Rhapsody of Fire: The Eighth Mountain

írta CsiGabiGa | 2019.02.24.

Megjelenés: 2019

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.rhapsodyoffire.com

Stílus: szimfonikus power metal

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

Először azt gondoltam, a 'The Eighth Mountain' címmel csak rá akartak tromfolni Paulo Coelhóra, aki 'Az Ötödik Hegy' című könyvében egy bibliai történet nyomába ered. Alex Staropoli lezárta a sárkányos mesét, amit még Luca Turilli indított el, és ‘Nephilim's Empire Saga’ címmel indított egy új történetet az Istenek gyermekéről. De a végeredmény kábé olyan messze van Coelhótól, mint Mathó Matuzsálemtől.

Aztán azt kezdtem számolgatni, hogy talán a Rhapsody Of Fire nyolcadik albuma ez, és azért kapta ezt a címet, de rá kellett jönnöm, hogy ez csak úgy jön össze, ha a filmzene maxit és a Giacomo Voli énekével újrafelvett válogatást is beleszámítjuk. Szóval ez is pont annyira erőltetett lenne, mint maga az album.

Amikor a szakadás után megörökölték a nevet, logikus volt, hogy a másik csapat Luca Turilli's Rhapsody néven megy tovább. A legutolsó – egyébként zseniális – 'Into The Legend' albumon még három hős lovag vágtázott együtt a sárkányok ellen, Fabio Lione énekes és Alex Holzwarth dobos is ott volt Staropoli lovag mellett. Azonban azóta ők is átszivárogtak Lucához, aki a Rhapsody búcsúturnéra ki tudott állítani egy kizárólag régi tagokból álló öregfiúk csapatot. De milyen öregfiúk voltak ezek! Zseniális koncertturnét adtak, és a közönség is olyan pozitívan fogadta őket, hogy kedvük támadt a folytatáshoz. Elég szomorú, hogy most is nekik kell – sokadszor – nevet változtatni és Turilli / Lione Rhapsodyként harcolni tovább, miközben az árván maradt Staropoli egyedül birtokolja (bitorolja) a Rhapsody Of Fire nevet. Logikusabb lenne, ha Alex Staropoli's Rhapsodynak hívnák, mert a zene alapján is annak érzem. (Sokkal több szerepet vállal a billentyű, legtöbbször a gitár rovására.) De a névjogokat a bíróság ítéli oda és nem a zenei értékek alapján.

Az új albumról leginkább a Nightwish jutott eszembe, ahol a billentyűs írja a zenét, a gitáros remek betanult riffekkel manipulál, de a szólók terén hiányosságokkal küszködik, és ha mégis belekezd egybe, akkor kiül arcára az erős koncentrálás merevsége. Az új lemezen az első valamirevaló gitárszólóra a hetedik dalig kellett várnom, a The Courage To Forgive-ben volt először elég kurázsi de Micheliben, hogy összeüssön egy olyan szólót, ami végiggondoltnak tűnik. A többiben amolyan előkészítő szerepe van a billentyűszóló előtt (pl. Seven Heroic Deeds), vagy csak amolyan áthidaló, bridge szerepet játszik két refrén között, ami első hallásra gitárszólónak tűnik, de aztán rájössz, hogy csak néhány bejáratott Luca Turilli (ihlette) futam van egymás mellé téve randomszerűen. Nem tudom, hányszor futott neki a szólóknak a stúdióban, de volt szerencsé(tlensége)m látni élőben, ahogy elmismásolta Luca néhány zseniális szólóját.

A lassú dalok (vagy a hosszabb tételek lassú részei) tetszenek igazán, mert ott azt érzem, hogy inkább a Blind Hansi stílusú dallamok dominálnak, mint a Lamento Eroico-féle áriázás, ami f@szméregetésnek tökéletes, de a Rhapsody (Of Fire) stílusából a kezdetektől fogva kilógott.

A Rhapsodyra mindig is jellemző monumentális – rapszodikus – tételekből kettő is van, a 9 és fél perces March Against The Tyrant és a záró – közel 11 perces – Tales Of A Hero's Fate, melynek apró szépséghibája, hogy régi Rhapsody-témákból van összevágva. Előkerült az or(r)khang is, amit még a When Demons Awake-ben vetett be először Lione, a kórus meg egyenesen Atlantiszból származik (eléggé hasonlít a Fate Of Atlantisban elhangzottra, ami viszont már a Luca Turilli's Rhapsody dala). Szóval örüljünk: Turillinak és Staropolinak újra van közös szerzeménye, akárcsak a régi szép időkben. Üröm az örömben, hogy előbbi tudtán kívül. Nagy piros pont viszont azért, hogy Christopher Lee-vel még a halála előtt felvettek egy monológot, melyet a lemez zárásaként beillesztettek amolyan búcsúként a nagy színművésztől.

Vannak jó pillanatok a lemezen (ezt nagyjából meg is találták az alkotók az előzetesekhez), de kevés kézzel fogható dallam marad meg a végén. Megint igazolódott az az elméletem, hogy ha feltüntetik, ha nem, az énekes igenis a maga képére alakítja az énekdallamokat, az énekesváltás legnagyobb rizikója nem az, hogy találnak-e olyat, aki el tudja énekelni a dalokat (olyat mindig találnak), hanem az, hogy az új dalok mennyire lesznek hűek a zenekar régi értékeihez. A 'Dark Wings Of Steel'-ben nem sikerült kiheverni a Lucával való szakítást, csak a következő 'Into The Legend'-re szedték össze magukat. Én úgy érzem, most hasonló játszódik le, a Lionétól való elválást is megsínylette a zenekar (bár ez nem annyira rossz, mint a 'Dark Wings'). De ha Staropoli újra talpra áll, mint a Keljfeljancsi, akkor talán a következő lemezre megtalálják a megfelelő közös hangot az új énekessel, amit a nyilatkozatokban már most is emlegetnek, de annyi köze van a valósághoz, mint politikusnak a hétköznapi élet dolgaihoz.

Pontszám: 6.5