
Szerencsére elmaradt a kétnapos rendezvényem, így eljutottam a svéd csapat estjére és nem csalódtam, régi kellemes emlékeket idéztek fel bennem, elsősorban a műsorösszeállításnak köszönhetően, illetve a visszatért gitáros miatt.
Night Electric Night / Between Volumes And Voids / All The Devil’s Toys / Ghost Reviver / Midnight Party / Tongues / The Greatest Fight On Earth / Death Dies Hard / This Is / New Dead Nation / Fire Galore / Metal / Synthetic Generation / Everything Destroys You / Blood Stains Blondes / Chertograd // Blitzkrieg / Cyanide
Három teljesen eltérő zenei közeg érkezett hozzánk Svédországból, a Liv Sin hagyományosnak nevezhető heavy metalja és a Priest synthwave prüntyögése végül keveredett az este főbandájánál, a Deathstarsnál, és ezek egyvelege egy igen változatos és élvezetes estét hozott.
Szöveg és fotók: Savafan
Köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások