Három nap alatt a harmadik koncertet már megérzi a vén szervezetem, így kellett egy kis idő, mire felpörögtem az eseményre. Ami – bevallom – két dolog miatt érdekelt nagyon. Egyrészt mit tud élőben az alaposan megújult Induction, másrészt mit tud a Temperance headliner pozícióban.
Az estét az olasz Secret Rule nyitotta, akik szintén alaposan lecserélődtek erre az évre. A csapat fele idén csatlakozott a zenekarhoz, az alapítók közül csak az énekes Angela Di Vincenzo és a gitáros Andy Menarini maradt hírmondónak.
A közönség jobban élvezte a műsort, mint én, a sátorban lévők gyorsan rákattantak az olaszok produkciójára, és ha a dalokat nem is énekelték velük, a végén a taps sohasem maradt el. Több alkalommal is látszott rajtuk, hogy a hangos ováció még őket is meglepte.
Ha már az előző napi koncerten is nálunk csatlakozott az egyik banda a turnéhoz, akkor meg kell említeni, hogy az olaszok is itt csapódtak a többiekhez. Az eredeti, ukrán együttes nem tudott elindulni a turnéra, így a Secret Rule hirtelen ugrott be a helyükre, amiért maximális respekt nekik!
Angela produkciója jobban tetszett, amikor nem próbált magas hangon énekelni, a picit rockosabb énje számomra meggyőzőbb volt.
A szimfonikus részek természetesen itt is gépről mentek, ez már teljesen megszokott, talán több vokálos részt pakolnék a dalokba, mert amikor az új basszusgitáros lány, Sofia Basili is énekelt Andy mellett, akkor egész vastag volt a sound.
A pörgősebb tételek jobban bejöttek, mint a középtempós, málházós darabok, így voltak számomra üresjáratok. Meg aztán a több színpadi mozgást is javasolnám a tagoknak, mert a nagyrészt statikus jelenlét még a jó daloknak sem tesz túl jót. A záró One More például egész jó kis szám, amiben van száguldásra való potenciál, de csak egy sima helycsere volt az egész performansz.
Mondhatnánk, hogy majdnem jubileumi volt ez a turné, ugyanis tavaly voltak 10 évesek és a termelékenységgel nincs is baj, ez idő alatt 9 lemezzel jelentkeztek. A műsor nagy részét az utolsó, 2023-as album dalai tették ki, de mivel volt miből csemegézni, így mellette még négy album került terítékre.
A közel 45 perces műsor végén hatalmas tapsot kaptak, és, ahogy az elején említettem, vélhetően közel 40 perc kellett, hogy rendesen megérkezzek a buliba, a záró nótára már én is felpörögtem.
Digital Revolution / I Am / The Song Of The Universe / Time Zero / Destruction / Obsession / UninVerse / Desperation / One More
Megjelent valaki a nézőtéren az Induction koncertje előtt, és hírtelen nem hittünk a szemünknek, pedig a feltűnése teljesen érthető. Kai Hansen in da house! Ugyanis az Induction a fiának, Tim Hansennek a zenekara. És mivel a szomszédos Szlovákiában él a Helloween gitárosa, így már logikus volt, hogy a lakhelyéhez legközelebb megnézi a gyermeket.
Aki mintha egy futurisztikus Mad Max filmből lépett volna ki, ami a színpadi outfitjét illeti.
Gyorsan az elején szögezzük le, nagyon jó cseréket hajtottak végre a tagokat illetően. Gabriele Gozzi már korábban is járt Budapesten, akkor még az este headlinerének kötelékében, és engem akkor is meggyőzött. Most is nagyon jól hozta elődjeinek dalait – mert az Induction zenekart már annyiféle felállásban láttam, hogy követni is nehéz, éppen ki zenél vagy ki énekel náluk.
Kai megjegyezte egy rövid beszélgetésben, hogy nagyon bízik benne, hogy ez a felállás végre tartós lesz, mert lát bennük potenciált. Amúgy az elején még próbált eltűnni a közönség szeme elől, a backstage-ben kezdte a koncertet, de utána már nem foglalkozott ezzel. Baromira közvetlenül viselkedett az egész este folyamán, mindenkinek megállt egy közös képre, ha kérte, minden felhajtás nélkül dohányzott az udvaron a magyar rajongók gyűrűjében.
A csapat lemezei vannak olyan jók, hogy a közel 50 perces műsort az igazi nagy slágerekkel meg tudták tölteni. nekem több kedvencem is elhangzott és én is csak megerősíteni tudom Kai véleményét, tényleg jól néz ki és jól teljesít a jelenlegi felállás.
