Technika - Mendoza 1-0: Marco Mendoza Band, Blended Brew – Backstage Pub, 2018. 03. 04.

Voltam már a Backstage-ben olyan koncerten, hogy a személyzettel együtt sem voltunk 40-nél többen, ezért örömmel olvastam a megfelelő helyeken, hogy teltház várható ezen az estén. Kár, hogy a tervezettnél hamarabb lett vége!

Egy kis Creedence Clearwater Revival melegített (sajnos csak felvételről) az előzenekar előtt, aztán az intrószerű váltás Johnny Cashre sejteni engedte, hogy jön a felvezető attrakció, így is lett. Mikkel Toustrup Hansen gitáros már az öltözőben elkezdte a húrtépést a nagyon fülbemászó Stepping On The Sunnal és színpadra lépett a dán kvintett, akikről nem sokat tudtam a koncertig. Pedig megérdemelték volna, hogy többet tudjak, mert egyrészről már megjelent egy LP-jük és egy EP-jük, aztán meg komoly koncerttapasztalatot szereztek az elmúlt években nemcsak Európában, hanem az Egyesült Államokban és Kínában is. És ami ennél is fontosabb, hogy ízig-vérig tökös, tiszta rockzenét nyomnak – saját bevallásuk szerint a '70-es és a '90-es évek zenéinek inspirációja nyomán. Marco Mendoza európai kiadója ugyanaz, mint az övék, a választás ezért is eshetett rájuk

Az első szám tehát ideális nyitásnak bizonyult, amit még kilenc dal követett, meggyőző lendülettel és szenvedéllyel. Trükkös módon a műsor nagyobbik fele olyan új dalokból állt, amelyek egy – minden bizonnyal megjelenés előtt álló – új lemezre fognak felkerülni, és ezek közül az internet népe csak eggyel találkozhatott idáig nyilvános csatornákon keresztül, tehát a jól felkészülteknek is jutott meglepetés bőven. Az meg rejtély maradt, hogy az ötödik és hatodik dal szándékosan volt-e egymás után, vagy esetleg összefüggnek-e vagy ne adj’ Isten egy dalról van szó, mert egybeírva valami nagyon nagy huncutság lehet a szövegben, amire én nem figyeltem.

Azt a Skagarack óta tudom, hogy Dániában remek dallamos rockzenék születnek és ebben megerősített a Blended Brew szimpatikus legénysége, akik közül a legeredetibb figura Christoffer Beck dobos volt, akinek a viccesen komolykodó kiállása és széles mozdulatai határozottan emlékeztettek Steve Rushtonra Jeff Beck ’Rock'n'Roll Party’-jából.

Szót érdemel a szimpatikus szőke frontember, Jimmy Linder Månsson, akinek remekül illett magas hangfekvése a zenéhez, és aki remek kórustámogatást kapott a banda többi (álló) tagjától, a Hammondon játszó és néha csak látványelemként perkázó Sebastian Groset, akinek nagy szerep jutott a Psycho Echo pszichedéliájában és egy szám erejéig frontemberré lépett elő, remek kis herfliszólót villantva.

Nagyon bejött az Open Ocean slide szólóval megbolondított orientális hangulata, a keleti motívumok egyébként több dalban is szerepet kaptak, leginkább az idén debütált Wrong Handben.

Egyedül a basszer, Mathias Jørgensent nem említettem még név szerint, aki – saját bevallása szerint – elkövette élete első nyilvános húrszakítását és ragasztószalaggal összefoltozott gitárjával, ő – Mikkel gitárossal egyetemben – rengeteget mozgott a színpadon és a nézőtéren (!), Mikkelünk még egy szép nagy szólót is kanyarított a háromnegyedórás szetjük vége felé a közönség soraiban.

Ki kell jelentenem, hogy számomra az utóbbi évek egyik legjobb előzenekarát sikerült kiválasztani Marco Mendoza stábjának, kiválóan vezették fel a mestert, egyedül a közönségénekeltetés volt nekem kicsit kényszeredett olyan közönség előtt, akik gyakorlatilag egyáltalán nem ismerték a dalokat.

Stepping On The Sun / Heads Up / Open Ocean / Reverberates / Man In The Red / Rival Cunt / If The Streets Could Talk / Psycho Echo / More Wants More / Wrong Hand / Feed The Passion

A szünetben Marco Mendoza turnézenekara lépett először a színpadra. Micky Crystal – aki Radics Béla reinkarnációja a Tygers Of Pan Tangből – kis beállást adott elő, Kyle Hughes dobos pedig a cájgot tuningolta fel kissé duplázóval, saját Istanbul-cinekkel, mikrofontekergetésekkel. Ez van, a klubturnék hangulatához tartozik, hogy nincs technikushadsereg a stábban.

