Sietek hazafelé, Oktogon, Nyugati. Nem a fülem cseng. Mindkét villamosmegállóban Red Hot Chili Pepperst penget egy utcazenész. Nincs mese: itt az ideje megemészteni az általam látott egyik, ha nem a legkiválóbb koncertteljesítményt.
Június 15., szerdai nap, nyárias idő, de még épp elviselhető a hőség. Egykori zenekarom szólógitárosával összefutok a lakásom melletti kocsmában. Közösen játszottuk anno az Otherside-ot, most már másodjára látjuk mestereinket élőben. Vegyes elvárások: az ‘Unlimited Love’-on húzzuk a szánkat, de a legutóbbi budapesti RHCP-duplakoncert miatt mégis magasan a léc. „Majd Frusciante megoldja.”
Európa-bajnoki meccset már láttam a Puskásban, most sem aggódok a beengedés miatt, nem is kell, tükörsimán megy minden. Haverom áll, én a ülök. Még felfelé baktatok a D szektor lépcsőin, amikor pontban fél hétkor megkezdi a bemelegítést az első fellépő. Nehezen áll a szám az előzenekar kifejezésre: lépteimet mintha Keith Emerson Moog-virgái szaporáznák a székemig, hogy onnan már a színpadra látva az elvetemült Thundercat fogadjon – egy hathúros basszussal a kezében. „Fel van adva a lecke Flea-nek” – gondolom magamban.
Bár a háttérben feltűnik egy energikus dobos-vokalista és egy kisegítő billentyűs is, Stephen Lee Bruner egy emberként szállítja az újhullámos-pszichedelikus effektparádét. Zenéje leginkább az új-zélandi Unknown Mortal Orchestrával rokonítható, noha a fergeteges basszusgitáros-énekes lényegesen több funk elemet épít muzsikájába. Készülve a koncertre elfogott némi kétely azzal kapcsolatban, hogy ez a hangzásvilág mennyire stadionkompatibilis, Thundercat azonban hamar rám cáfol.
Zenéjének R’n’B elemei most a Puskásban háttérbe szorulnak – vagy csak teljesen szétzilálja az éneket a katasztrofális hangosítás –, fantasztikus technikai tudása a művész anime soundtrackek iránti vonzalmát szólaltatja meg pazar szólókban és pörgős groove-okban. Engem személy szerint elbűvöl, a saccra harmadháznyi közönség mérsékelten veszi a lapot, fél óra után a villámkandúr elköszön.
Volt zenésztársammal egy italkimérésnél futunk össze, elmondása szerint a küzdőtérről még pocsékabb a hangtechnikai helyzet. Hálátlan szerep az előzenekaroké: ez az első nagyobb show a Puskásban, minden kezdet nehéz, persze, de ilyen sokoldalú zenészt ilyen komplex hangzásvilággal valahol mégiscsak vétek beállásra pazarolni. Szinte az egész átszerelés alatt sorban állunk. A személyzet minden tőlük telhetőt megtesz a pultban, de a sörcsapok mennyisége ennyi emberre botrányosan kevés. Munkavállalói-kiszolgálói szempontból arcpirító egy ilyen stadion, elkámpicsorodni még sincs idő: Nas meteorként érkezik a tizenhatos mögé egyenesen a keleti partról. Egyikünk sem egy hip-hop guru, az elképesztően feszes koncertet mégis átszellemülten bólogatjuk végig egy két szektor közti lépcsőről.
A rapper megcsinálja a bulit, ez kétségtelen: a félháznyi küzdőtéren magasba lendülnek a kezek, a lelátón földre kerülnek a sörök, nincs mese, „zene az, amire megmozdul a lábam”, ez a flow és ezek a beatek teret követelnek maguknak. Előadónk amellett, hogy lehengerlő, roppant alázatos is, a „respect” számára nem csak hashtag. A tömeg énekeltetése nem annyira sikerül, magamat is beleértve értőbb közönség járna ki Nasnek, de ez egy pillanatra sem szegi kedvét. N. Y. State Of Mind című slágerével zár, Budapestet is belekomponálja a szövegbe. Levonulása után eufóriaközeli hangulatot hagy maga után. Kezdek aggódni Athony Kiedisért: az új albumon mutatottak fényében ezt a teljesítményt nehéz lesz überelni. Hangosítás: gyenge közepes.
Gitáros barátommal gyermeki spekulációba kezdünk: milyenek is az átlagos fényviszonyok a Chili koncertfelvételein, a nap állása szerint belefér-e még egy sör, egy cigi, vagy mindkettő. A XIV. kerületi naplemente, mint betlehemi csillag. Persze lehet, csak a ’Californication’ albumborítója beszél belőlünk. Arénaszerte fesztiválhangulat érzékelhető – bár ez a line-up a Szigeten is megállná a helyét napi programként. Komótosan búcsúzkodunk, megbeszéljük, hol találkozunk a koncert után – és akkor minden irányból égtelen üdvrivalgás. „Hirdetek nektek nagy örömet.” Pedig semmi felvezetés. Egyszer csak megjelenik a három hangszermágus, de mintha már mindig is itt lettek volna. És belecsapnak.
Intro jam. A kezdet lendülete egyszerre sokkoló és otthonos. „Hol is tartottunk?” – hangzik a zenei kérdés, jéghideg profizmus tinédzserek lelkesedésével. John Frusciante három taktus alatt felér a szólógitározás oxigénhiányos csúcsaira, hogy a koncert végéig le se ereszkedjen róluk. Egy átlagos rockzenész egy komplett albumot fel tud húzni annyi harmóniára és ötletre, amit ő egy bemelegítő jammelés alatt kiráz a csuklójából. Az intro hangneme és Flea groove-ja – már amennyit lehet belőle hallani – a ’Stadium Arcadium’ turné bemelegítő impróját idézi, újrahasznosításról azonban szó sincsen. A hasonlóság nyilván annak köszönhető, hogy ebből az őrületből szokás ráfordulni a Can’t Stopra – ám ezen az estén a setlist másképp alakul. Anthony színre lépése után Flea néhány röpke pásztorábránd után az Around The Worldbe csap bele, sokunk hatalmas örömére. A koncert egészére érvényes lesz ez: több szuper-rádióbarát gigaslágert lecseréltek kevésbé ismert, de a rajongók körében kultikus státusznak örvendő darabokra. A nyitó szám is ilyen. Jól esik ránézni Anthonyra, ahogy pöttyös bermudájában és baseballsapijában, egy kaliforniai úszómesterre emlékeztető göncökben rappel a mikrofonba – de te jó ég, milyen pontosan, és micsoda flow-val. Vett volna néhány leckét Nastől a backstage-ben? Az utolsó verze előtt Flea egy kicsit belebonyolódik a díszítéseibe, de a betonbiztos Chad Smithnek köszönhetően hamar visszatalál – bár a kis nüansz leplezéséért egyelőre a hangtechnika is „megteszi” a magáét.
Egy laza Chad-dobszóló, majd a Dani California kezdőtaktusai. A ’Stadium Arcadium’ nyitódala már végig tűpontos. Anthonyval kapcsolatban előjön belőlem a kisördög: soha nem hallottam még őt ilyen tisztának. Koncertfelvételen sem. A Chili legendásan erős bulijainak mindig ő volt a gyenge pontja, netán lenne valami rásegítés? Kizárt, mert helyenként még a hangszeresekkel együtt ő is beledíszít az énekbe. John vokálja biztosan elsőrendű, kár, hogy alig hallani belőle valamit, a Jimi Hendrix előtt tisztelgő gitárszóló viszont hangról hangra frenetikus.
I Like Dirt, These Are The Ways, Scar Tissue. A setlist dramaturgiája kitűnő. A Dani Californiára a kevésbé fanatikusok is hangulatba jöttek, az I Like Dirtre már együtt pattogunk Kiedisszel, a These Are The Ways az új albumról pedig kitűnő átvezetést jelent kissé butácska, de élőben hatásos refrénjével egy lassabb slágerbe – az új szerzeményt Flea magyar őseinek ajánlja. A Scar Tissue – ahogy minden koncertjükön – jutalomjáték John számára. Annak rendje és módja szerint előkerülnek az öngyújtó-helyettesítő telefonlámpák.
Flea szimpatikusan tapsot kér az előzenekaroknak, majd az Aquatic Mouth Dance, az új album talán legjobb száma következik. A nóta lényegében egy vidámpark Flea számára, így – hála istennek, ezen a ponton már nagyjából tűrhető a hangosítás –, mindenkit lehet hallani. Az albumos változat fúvósai itt értelemszerűen elmaradnak, cserébe több akkordjátékot kapunk Frusciantétól a végén, de koncertre ez a plusz telítettség nagyon is jól jön. Van miből ráfordulni a Snow-ra: hiába folyik a csapból is, a közönség a „hey oh”-zós számtól megőrül, sarki fénnyé változik a Puskás béközép, az én szektoromban egy-egy biztonsági őr is beszáll a hullámzásba… A szám végére John kicsit elveszik a kadenciában, a szóló vége enyhén antiklimaktikus, a megelőző vokálkettősük Anthonyval viszont remek. A túlzott szentimentalitásnak a Right On Time zúzása megy elébe. Már az ülőhelyek nagy részén is állnak.
Kellemes meglepetésként a Tell Me Baby érkezik. Ha nem szólítana a pattogóreflex, végigüzengetném volt zenekarom tagjait, hadd kacagjanak egykori pozőrségemen: ezen a számon sajátítottam el anno a slap technikát, a kezdő basszusgitárosok szokásos kisebbségi komplexusát leküzdendő, ez volt a villogós számom, kötelező volt betanulni. A Flea-Chad duó betonbiztos, Anthony is teljes értékű ritmushangszerré változik, a dal a koncert egyik csúcspontja.
Újabb instrumentális közjáték, Flea akkordokat fog, John egy-egy hangokat penget szélsebesen. Mi lesz ebből, Paralell Universe vagy Don’t Forget Me? Utóbbi. Üdvrivalgás, hálás a közönség a ’By The Way’ album post-punk opuszáért. Anthony minden kételyre végérvényesen rácáfol, Frusciante, ez a sarokban szerényen meghúzódó Hilfiger-Jézus pedig újabb jutalomjátéka alkalmával több mint ötvenezer ember belső magnójába fűzi be a hammer-on technika oktatószalagját.
Az átvezető imprók alkalmával már sokadjára tűnik fel, hogy az ikonikus ’Slane Castle’ koncertalbum fantáziáit értelmezik újra. Flea valami beazonosíthatatlan, saját fejlesztésű technikával szólaltat meg galoppos akkordbontásokat, John dallamai viszont az ominózus koncert Californication-felvezetéséből ismerősek. Ezúttal nem tévedek, a következő szám valóban a legendás album címadója.
Black Summer, Soul To Squeeze, majd zárásként egy fergeteges Give It Away. Azt hiszem, mindent elmond a zenekarról, hogy az ’Unlimited Love’ első kislemezdalát a koncert vége felé még van erejük improvizatív módon gyakorlatilag átdolgozni. Chad dinamikusabb dobalapjával az új lemez állatorvosi lova fedezőménné változik. A standing ovation persze borítékolható, még akkor is, ha Anthonynak szemmel láthatóan problémája van a monitorhangfalakkal, az egyik technikusnak is magyaráz valamit. A visszataps alatt a közönséget látjuk a kivetítőn, köztük zászlókat a világ minden tájáról: mexikói, szlovák, a küzdőtéren a szívem megszakad egy ukrán lobogó láttán – ezt valami oknál fogva (…) az operatőr nem vágja be.
„Standing in line, to see the show tonight…” – hangzik fel a By The Way, ezúttal zárásként. Kezdet és vég valóban összeér: ez a banda a régi fényében tündököl. Állítólag még volt a talonban egy Under The Bridge is, a zenekar elvonulása kissé hirtelen, sietős, de a katarzis egyértelmű. Hamar kijutok a stadionból, régi cimborámmal meg is találjuk egymást, de sok értelmeset nem tudunk mondani. Lehet kritizálni a Red Hot Chili Peppers közelmúltbeli munkásságát, az új album kapcsán én magam is megtettem, de ilyen szintű teljesítményre élőben nem hiszem, hogy túl sokan képesek – korosztályukon innen és túl. Csak remélni tudom, hogy a koronavírus két szűk esztendeje minél több zenészből hasonló energiákat tud majd kihozni élőben.
Intro Jam / Around The World / Dani California / I Like Dirt / These Are The Ways / Scar Tissue / Aquatic Mouth Dance / Snow (Hey Oh) / Right On Time / It’s Only Natural / Tell Me Baby / Don’t Forget Me / Californication / Black Summer / Soul To Squeeze / Give It Away // By The Way
Szerző: Fülöp Barnabás
Fotók: Török Tamás
Köszönet a lehetőségért a Live Nation Magyarországnak!
Legutóbbi hozzászólások