Amikor kiderült, hogy a Slipknot, alig bő fél év kihagyással újra hazánkba jön, kíváncsi voltam, hogy ilyen közeli ismétlés mennyire fog meglátszani az érdeklődésen. A VOLT Fesztiválon természetesen nagyobb közönség előtt léptek fel, de nem panaszkodhatnak a magyar rajongókra, most is szinte teltházat produkáltak a tengerentúliak. Az mindent elmond, hogy az arénához érkezésemkor a sor vége a Hungária körúti buszmegállóig ért. Aztán szerencsére gyorsan beértünk a csípős, hideg széllel spékelt időjárásban. Várakozás közben feltűnt, hogy nagyon vegyes a közönség, mögöttem egy család állt, a kislány alig lehetett több tizenegynéhány évesnél. Bent is láttam olyan srácokat és lányokat, akikről az utcán nem mondtam volna, hogy ismerik a bandát, itt pedig zenekari pólóban gyülekeztek a dühöngő hátsó részében. Azt hiszem, ez a zenekar is eljutott arra a szintre, hogy a koncertjükre elmenni sikk és menő. Azért az látszott, hogy a nagyérdemű nagy részét a főbanda érdekelte, a lengyel black/death hordával nem tudtak mit kezdeni, így a közelemben az előzenekar alatt folyamatos trécselés ment.
Pedig jobban tették volna, ha figyelik a színpadot, mert a Behemoth olyan produktumot tett le az asztalra, hogy még én is megtapsoltam. Volt látnivaló bőven, így olyan helyet kerestem a tömegben, ahonnan mindent faszán lehetett látni, a sok magas ember között. Pedig nem lehet rám sütni, hogy nagy rajongója lennék ennek a műfajnak, élőben is talán kétszer láttam őket fesztiválon. Önálló bulijukon valszeg nem fogunk találkozni, de azt gondolom, ha fesztiválon fellépnek és ott vagyok, megnézem, mit vezetnek elő. A cseh Masters of Rock koncert olyan szempontból nagy élmény volt, hogy sötétben, egy nagyon látványos bulit nyomtak és eléggé szuggesztív műsor volt. Égő fordított keresztekkel, meg mindennel. Azóta folyamatosan emelkedik az ázsiójuk, pedig szerintem azért eléggé rétegmuzsikát tolnak lengyel barátaink. Mostanra pedig elértek oda, hogy ennek a turnénak a részesei és azt gondolom, Nergal végre olyan köntösben tálalhatja a muzsikáját, amilyenben szeretné.
Inferno gigantikus dobcájgja és okkult szimbólumok garmadája dominált a nagyprodukciós látványvilágban, alvilági légkör uralkodott el a deszkákon, hátborzongató volt a színpadkép és a zene összhangja. Majdnem azt írtam, hogy harmóniája, de ez maga volt a tökéletes diszharmónia, mintha egy horrorfilmet zenésítettek volna meg. Mad Max és Wagner mutáns leszármazottja, letaglózó élmény. A két kivetítőn intróként szolgáló videón feltűnt országunk térképének sziluettje és a képbe úsztatott fordított kereszt is kellően vészjósló volt. De egy Behemoth bulinak szerintem is szuggesztívnek, nyomasztónak kell lennie. És ezt maximálisan elérték. A zenekar bevonulásakor a dobemelvényről leomló nehéz füst és a fények kellően megalapozták a buli hangulatát. Ehhez jöttek még a koncert alatt többször is felcsapó lángoszlopok, illetve Inferno dobszerkezete mellé letett lángköpők. Nagyon látványos összképet adott a fény- és pirotechnika, amit a zenészek tökéletesen ki is használtak.
Gyakran álltak olyan pózokban, hogy a sziluettjüket tökéletesen körbeölelték a mögöttük fellángoló lángoszlopok. A CO2 ágyúk már csak hab voltak a tortán. A kétemeletes színpadot is rendesen belakták, ha Orion és Seth párosán volt a hangsúly, akkor Nergal húzódott a háttérbe és lépett a dobszerkó melletti emeletre. A vokáloknál a két srác hangja baromi jól volt megeffektezve, hideglelést kapott tőle az ember. A fényekre visszatérve, a dobos Inferno meglepően sok fényt kapott, többször is fényárban úszott. A dobemelvény négy pontjáról felcsapó lángoszlopok pedig – gondolom – kellően befűtöttek neki.
