A zene szétáramlik…: Djabe with Steve Hackett & Gulli Briem – Somogyi Borfesztivál, Kaposvár, Vígasságok Tere, 2018. 06. 10.

Jó néhány éve tart, hogy hazánk jeles jazz-rock alakulata minden évben lezavar egy turnét Steve Hackett-tel és Gulli Briemmel. Ezek a koncertek nemcsak hazánkat, hanem más európai országokat is érintenek. Steve Hackett tényleg hazajár Magyaroszágra, minden évben itt van, Kaposváron azonban most volt először a Genesis gitáros legendája. Égerházi Attila ezt meg is jegyezte a koncerten, amit pár lelkes rajongó meg is köszönt neki.

A Somogyi Bornapok záró mozzanataként lépett színpadra a zenekar. Tulajdonképpen három anyagot foglalt magába a koncert: a legújabb ’Flow’ című stúdióalbumot, a tavaly megjelent ’Life Is A Journey – The Sardinia Tapes’ LP-t és a szintén nem olyan rég kiadott ’It’s Never The Same Twice’  élő kiadvány egyes részeit idézték fel.

A nemrég lezajlott Open Road Fest esős élményei miatt tartottam tőle, hogy újra kapok égi áldást, és erre minden okom megvolt. Fél órával a buli előtt ronda fekete felhők kezdtek gyűlni az égen aggasztó morajlás és szél kíséretében, de végül nem történt semmi.

Ritka, ha egy zenekar már az első dalnál jól szólal meg. Nos, a Djabe ilyen, és most is ilyen volt. Minden hangszert tisztán, arányosan lehetett hallani az elejétől a végéig, pedig nem is középen ültem.

Fegyelem és lazaság – most már néhány koncerttel a hátam mögött így tudnám jellemezni a színpadi viselkedést. Figyelnek (de még hogy!) egymásra, ilyen precíz muzsikát nem is lehet másképp, ám nincs merevség, néhány félmosolyból már értik egymást. Úgy viselkednek a deszkákon, mintha az utcán sétálnának, semmi lámpaláz, legalábbis nem látszik. És minden nóta a helyén van, legyen az a ’The Sardinia Tapes’ valamelyik merengő fantáziája, vagy a ’Flow’ egyik virtuóz, játékos dallamokkal operáló szerzeménye. Gulli Briem is lazára veszi a figurát: rövidnaciban, szandálban veri végig a bulit, akár a dobok mögött, vagy valamely másik ütős hangszert nyüstölve.

Tökéletes párost alkotnak Kaszás Péterrel, akit Al DiMeola is beválogatott zenekarába. Kettőjük közül mindegy, hogy ki dobol, ki üti a többi hangszert. Barabás Tamás fegyelmezett – szokatlan is volt számomra, mert szereti szórni a poénokat, ám ezúttal „csak” zenél, azt viszont kifogástalanul. Sokan suttogják, hogy basszusgitárosok közt a jazz nemzetközi élmezőnyében tanyázik, és ez a megjegyzés számomra egyre inkább megerősödni látszik.

Koós-Hutás Áron középen a trombitával vagy a szárnykürttel a frontember, ha ez a titulus a Djabe esetében megállja a helyét. Jár-kel, közben elképesztő dolgokat fúj hangszerein, játékosan, néha poposan, mégis, csinálja utána valaki.

Steve Hackett, a LEGENDA – igen, csupa nagybetűvel. Soroljam fel a Genesis legjobb albumait, ahol ő pengetett, melyek a rock történelmének a legfontosabb darabjait képezik? Sztoikus nyugalommal ott áll középen, néha halványan elmosolyodik, és ezekben a kis mosolyokban benne van az a bizonyos történelem, aminek részese, nem kicsi mértékben.

Kapunk ebből a történelemből is ízelítőt, a hideg futkos a hátamon, amikor a szólót hallgatom. Nos és a Főnök, Égerházi Attila… ott ül a színpad jobb oldalán, nincs reflektorfényben, szemléli a színpadi eseményeket, legtöbbször aláfest gitárjával, néha elvállal egy szólót. A karmester, akárcsak Robert Fripp a King Crimson koncertjein: a szélről dirigálja a társulatot, ám nélküle a Djabe nem lenne.

Tetszik a közönség lelkesedése, nemcsak udvarias tapsokat hallok, hanem őszinte érzelmi kitöréseket a hallottak hatására, ami annyit jelent, hogy a koncert a megfelelő mederben zajlik. Legyen az klasszikus, jazz vagy rock – ha nincs egy-egy hangosabb tetszésnyilvánítás, akkor valami nem stimmel a produkcióval. Jelen esetben azonban minden a legnagyobb rendben van.

Szokás szerint gyorsan elrepül a két óra, amit őszintén bánok. Én még hallgatnám őket, de sajnos van egy menetrend a fesztiválon, ezt tartani kell. Megint egy olyan koncert, amit továbbgondolok. És a fiúk szokás szerint kiülnek a színpad mellé felállított asztalhoz dedikálni, mindenkihez van egy-egy jó szavuk.

Kifelé jövet újra felteszem a kérdést: miért nem örvend nagyobb reputációnak ez a csapat hazánkban? Mert bár nem voltak kevesen, még befért volna néhány néző. Tudjátok, a közízlés… de erről már számtalanszor írtam.

Flow / In That Quiet Earth / Hang Drum Song – This Not America / The Steppes / Life Is A Journey / Buzzy Island / Last Train To Istambul / After Limoncello / Firth Of Fifth / Fly On A Windshield – Please Don’t Touch / Angklung / Clouds Dance / Los Endos /// Bass Solo / Distant Dance

Szerző: Bigfoot
Fotó: Hangász Produkció
Köszönjük Galambos Attila segítségét!