Egy időgépből rántották elő az új gitárost, Justus Sahlmant, aki néhány szólóért is felelős volt, kinézetre mintha Randy Rhoads kelt volna életre. A játékával sem volt baj, a színpadi produkciója előtt pedig le a kalappal. Ezer fokon égő emberről van szó, aki folyamatosan mozog a színpadon, pózol, néha egy tornász is megirigyelné a mozdulatokat és pózokat.
A Set You Free közepén még egy kis ikerszólóra is futotta az erejükből, mert természetesen azért a kis Hansen is alaposan kiveszi a részét a szólókból.
Mondhatjuk, régi harcostársa Timnek Dominik Gusch basszusgitáros, aki a biztos és vastag basszustémák mellett a vokálozásban is erős. Most is remek teljesítményt nyújtott, többször páros performanszot előadva Timmel vagy Justusszal.
Újabb tag a fedélzeten, a dobos Markus Felber, aki szerencsére nem volt annyira körbeépítve, mint mások, így lehetett látni, amint intenzíven pakolja az alapokat a srácok alá.
Ha már új a felállás, akkor veszett tempóban dolgoznak az új albumon, ami még idén megjelenik és róla eljátszották a Behind Horizon című dalt, ami egy jó kis poweres tekerés, közepén a két gitáros egymásnak passzolta a szólót és egy kis közönségénekeltetés is belefért a dalba. Beharangozónak egész jó az új album elé.
Egyik kedvencem vezette fel a véget, a Go To Hell, amiben megint volt egy kis „szóló-pingpong” a két hathúros között, majd a zenekar bemutatása következett, mindenkinek elkiabáltuk a dal címét, amikor Gabriele felszólított minket. A záró Queen Of Lightban megint bebizonyosodott, hogy jó választás volt az énekesi posztra Gozzi, a műsor végén sem volt gondja a magasakkal, szerintem jó vételt csináltak vele, a gitárosoktól pedig még egy rövid ikerszóló belefért a dalba.
Végignézve ezt a műsort, aki szereti a speedes power metalt, annak nagyon ajánlom az Inductiont, fiatalok, tele lendülettel és nagyon jó dalokkal! Ha már eddig is gyakran megfordultak felénk, ezen ne változtassunk és jöjjenek még jó párszor, mert nekem való muzsikát tolnak, abból is a jófajtát!
Born From Fire / Scorched / I Am Alive / Set You Free / Medusa / Behind Horizon / Go To Hell / Queen Of Light
Majdnem napra pontosan egy évvel korábban járt ugyanitt a Temperance, akkor előzenekari státuszban, most majdnem dupla olyan hosszú műsorral örvendeztettek meg minket. A zenekar muzsikája jóval összetettebb, mint az előző bandáé, sokkal teátrálisabb, így voltak picit nehezebben befogadható részek a műsorban, amik nem ütöttek egyből.
Ami szinte az elejétől feltűnt, hogy Michele Guaitoli mennyire máshogy viselkedik a színpadon, mint a Visions Of Atlantisban. Itt igazi olasz, túlnyomóan a sztereotípiák pozitív oldaláról megközelítve. A kalózos csapatban ott van mellette egy elegáns hölgy, itt pedig egy őrült amerikai.
Amikor először láttam Kristin Starkey-val a zenekart (akkor éppen az a Gabriele Gozzi énekelt Michele helyett, aki most már az Induction énekese), akkor is azt gondoltam, hogy egy igazi energiabomba csajt választottak maguknak.
Ezt a véleményemet továbbra is tartom, sőt, csak megerősíteni tudom. Hangban simán hozza az elődök dalait, mellé pedig egy nagyon szórakoztató egyéniség. A diszkógömbnek öltözést annyira nem értettem, de ha nagy kontrasztot akart a többi tag fekete ruhájához képest, akkor sikerült.
Szóval visszatérve Michelére, ahhoz, hogy ennyire éljen a színpadon, kell Kristin és persze a másik két olasz, akivel felhőtlenül tud szórakozni.
Mert Marco Pastorinóról sem lehet azt mondani, hogy egy magába forduló morcos ember, a zenekar főnöke végig mosolyogva tolta le a koncertet. Folyamatosan „ökörködve” a két énekessel és nem mellesleg baromi jól énekelve, de ezt már párszor megtapasztaltuk, szerencsére ő is gyakori vendég újabban Budapesten.