A negyediknek érkező Bartzabel kezdetére Nergal egy fejfedőben érkezett, majd a kivetítőn is ugyanilyen fejfedőben táncolt a videó főszereplője. Szinte csak fekete-fehér videók mentek a két kivetítőn, ez a fajta muzsika nem a csiliviliről szól. A keverő környékén állva a hangzás nem volt tökéletes, de a látvány eléggé magával ragadó volt. Viszont hirtelen egy hatalmas méretű circle pit alakult ki ezen a részen, amin a körülöttem állók csak meresztették a szemüket. Na, ilyesmi már nem volt a főbanda alatt, legalábbis ennyire hátul. A zenészek is mindent megtettek, többször is a színpad szélére állva hergelték a közönséget, akik azért nagyrészt elég jól fogadták a „Fekete misét”. Akik a levonulás után gyorsan kisiettek a teremből, azok nem láthatták, ahogy mind a négyen visszajöttek a színpadra nyakukban egy-egy dobbal, majd egy dobszólóval vetettek véget az este rájuk eső részének. Igazán látványos és meghökkentő lezárása volt a bulinak. Az extrém metal lengyel képviselői közel 30 éve vannak a pályán, kiadtak 11 stúdióalbumot, felléptek nálunk is hatszor idáig, de ez nemcsak a magyarországi szereplésükre tette fel a koronát, hanem az egész pályájukra. A Slipknot vendégeként arénaturnéra indulni, az rangot jelent, és meg is szolgálták, sőt… lelövöm a poént, mert rájuk vertek egy kört. De inkább kettőt.
Setlist: Wolves ov Siberia / Daimonos / Ora Pro Nobis Lucifer / Bartzabel / Rom 5:8 / Blow Your Trumpets Gabriel / Ov Fire and the Void / Chant for Eschaton 2000
A szünetben ment a kasszacsengetés a kivetítőkön is. Knotfest promó, meg a 100 dolláros № 9 whiskey-jük, meg az 1390 dollárnál kezdődő Knotfest At Sea, és akit ezek az üzenetek nem találtak el, az vehetett 12 ezerért turnépólót a gigantikus merch pultnál. Oké, hogy a piac dönti el, hogy mi mennyiért adható el, de a szekér mintha kicsit kezdene elszaladni. Öt év telt el az iowai fenevadakkal való utolsó találkozásom óta, és ez idő alatt sok minden megváltozott a világban. Aminek egyenes következménye, hogy a zenekarok is lépést tartanak a mai kor követelményeivel, bár próbálnak megtartani valamiket a régóta bevált dolgokból. Nem követtem a zenekar elmúlt turnéinak a látványvilágát, így számomra teljesen meglepő volt a mostani színpadkép. De mielőtt azt megláthattuk, az AC/DC For Those About To Rock számára lekapcsolták az aréna lámpáit, majd amikor a „For Those About To Rock, Fire” rész sokadik ismétléséhez érkeztünk, az utolsó „Fire” elmaradt, egy durranással a Slipknot-logós vászon leesett és a magasba szippantotta valami. Ötletes kezdés, nem mondom, aztán elénk tárult a több emeletes színpadkép.
Jay Weinberg dobos alatt olyan propellerek forogtak, mint Fejes Tomi dobcucca alatt. A perkások cucca már megemelve, amit azért furcsálltam, mert emlékeim szerint azon mindig lent kezdtek, majd a buli alatt fel-le mozgatták azt. A monumentális kivetítők uralták az egész színpadot, ötletes volt, hogy minden kiugró úgy volt megcsinálva, hogy a törés ne legyen feltűnő és folyamatos képet adjon a vetítés. Úgy nagyrészt a színpadi fényeket ezek a falak adták, mellettük néhány lámpa volt itt-ott elszórva, de az egész buli alatt a tagok nagyrészt sötétségbe burkolóztak a hátulról jövő fényeknek köszönhetően. Overálok már szinte alig, ami azért szintén elég markáns jellemzői voltak a bandának, Sid Wilson mókamester például valami vörös lepelben tolta le a bulit.
A kezdő Unsainted közepére megtaláltam a számomra megfelelő helyet a teremben, de a cucc nem szólt jól. Sőt, kifejezetten kásás volt az egész, ahol álltam, elsősorban Corey-t és a dobot hallottam. A gitárokból és a perkásokból szinte semmit. Láttam én, hogy püfölik a dobokat, de néma csönd. A színpadképre még visszatérve, látszott, hogy az építmény már a mai kornak megfelelő, illetve figyeltek a zenészekre is. A Bohóc idestova 50 éves lesz, nem várható el, hogy a hordókkal agyonpakolt emelvényét rángassa és eszeveszetten ugráljon rajta, mint tette azt évekkel ezelőtt. Én is lassan elérek abba a korba és örülök, ha reggelente záros határidőn belül elérem a hűtőt, hogy a reggeli napindító energiaitalomat megigyam. Így aztán Shawn Crahan és a vadiúj tag, Tortilla Face cucca nem mozgott, viszont össze volt kötve a színpad hátsó traktusával, így minden gond nélkül hátrasétálva tudtak a dobszerkó mellé pakolt dobokon játszani. Ilyenkor a basszeros Alessandro Venturella a perkások helyén játszott. Az utolsó találkozásunkkor azt írtam, hogy amolyan szürke ember státuszban volt akkortájt, mostanra azért jobban kiteljesedett és ő is figyelmet érdemel. Volt mi figyelje őt is, ugyanis a technikai arzenálnak köszönhetően közel hat-tíz kamera pásztázta a műsort. Voltak fixen telepítettek és persze kézzel vezéreltek is, így a kivetítőkön azért közelbe hozták a show-t. Az egész filmvetítés egyébként is direkt zajosra volt véve, de pluszban még olyan effektet dobtak a képre, mintha valami zavarná a tisztánlátást. Amúgy elég jól volt vágva a képi világ, a közönség első sorai is gyakran láthatták magukat, illetve mi, akik hátrébb álltunk is láthattuk fentről, hogy a kiemelt álló részben azért ment az aprítás rendesen.
Ami a Behemoth alatti circle pitet illeti, itt semmi ilyesmi nem volt, maximum két-három ember kezdett el néha pogózni. Mondjuk a közönség is öt évvel idősebb, mint a múltkor, amikor azért elég elementáris mozgás volt szinte az egész teremben. Vagy talán az lehetett a mozdulatlanság oka, hogy a színpadon sem láttuk a bandát, amint feltúrja a deszkákat. Tortilla Face mondjuk jó választás volt, mert előtte le a kalappal, ha kellett, hörgött Corey mellé, ha kellett, a tiszta énekben támogatta, közben a teljes színpadot bejárta, tűzoltó rúdján gyakran termett a földszinten. A perkások cájgja is nagyot változott, már a rájuk aggatott tv-ket sem értettem nagyon, de ezek szerint azok az átmenetet képezték a mostani csoda és a hagyományos dobok között. A dobok falai is illeszkedtek a színpadképbe, azokon is teljes videókat tudtak megjeleníteni, na, ezeken kúszott-mászott a friss tag.
A másik show-elem Sid Wilson volt, aki a lebegő lepelnek köszönhetően amolyan szellemként járt kísérteni a színpadon, többször a színpad elejére jött hergelni a közönséget. Mozgáshiányra nem lehet panasza, a DJ-pultja elé beépített futószalagnak köszönhetően jó pár kilométert legyalogolhatott az este folyamán. A banda veteránjai azért hozták a kötelezőt, a gityósok szolid tempóban, a tőlük már megszokott mozgásokkal túlélték a koncertet, mivel belőlük nem sokat hallottam, így játékuk minőségére nem tudok sokat mondani. Corey Taylor viszont a betegsége ellenére is egész nívósan produkált, bár azért próbált spórolni a hangjával. A számok előtti konfokban beszélt a zenekar évtizedeiről, az előző magyar bulikról. A koncert előrehaladtával azt vettem észre, hogy a számok közti szünetek és „zajok” elég hosszúra sikeredtek, kell a bandának is a pihenés. Volt, amikor a szám felvezetése két percet is kitett, aztán ment a látványra zúzás, amiért a közönség amúgy nagyon hálás volt és ránk egy rossz szót sem lehet mondani.
Két emberről még nem beszéltem, Craig Jones sampleres végig a pultja mögött állt, gondolom, az örökmozgó Sid helyett valakinek dolgoznia is kellett. Jay Weinberg dobos pedig elég nagy örökséget kapott, amikor belépett a bandába, aminek nagyrészt ezen az estén is megfelelt. Annyira nem vagyok fan, hogy képben legyek az összes dobtémával, de látványra figyelemfelkeltően játszott. A kameráknak köszönhetően szinte dobverő-közelségben láthattuk headbangelő játékát. Kilenc ember, kilenc teljesen eltérő stílus, követni is alig lehet őket a színpadon, így aztán jó pár dolog kimaradhat az ember látóteréből. Egy Slipknot-koncertet valószínűleg többször kell megnézni, hogy minden finomságot észrevegyen a néző.
És akkor beszéljünk a programról, ami nem épített teljes egészében az új lemezre. Nem nyomták tele az estét friss tételekkel, és hál’ istennek, visszakerült a programba nagy kedvencem, a Wait And Bleed is. Ahol lehetett, ott azért megtámogatták a számokat egy adag látvánnyal, a Before I Forget elején mini tűzijátékot robbantottak, majd a színpad mögé elhelyezett tűzköpők is beindultak, amik amúgy az este nagy részében innentől már állandó szereplők voltak. A Birth Of The Cruel idejére kölcsönvették Nikki Sixx basszusgitárra applikált lángvetőjét, amit Venturella intenzíven használt a felső szinten. A Duality elején a hordópüfölésre Shawn behozott egy lángoló végű baseball ütőt és azzal bántotta a szerkezetéről lelógatott hordót. Látványra jól nézett ki. De – és talán ez volt számomra a legnagyobb baja a koncertnek – pár mozdulaton kívül nem éreztem azt a mérhetetlen dühöt a színpadról leáramlani, amit nagyon tudnak és ami naggyá tette őket. A ráadásra azért biztos koncertnótákat válogattak, amikre a hangzás is valamelyest javult és így nem annyira keserű szájízzel távozott a sok ember.
Technikailag, látványban igen erős volt az este, de a zenekar, a hangzás nem nőtt fel most ezek mellé. Lehet, hogy a turnén kifogtunk egy pechesebb napot, minden este nem lehet minden perfekt és bízom benne, hogy a következő pesti bulin minden klappolni fog. Mert érzésem szerint jönnek ők még errefelé, mert egy közel teltházas, lelkes közönség azért csábító. Nem tudom visszafogni magam, mert a tavalyi Volt-fellépésükről beszámoló barátok az egekig magasztalták a bandát, és valami ilyesmire vártam én is, de hiába. Fásultan játszottak, hiányzott belőlük a tűz, ezt nem pótolta a pirotechnika, a lángoló gitár, és a söröshordó fáklyával csépelése. Corey Taylor véget nem érő fuckingozása is inkább tűnt kényszeresnek, mint egy rocker odamondogatásának, a rengeteg misztikus effekt-közjáték állandóan megtörte a lendületet, amiből egyébként is sokkal több kellett volna. Hiába énekelték több ezren a Wait And Bleedet, ez nem az a Slipknot, amit vártunk, a Behemoth szigorú műsora ellopta a show-t, és ez nemcsak az ő érdemük, hanem a Slipknot hibája is.
Setlist: Unsainted / Disasterpiece / Eeyore / Nero Forte / Before I Forget / New Abortion / Psychosocial / Solway Firth / Vermilion / Birth of the Cruel / Wait and Bleed / Eyeless / All Out Life / Duality // (sic) / People = Shit / Surfacing
Mindkét zenekarral kapcsolatban voltak elvárásaim a buli előtt, de nem azt kaptam, amit vártam. Illetve nem teljes egészében, és ebben az összevetésben most a Behemoth volt az este nyertese. Tőlük sokkal többet kaptam, mint azt vártam volna. És nem zenei értelemben, mert a black/death metal továbbra sem lesz a szívem csücske, de az egész csomag annyira nyomasztóan sötétre sikeredett és látványban is annyira passzolt minden mindenhez, hogy le a kalappal Nergalék előtt. A főbandától várt elementáris erejű zúzda nem érkezett meg, a hangzás borzasztóra sikeredett, a zenekar enervált/fásult/fáradt volt. A ledfalak amúgy nagyon impozáns látványt nyújtottak, de nekem valahogy nem illett össze ez a fajta letisztult, digitális megjelenítés a Slipknot világával. A mai kornak megfelelő, trendi és közönségmágnes az egész produkció, de remélem, lesz még „analóg” iowai Kilencek Bandája koncert.
Szöveg: Savafan (Dzsó jegyzeteit beleszőve)
Behemoth képek: Török Hajni
Slipknot videók: Bahomar
Köszönet a lehetőségért a Live Nation Magyarországnak!
Legutóbbi hozzászólások