Nem sokat váratott magára a Marco Mendoza Band együtt sem, Marco is elkezdte felvezetni még a backstage-ben (most kis „bével”!) az egy nappal korábban megjelent szólólemez címadó dalát és színpadra lépett talpig (na, jó, csak derékig) Dead Daisiesben. Már többször láttam élőben, de mindig megfogott az a lazaság, ahogy a színpadon viselkedik, ahogy a hangszert virtuóz módon kezeli, és ahogy mellette hibátlanul énekel (ma este azért adódtak kisebb gondok a hangjával, ezt ő maga is jelezte).

Már a második Let The Sun Shine nótánál bemutatta a kísérőzenekarát, akik részéről szintén kiváló kórustámogatás érkezett, nem csak díszlet volt Micky és Kyle énekmikrofonja. Ennél a pontnál már feltűnővé vált, hogy mennyit kellett cseszegetni a keverőpult legénységét, nagyon nem akart összeállni a hangzás. Már Blended Brewék is üzengettek párszor, de Marco meg gyakorlatilag folyamatosan, már azt vártam, hogy mikor nyargal hátra – mint Michael Angelo Batio 2016-ban –, hogy személyesen tekerjen egyet a potmétereken.

Természetesen nem maradhatott ki Ted Nugent éltetése, akivel együtt dolgozott a 2000-es évek elején, és akinek a Hey Baby című számát feldolgozta az új lemezen, itt pedig egy rapszódiába illő gitár improvizáció kíséretében még csavartak egyet rajta. A Hole In My Pocket Ricky Van Shelton 1989-es countrynótájának a feldolgozása, aminél jött a már megszokott csettintgetés, amiben oroszlánrész jutott a nézőknek, és ami alá Marco ballal adta a basszus alapokat, centikről láthattuk a briliáns technikáját, ahogy lejött a közönség közé haverkodni.

Ebbe a dalba hagyományosan beleszőtt egy részletet a Give Peace A Chance-ből, nekem ez már inkább volt érdekes, mint fontos. A Look Out For The Boys után Kyle villantott egy rövid dobszólót kis improvizáció betétek kíséretében és Stevie Wonder 1973-as Higher Groundjának a tökös átiratával újra villantott végre mindenki. Két Thin Lizzy klasszikus is műsorba került, az első a Chinatown volt, ami az új lemezen olyan pengén szól, hogy hasít, de itt egy eléggé hanyagul előadott verziót hallhattunk, és ugyanezt éreztem a Jailbreaknél, amit ráadásul a dobos Kyle énekelt.

Lehet, hogy a Thin Lizzy-nóták méltatlanul erőtlen előadása már annak a technikai problémának köszönhető, ami végül az egész koncert idő előtti befejezésére kényszerítette a bandát, ugyanis valami elektronikai hiba lehetetlenné tette Marco öthúros ESP LTD-jének az erősítését, „no power”! Tízperces próbálkozás után kiállt középre és elnézést kért, ez van, nem tudunk mit csinálni, gyertek a merch pulthoz, lehet fotózkodni, dedikálni, dumálgatni. Úgy is lett, a közönség úgy lerohanta hősünket, hogy biztosan lekéste az utolsó trolit is.

Ez volt Marco Mendoza ötödik fellépése nálunk: a 2008-as szólókoncertjén az a Søren Andersen volt a gitárosa az A38-on, akivel most a ’Viva La Rock’ albumot készítette, 2012-ben játszott a Thin Lizzyvel a megboldogult PeCsában, tavaly júniusban teltházas bulit adott a Dead Daisies-zel az A38-on, októberben pedig ismét szólókoncertet a Backstage-ben.

Nagyon elemében van Marco Mendoza a színpadon, kiváló előadóművész, aki mindenáron bevonja a közönséget a produkcióba, itt is sokat viccelt és még többet beszélt, énekeltetett, csókot osztogatott a közönség hölgytagjainak, volt pacsi, „egészségedre”, pengetőosztogatás homlokra nyalással, víz lenyúlása az első sorban állóktól, közreműködés a fotózásban, de elég sok klisét sokadszor ismételt, meg mindez mintha a zene rovására ment volna, amiből én többet szerettem volna kapni. Ebben lekörözte őt a Blended Brew feleannyi műsoridejével és ennek nem a technikai malőr miatt lemaradt Sweetest Emotion és a ráadásnak tervezett Your Touch volt az oka, mert örök igazság, hogy a kevesebb néha több.

Viva La Rock  /  Let The Sun Shine / Hey Baby / Hole In My Pocket + Give Peace A Chance / Look Out For The Boys / Higher Ground / Chinatown / Jailbreak

Update: Kiderült azóta, hogy Marco basszus erősítője elszállt a soundcheck során, azt még tudták pótolni helyben, a gitárját viszont a Vintage ’52-ben keltették életre hétfőn, hibás forrasztásokat, csatlakozásokat kellett helyrehozni. Hozzáértők szerint csoda, hogy addig bírta a hangszer.

Szöveg: Dzsó
Képek: Backstage Pub
Köszönet a LOTS Musicnak!