És hármójuk kémiája ad egy olyan speciális ízt a Temperance koncertjeinek, amitől a bonyolultnak tűnő dalok is szórakoztatóak. Persze ne hagyjuk ki Marco Sacchetto dobost, aki most is remek munkát végzett, de az őrületben nem tud részt venni a helyhez kötöttsége miatt, ugye.
Marcóhoz hasonlóan Luca Negro basszusgitáros is a kezdetektől a zenekarban van és ez elsősorban a Marcóval való színpadi kapcsolatán látszik.
Ismerik és remekül kiegészítik egymást, amikor a gitáros reflektorfénybe kerül és szórakoztat, akkor Luca „csak” veszettül járatja ujjait (lévén, hogy pengető nélkül játszik), amikor viszont a hangszeres szekció kerül előtérbe és az énekesek visszavonulnak, akkor megmutatja, mit tud öthúros hangszerével és tényleg remek párost alkotnak Marcóval. Közben amolyan negyedik frontemberként működik, nem az az unalmas, egy helyben álldogáló basszusgitáros.
A műsort az utolsó lemez slágerével, a Darumával kezdték, a teljes műsorban még 5 dal érkezett mellé erről a lemezről. Amikor Kristin az átkötő szöveg közben a kezével olaszosan mutogatott, tudtam, hogy a kedvencem érkezik. A Diamanti refrénjénél én is olasszá váltam és a jellegzetes kézmozdulatot a sátorral együtt mutogattam a zenekar felé.
A műsor felénél egy kis meglepetést kaptunk a zenekartól, egészen pontosan az énekesnőtől. Marco felkonferálta Kristint, mint operaénekesnőt és a hölgy belekezdett a Carmenbe, amit egy metálkoncerten érdekes volt hallani, sajnos a zenei alap magnóról jött. Kíváncsi lettem volna, ha a zenekar „temperance-osítja” egy kicsit, az milyen lett volna.
Michele a műsor közben elmondta, hogy – azon kívül, hogy a turné egyik legjobb közönség vagyunk – ezen a turnén az összes lemezt megidézik, ha csak egy rövid pillanatra is, így a debütáló lemezről ugyanúgy érkezett dal, mint a már említett utolsóról.
Azt sajnálom, hogy a nemrég utcára került koncertalbumot nem erről a körútról adták ki, hanem az előzőről, amikor előzenekarként jártak nálunk. Egy dal erejéig háromtagúvá vált a csapat, a Full Of Memoriest Marco egyedül énekelte, így ezen az estén csak Michele nem kapott önálló dalt.
A végére hagyták a két talán legnagyobb slágert, amikor Michele letérdelt, hogy Kristin a kitárt karján tudjon zongorázni, az eljátszott dallamból tisztán lejött, hogy az Of Jupiter And Moons következik, amit megint nagyon kedvelek. Ahogy a koncertalbumon is azokkal a dalokkal kezdtek, mint ezen az estén, a zárás sem lehetett más, szinte már megszokott, hogy a Pure Life Unfoldsszal vetnek véget a koncerteknek. A dal alkalmas is arra, hogy nagyon jó szájízzel távozzunk, egy dallamos, de mégis pörgős tétel, ahol mindhárom énekes külön-külön is teret kap, de a refrént nagyrészt együtt éneklik.
És még mi is megmutathattuk, hogy mennyire jól tudjuk a dal refrénjét, sőt, a koncertet a közönség hangja zárta le, az énekesek és a zenészek addigra már leálltak.
Daruma / The Last Hope In A World Of Hopes / No Return / Start Another Round / Hero / Diamanti / I Am The Fire / Carmen / Darkness Is Just A Drawing / Into The Void / Full Of Memories / A Hero Reborn / Oblivion / Of Jupiter And Moons / Pure Life Unfolds
Változatos este volt, a hirtelen beugró Secret Rule alaposan beindította a közönséget, hogy a friss felállású Induction tovább emelje ezt a szintet. A szívemnek oly kedves power metal, fiatalos köntösben meggyőzött, hogy legközelebb még többet akarjak belőlük látni, remélhetőleg az új lemezzel visszatérnek hozzánk. A Temperance összetettebb muzsikája hullámvasút módjára pörgetett fel vagy andalított el minket, rajongókat. Aki ott volt, nagyrészt tudta, mit várhat a zenekaroktól és szerintem mindenki megkapta, amit remélt, vagy még többet is!
Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a H-Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások